Horganyzás

1990-ben adták át a pécsi Lenau Házat, a magyarországi német kisebbség kulturális intézményét. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy az akkortájt éledező felnőttkori figyelmem a városban sétálva már nem csak a nőneműek külalakjának megfigyelésére irányult, hanem kiterjedt olyasmikre is, amik korábban nem érdekeltek. Például ennek a frissen felújított épületnek az utcára nyíló kapujára, ami tudatlanságomból fakadóan akkor befejezetlennek tűnt (hol a festék?), de aztán megvilágosodtam. A horganyzott felület így jó, nem szükséges festeni.

Azóta eltelt bő három évtized, és a kapunak láthatóan csak azok az alkatrészei rozsdásodnak, amik nem voltak olyan szerencsések, hogy megkapják a felületvédelmi kezelést (például a zárszerkezet, amiből eső után rozsdás lé szivárog). Nagyon hatékony bevonat képezhető horganyzással, de csak acélszerkezetek korrózióvédelmét oldja meg, másra nem jó. Így történt, hogy miközben a kapu 30 év elteltével úgy néz ki, akár újkorában, addig az épület összes többi berendezése (épületgépészet, csövek, vezetékek, burkolatok stb.) valószínűleg teljesen tönkrement, és csak a falak meg a tetőszerkezet maradtak épségben. Mi mással lenne magyarázható, hogy a Lenau Ház felújításának kereken 500 millió forintos támogatásáról határozott a kormányzat 2020-ban.

Meglehet, hogy eredetileg pontosan 500 millióra pályáztak, amikor valamelyik figyelmes munkatárs így szólhatott:
– Főnök! Megnéztem a listát, de hát a kapunak semmi baja. Ha ez valakinek szemet szúr, akkor ugrik a lóvé.
– Igazad van. A vak is látja, hogy ezen a tűzihorganyzott kapun nem fogott az idő, és még most is kifogástalan. Kihúzzuk a listából, és a maradék át fog menni.
És lőn pályázati pénz. Ha egy kapu árával kevesebb is, de lőn.

Ez volt tehát az az acélszerkezet, aminek láttán már kiskoromban ráébredtem arra, hogy aki jót akar, az nem festegetéssel, hanem tűzihorganyzással oldja meg a rozsdásodás elleni védelmet. Aztán elérkezett az idő, amikor napjainkban acél tartószerkezetek gyártására adtam a fejem, és azt akarom, hogy még az unokáimnak se legyen gondjuk vele.

Baranya megye székhelyén, Pécsett nem működik olyan vállalkozás, ahol a korrózióvédelemnek ezzel a fajtájával foglalkoznának. Városunkban a megóvandó szerkezetre cinket csak galvanikus úton felvinni képes üzemek működnek. Ez az eljárás csillogóan fényes felületet képez, csakhogy roppant vékonyan, ami jóval kevésbé ellenálló az olvadt állapotú cinkbe merítéses eljárás eredményéhez képest. Megkérdeztem nálam tapasztaltabb embereket, hogy hol foglalkoznak tűzihorganyzással. Felmerült egy viszonylag közeli településen működő cég, de őket nem ajánlották, mert állítólag rendszeresen reve kerül a kész felületre, ami rendkívül ronda hatást kelt. Szóba került egy szekszárdi vállalkozás, és – ha igazán jót akarok, akkor – Ócsa. Ebben a műfajban nem lehet megvárni az eredményt. Kétszer kell megtenni az utat: egyszer viszem a nyersanyagot, aztán néhány nap múlva elhozhatom a készterméket. Ócsa sokkal messzebb van, ezért a szekszárdi lehetőségre esett a választás.

Túl vagyok a szüreti munkákon. Oportó, rozé és kékfrankos tartályban ülepedik, már nem kell sűrűn szaladgálni a pincébe, szétszedhetem a horganyzásra váró lépcsőt. Az én világomban mindennek van következménye. Ennek a műveletnek az összeszerelés lesz a büntetése. Kismillió csavar és alátét – ezekkel fogok álmodni.

Szállítás előtt felhegesztettem a majdani lépcsőkorlát oszlopainak tartóit. Az összes átmenő csavar furatát megsüllyesztettem, sarkokat lekerekítettem, éleket letörtem, a sorját eltávolítottam. Nem felejtettem el a zártszelvények technológiai furatait sem. Drótkoronggal végigmentem a varratokon, lecsiszoltam a maradék salakot és a hegesztés során a felületre fröccsent anyagot. Nem sikerült mindenhol, mert az elkészült darabokon látok néhány helyet, ahol mákszemnyi, horganyzott golyócskák díszítik a felületet – ez már így marad. Íme a teríték, amiből hiányoznak a Dexion rácsok, mert azok már a platón vannak.

Rendkívül kellemes, napsütéses időben gurultunk Szekszárdig a rakománnyal. Indulás előtt készítettem egy beazonosítható megnevezéseket tartalmazó leltárt, amiben rögzítettem az általam mért súlyokat is. Egy kicsit rettegek attól, hogy a horganyzási művelet közben elvész ez-az, amit újra kell gyártanom, de az átvételt intéző ember megnyugtatott, hogy ritkán fordul elő olyan eset, amikor egy-egy munkadarab beleesik az olvadt horgannyal telt kádba, és nem tudják kiszedni.
A horganyzás díját a felületkezelésre átadott anyag súlya alapján állapítják meg, ezért készültem arra, hogy eltérés fog mutatkozni a szolgáltató mérése és az enyém között. Bejött a tippem, mert a hídmérlegük 12 kilót csalt – a javamra. Nem ehhez szoktam, de most ilyen élménnyel gazdagodtam.

10 %-os súlynövekedési átalánnyal számol a vállalkozás. Ez azt jelenti, hogy veszik a nyers súlyt, és ebből megjósolják, hogy a tizede súlyú cink fog tapadni az anyagra. Csodálkoztam is, hogy már az átvételkor lehetett tudni a fizetendő összeget. Hajt a kíváncsiság, ezért természetesen és is megmértem mindent. Jobban jártak volna, ha mérés alapján számítják fel a díjat, és ha pontos a mérlegük. Azt látom, hogy a rácsokra átlagosan a vélelmezett cinkmennyiség duplája tapadt, míg a többi alkatrésznél a cinkfelvétel messze elmarad a 10 %-os hányadtól. Mindössze egy tétel akad a listában, ahol kottára bejött a 10 %-os súlynövekedés, ez pedig a 12-es sorban lévő "laposvas négyzet" megnevezésű anyag. Ezt az egy kilós tételt grammra pontos mérlegen mértem, és erre valóban 10 deka horgany került. Ha nincsenek a rácsok, akkor át vagyok verve az átalánnyal, de a rácsokra tapadt többlet felhozta az átlagot, és összességében nem jártam rosszul a 12.85 %-os összesített eredménnyel. Akkor lehetnék teljes mértékben elégedett, ha minden alkatrészre a kívánatos mennyiség tapad, mert úgy lenne igazán tartós a felületvédelem.

Hasznos eleme a gazdálkodásnak az utókalkuláció, mert ennek eredményét figyelembe véve a következő munkák költségvetése pontosabbá válik. A horganyzó vállalkozást nem érdeklik ilyen apróságok, engem meg annál inkább. Miért vettek fel kevés cinket a hengerelt acélból gyártott alkatrészek, és miért került a becsült mennyiség duplája a rácsokra? Nem vagyok szakember, ehhez sem értek. Viszont azt látom, hogy az acélhengerműből kikerülő anyagokon van valami bevonat, ami szolgálhatja az anyag védelmét is, meg az anyagot alakító szerszámokét is. Ezt a bevonatot az olvadt horgannyal telt kádba merítés előtt savazással távolítják el az acélról. Elméletileg. Az eredményt látva azt feltételezem, hogy tessék-lássék elvégzik a műveletet, de nem a kellő gondossággal, és valószínűleg nem ellenőrzik a hatékonyságot. Ennek következtében az eltávolítandó bevonat csak többé-kevésbé "távolodik el" a felületről, amin aztán a cink úgy-ahogy megtapad, de a minőség távol áll a tökéletestől.
Nem úgy a rácsok. Ezek túl tökéletesre sikerültek, ami nem véletlen. Az eredetileg festett kivitelű rácsokat a szekszárdi fuvar előtt elvittem egy pécsi felületkezelő vállalkozáshoz, ahol a homokfúvás eljárásához hasonló módszerrel, szemcseszórással verték le a festékréteget – kiváló eredménnyel. Ez a technológia nem homokszemeket repít nagy sebességgel a tisztítandó felületre, hanem apró acélszemcséket. Míg a homok kárbavész, addig ezeket egy alkalmas mágnessel összegyűjtik, és újra felhasználják. Az eredmény kiváló, de ebből a társaságból is levezethető, hogy miért nem kívántam soha odáig fejlődni hajdani vállalkozásomban, hogy alkalmazottakra kelljen bíznom a munkát.

– Józsi! Gyere, nézd meg ezt! – hívja a munkafelvevő irodista néni az egyik szakembert.
– Itt vagyok, mi kéne?
– Dolgoztál te a szemcseszóróval, szerinted mennyi időbe telik ezt megcsinálni?
Szép rendben fekszenek a platón a rácsok, méret szerint csoportosítva, könnyen áttekinthetően. Nem nehéz feladat megfogni, megnézni minden oldalról, és tapasztalat alapján becsülni egy időtartamot. Aztán szorozni a darabszámmal, az eredményt felkerekíteni, és mondani valami valószerű, tartható értéket, némi bizonytalansági tényezővel megfejelve. Józsi ránéz, nem fogja a kezébe, nem számol, hanem férfias határozottsággal rávágja:
– Fél óra.
– Jól van. Küldd ki a Dezsőt, bent van a raktárban.
Dezső hamar megjelenik. Hol bajszát pödri, hol a gatyáját igazgatja.
– Mennyi idő ezt letisztítani? – mutat a néni a platón sorakozó rácsokra.
– Hááát, úgy másfél óra.
Ő sem veszi kézbe, nem fordít rajta, nem számolja meg. Közben mondom a néninek, hogy ha lehet, akkor a félórást választanám, tekintettel a szemcseszóró műhely 23 ezer forintos óradíjára. Nem lehet. Kiderül, hogy a megkérdezettek egyike sem dolgozik a műhelyben, az ottani munkatárs épp szabadságon van. Sebaj, akkor legyen másfél óra. Egyszer élünk.
Jól jártam azzal, hogy az illetékes munkatárs véleményét nem tudták előzetesen kikérni. Miután megjött szabadságáról, elvégezte a munkát, a néni meg telefonált, hogy mehetek érte. Az irodában kifizettem a megállapodásunk szerinti másfél óra díját, aztán a műhelynél felpakoltuk az autóra a rácsokat. Közben rákérdeztem a lényegre annál, aki a munkát elvégezte:
– Mennyi időbe telt?
– Nagy szopás volt. Ráment majdnem egy műszak. Többször kiürült a tartály, szedegethettem a szemcséket a padlóról.
– Mágnessel?
– Ja. Azzal.
– Ez akkora szopás?
– Nem ezzel van a gond. Ezek a rácsok tele vannak negatív görbületekkel. Négyszer kellett fordítanom mindegyik darabon, hogy rendesen leszedhessem a festéket.
– Egész jól sikerült.
– Hát ja. Máshol nem csinálták volna meg így.
Utólag úgy látom, hogy borravalót kellett volna adnom ennek a derék embernek, de akkor csak azon voltam, hogy minél előbb le kell lépni a cuccal, még mielőtt valakinek eszébe jutna kifizettetni velem a ténylegesen ráfordított időt. Ott helyben elszegényedtem volna.

A következő kép horganyzott rácsokról készült, és több szempontból tanulságos. Kétségtelenül jóval bonyolultabb alakzat a síknál, ezért nem csoda, ha panaszkodott a szerencsétlen szemcseszóró szakember. Továbbá az is látszik, hogy a legfelső, jobb oldali darab fényesebb a többinél.

A mattnak tűnő rács valóban matt, a fényes pedig tényleg fényes, noha egyszerre készültek. Mi lehet az oka a szembeötlő különbségnek? Elárulom. A matt példányok az udvaron maradtak, és megáztak az esőben. Eddig naivan azt hittem, hogy évekig tart majd, amíg az újonnan horganyzott részek összepatinásodnak a régebben vásárolt horganyzott járórácsokkal. Vajon mi lehet abban az esőben, ami ilyen hirtelen ennyire megdolgozza a horganyzott felületet? Nem vegytiszta H₂O, az már biztos.

Becipeltem mindent, és ismét összeszereltem a lépcsőt. Funkcionálisan nem érzékelni változást, de egységes lett a járórácsok, a lépcsőelemek és a tartószerkezet megjelenése, valamint nem fog rozsdásodni a pince előtti párás térben, mint ahogy az már elkezdődött a horganyzás előtt.

Az ajtó előtt a lépcsőhöz csatlakozó járdát oldalirányban megtoldottam egy nyúlvánnyal, ami nincs útban senkinek, és remek tárolóhelyet biztosít a nagyméretű dézsáknak, ráadásul az ablakok belső üvegfelületének tisztítása is jóval egyszerűbb lesz ezen állva. Nevezhetjük belső erkélynek vagy galériának, de karzatnak is. Ha egyszer lesz közönségem, akkor innen nézhetik a borkészítés műveleteit, akár egy színházban a kakasülőről. Már csak a korlát hiányzik.