Indítékát, célját keresve rövid gondolkodás után arra jutok, hogy azért rendeznek ilyen eseményeket, mert az alkotóerőt nélkülöző, tehetségtelen közönségnek is biztosítani kell néha, hogy elemében érezhesse magát néhány pillanatig, és kiteljesedhessen bíráló hajlamában – kritikát gyakorolhasson. Záptojás, rohadt zöldség és gyümölcs nem kerül elő, ilyesmivel dobálni a szereplőket a színházlátogató publikum és a szónokló politikusok hallgatóságának kiváltsága. A borászok megúszhatják annyival, hogy nem kap minden résztvevő aranyérmet.
Alaposabban utána gondolva arra jutok, hogy nem ilyen egyszerű az ok. A szervezők a fogyasztói kíváncsiságot és a bortermelők exhibicionizmusát lovagolják meg. Utóbbiak el akarják adni a portékát, aminek megismertetésére remek alkalmat kapnak néhány nyeletnyi ízelítő pohárba töltésével. Ezek csupán erőtlen tippek a miértre, viszont afelől nincs kétségem, hogy én miért látogatom ezeket a rendezvényeket. Ha jól alakul az ügy, akkor a borászok nem valamelyik ráérő sameszukat küldik maguk helyett töltögetni, hanem személyesen jelennek meg. Tőlük aztán nem csak kérdezni lehet, de válaszokat is kapok, s ezzel mindig egy kicsit távolabb kerülök a teljes tudatlanságtól, ami borászati ismereteimet eredendően jellemezte.

Bajnoksággal is összekötik olykor a kóstolót. Ezen a versenyen nem egymással vívnak meg a borok, hanem a bíráló szakemberek kegyeibe kell férkőzniük jó eredményért, a szakemberek ízlésvilágával kell összhangot teremteniük az elismeréshez. Pontozzák az indulókat, akik a kapott pontszámok alapján érnek el helyezéseket, tehát a versenyző sikere ezeken a számokon áll vagy bukik.
Ha nem is születésemtől, de kiskoromtól fogva csodálkozom azon, hogy tornászoknak, műkorcsolyázóknak, táncosoknak, zenészeknek és szakácsoknak is szerveznek versenyeket, pedig teljesítményük nem mérhető. Ki nem hiszi, hogy részben pofára megy a pontozás? Számít a hírnév, a tekintély, az egyéni rokon- vagy ellenszenv, hiszen gyarló emberek minősítik a produkciót, akiktől nem várható tárgyilagos értékelés. Becsületesebben alakítható a helyzet egy borminősítés esetében, mióta feltalálták a vakkóstolást. A termelő és a fajta azonosítására alkalmatlan palackból pohárba töltött mintát értékelve szakember legyen a talpán, aki képes az ismeretlen eredetű nedü elfogult bírálatára.

Egyéni szerencsémnek köszönhetően soha nem kell borversenyen indítanom az itthon készült tételeket. Senki nem tudja nálam jobban, hogy miből készült, mit tettem bele, és mit vettem ki belőle. Nincs szükségem minősítésre, reklámra, se oklevélre, se megerősítésre. Mások borait azonban szívesen kóstolgatom, mert van mit tanulni tőlük, és legkevésbé az érdekel, hogy milyen plecsni díszeleg a palackon. Sokkal izgalmasabb a pincehőmérséklet, a héjon tartás időtartama, az erjesztés módja, a hordó fajtája stb. Ahogy lelkesen kóstolgatom mások borait, úgy megbámulok más nőket is a kedvesemen kívül, de aztán hazajövök, és elégedetten állapítom meg, hogy egyikre sem cserélném le. Így vagyok az ígéretes borokkal is. Szívesen megkóstolom bármelyiket, de az itthoni pincét továbbra is saját borokkal fogom feltölteni.

Hogyan derítem ki egy borról, hogy finom-e? Az én világomban kevés ennél egyszerűbb feladat kínálkozik. Ha ízlik, ha benne van az, amit a borban keresek, és nem érzek semmi zavaró ízt vagy aromát, akkor finom. Ellenkező esetben más a minősítés. Ezzel az egybites egyszerűséggel könnyű az élet. Belefér még annyi bonyolítása az értékelésnek, hogy ha valamiben nem érzek semmi rosszat, akkor az kizárásos alapon valószínűleg jó. Ami végképp leegyszerűsíti a borbírálatot, az pedig egy régi bölcsesség szerinti útmutatás: rossz bor nincs, csak nem ittunk még eleget.