Mindent kulcsra zárunk. Ajtókon, ablakokon rácsok. A kerítés tetején infrasorompó, a belső terekben mozgásérzékelők figyelnek, az udvaron egy dobermann várja a lehetőséget, hogy megszaggassa a betörő gatyáját. Számítógépeinket, levelezésünket, bankszámlánkat jelszavakkal védjük – jó esetben többlépcsős azonosítással. Vannak már sokan, akik nem lépnek ki az utcára könnygáz spray vagy gáz-riasztó fegyver nélkül, és aki nem szarral gurigázik, az lőfegyvert tart magánál.
Az IT-iparban ennél is továbbmennek, és a támadókkal, az illetéktelen behatolókkal szemben emelt akadályhalmaz a bent lévőket is gátolja. Hajdanában egy-egy program elindítása a számítógép rendeltetésszerű használatának számított, de ma már más a megítélése ennek a szándéknak.
Csak a háttértevékenységek ellátására hivatott gépeken futtatok UNIX-típusú operációs rendszereket, a személyes használatomra bevetett gépeken a Windows alkotói által jónak tartott szabályszövevényhez kell igazodnom. Ma már nem úgy van az, hogy ha kedved szottyan rá, akkor elindítasz egy programot. Felelőtlenül. Hová gondolsz? Veszélyes! Ezért aztán ezt a szándékot jelezni kell, és ha elegendően magas szintű jogosítvánnyal rendelkezel a rendszerben, továbbá "megágyazol" a végrehajtásnak, akkor teljesülhet a vágy – megkapod az engedélyt. Akadályokba ütközve az egyszerű emberek általában hamar feladják a küzdelmet, és arra jutnak, hogy igazából nem is akarják véghez vinni azt, ami egyik kudarcot hozza a másik után. Az elszántabbja viszont addig kutatja a lehetőségeket, amíg ki nem ismeri a rendszert, és ki nem tárulnak a kapuk.

Minél bonyolultabb egy rendszer, annál több tényező garantálja a sikertelenséget. Nem csak számítógépes rendszerek rigolyáihoz kell alkalmazkodni megfelelő magatartással, akadnak gondok bőven más szakterületeken is. Hihetném azt, hogy egy agyontörvénykezett, pökhendi hivatalnokokkal felduzzasztott országban a hivatali packázással szembeni küzdelem veszi el az életkedvet a polgároktól, pedig a mindennapi gyakorlatban előfordulhatnak ennél sokkal súlyosabb esetek.
Kiskoromban is innovatív fickónak számítottam azzal, hogy kész voltam újdonságokat bevezetni, bevált módszereket lecserélni. Ennek a viselkedésnek nem csak haszna lehet – az úttörők veszélyt is vállalnak. Fiatalos hevülettel cseréltem ki hajdani legénylakásom bejárati ajtajának hagyományos zárbetétjét egy akkor újdonságnak számító, mágneses kulccsal nyitható fajtára.

Ennél nem működik a sperhakni, nem lehet kinyitni a hagyományos záraknál alkalmazott "lock bumping" módszerrel. Ez nagyon örvendetes, az viszont már kevésbé, hogy az ilyen fajta zár néha megmakacsolja magát, és a saját kulcsával sem nyitható. Így történt, hogy az "innovatív faszi" egyszer csak ott toporgott egy társasház lépcsőházában, és képtelen volt behatolni saját kéglijébe, pedig volt hozzá kulcsa. Az innovatív fiatalember társaságában szintén behatolásra vágyó fiatal lány közben türelmesen várta a pillanatot, amikor az ajtó végre felpattan, és odabent ledobálhatja magáról a ruhaneműt. Ez a pillanat a próbálkozások számának növekedésével egyre távolibbnak tűnt, majd végleg a homályba veszett. Feladtam. A teremtés koronájának ügyetlenkedését háttérbe húzódva figyelő kedves fiatal lány ekkor előhúzott táskájából egy karikára fűzött vaskos pincekulcsot, és csak ennyit mondott:
– Milyen szerencse, hogy ez épp nálam van.
Gyorsan elhagytuk szerencsétlenkedésem helyszínét, és a lány faterjának présházzal egybeépített, mecsekoldali pincéjénél kötöttünk ki. Komfortos, rusztikus bútorokkal és alkalmas méretű, kétszemélyes fekvőalkalmatossággal berendezett enteriőrrel rendelkező építmény, ami éjszakába nyúló, vad hempergésnek adott teret.
Fiatalság, bolondság.
Másnap egy kevés petróleummal mentem haza. A folyadékot kenőanyagként a zárba juttatva helyreállt a rend, a kulcs ismét betöltötte feladatát, az ajtó kinyílt. Egy kicsit megkésve ugyan, de emiatt már senki nem bánkódott, hiszen előző este bőviben zajlottak olyan események, amik feledtették velünk az ajtónyitási kísérlet gyászos kudarcát.