Pinceajtó

Az önéletrajz általában jó benyomást keltő célzattal készül, legtöbbször döntéshozók meggyőzésére. Ennek érdekében jó színben festi le az alanyt, és ez a szándék a népesség nagyobb hányadánál nem zárja ki az őszinteséget. Nem tartalmazhat olyan tényezőket, amik rontanák a kedvező elbírálás esélyét. Elhallgatni valamit nem nagy bűn, hivatkozhatok feledékenységre. Nem adhat okot büszkeségre a büntetésvégrehajtási intézetekben eltöltött idő, és nem javítja az alany megítélését az sem, ha épp feltételesen van szabadlábon. Ezek az érdekességek kimaradnak a CV-ből.
Politikusok is élnek azzal az egyszerű módszerrel, hogy a vagyonbevallásukban nem tüntetnek fel minden jachtot és helikoptert. Ha valaki mégis rájön a turpisságra, akkor meg mi lesz? Semmi.

Így megy tönkre bizalom, igazság és őszinteség.

Az itteni történetek közül is nagyon hiányzik valami. Sajnos nem csak a történet hiányzik, hanem az is, amiről szólna. Nem csigázom a kíváncsiságot, és a cím is árulkodik a témáról: a pinceajtóról van szó. Bizonyos tekintetben nyitott kaput döngetek, mert a történetet épp most fogalmazom. Ettől nem fog tárgyiasulni a pinceajtó továbbra sem, mert az bonyolult és munkaigényes folyamat, a szükséges anyagokról nem is beszélve. Azzal biztatom magam, hogy amiket eddig megálmodtam, azok nagyrészt teljesültek, tehát van remény pinceajtóra is. Évek teltek el a borospince kivitelezése óta. Miért nem került eddig ajtó a bejáratára?
Nem tűnik bonyolultnak, ha csupán beszélünk róla. Egy ajtó. A laikus szemében a létező legegyszerűbb szerkezetek egyike. Egyidős az emberiséggel azóta, hogy barlangba költöztünk, és valahogy meg kellett védenünk a magánszféránkat. Ehhez képest a borospince mesterségesen földbe vájt üregének nyílását még mindig nem fedi ajtó, s ez arra enged következtetni, hogy a laikus téved. Pedig igaza is lehetne, hiszen az ajtó készen vásárolható termék. Bemegyek a boltba, kifizetem, elhozom. Ja. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már rég a helyére került volna. Mi hátráltatja az ügyet? Hol van a kutya elásva?

Sorolom:

• az ajtónyílás 2 méter magas, 140 centi széles, ráadásul nem téglalapot formáz
  egy átlagos ajtó ennél jóval keskenyebb (a klotyóajtó 60 centi), de itt néha a 200 literes hordót vagy az 500 literes szüretelődézsát ölrekapva kell közlekedni

• terméskőből épült fal – nem sík, de még annál is göcsörtösebb, ezért képtelenség egy szokványos ajtólapot jól záródóan, rések nélkül, huzatmentesen ráilleszteni

• nem csak a lap illesztése nehézkes a falhoz, hanem az él illesztése is, ha az ajtót nem a nyíláson kívül, hanem azon belül helyezném el; a sík és az egyenes sehogy nem illeszkedik a hepéhez és a hupához

• külső elhelyezésnél csak kifele nyílhat, pedig praktikusabb volna befele

• szokványos zsanérokon csak kétszárnyú kivitelben tudok életképes megoldást elképzelni
  az egyszárnyú változat túl nehéz (lógni fog), és sok helyet igényel nyitásnál

• csak külső falsíkra szerelve nem akadályozza az ajtó teljes nyitását a boltív
  ennél mélyebbre szerelve csak a boltív kezdetéig tartó, szögletes rész nyitható teljesen, de ez esetben meg kell elégedni egy 130 cm magasságú, liliputi ajtóval

• a teljes magasságú ajtó befele nyítását a lejárat lefelé tartó mennyezete is akadályozza

• az ajtó anyagának vetemedése, és a hőtágulásból fakadó méretváltozás miatt kétszárnyú kivitelben az ajtószárnyak találkozásának pontos illesztése reménytelen

Folytathatnám, de ennyiből is kitűnik a bonyodalom, a nehézségek és akadályok sora. Annak idején lehetett volna annyi eszem, hogy hagyunk a fal mögött egy akkora rést, amiben elférne egy tolóajtó, és akkor most roppant elégedett lehetnék az eredménnyel, de sajnos nem voltam ennyire előrelátó. Nem gondoltam akkoriban idáig, amikor terméskőből építkeztem, és az előrelátás hajdani hiányának most iszom a levét. Fejlődhettem azóta e téren, mert ahogy ennek az ajtónak a példája is mutatja, már nem vágok bele hebehurgyán olyan ügyekbe, amiknek nem látom a végső kimenetelét. Készülhetett volna már rég valami ajtószerű, de nem véletlenül hagytam ki. Ha elkészül, akkor egy kiforratlan elképzelés valósul meg, hiszen még most sem tudom pontosan, hogy milyen megoldást fogok alkalmazni a felsorolt akadályok leküzdésére. Gyereket csinálni is nagy felelősség, hát még pinceajtót. 100 év múlva is bosszantani fog valakit, ha rosszul sikerül.

Ha iderendelnék egy szakembert, kapásból megoldja a feladatot. Úgy szakembermódra. Fúr, farag, vagdos, reszel, csiszol – ahogy megszokta – , aztán kész. Látatlanban mondom, hogy nem tetszene az eredmény, mert egy hétköznapi szakembertől csak szokványos megoldások származhatnak, ami nem húzható rá büntetlenül erre a pincebejáratra. Sírás lenne a vége, amihez nincs kedvünk.

Most pedig a szakemberek elnézését kérem, mert őket valójában nem lehet madzagon rángatva irányítani, nincs olyan, hogy "iderendelni". Egy ilyen szakembernek kb. annyira tele az előjegyzési naptára, mint egy szívsebésznek, és a díjazásuk is összevethető. Nem ereszkedik le hozzám, nem hallgatja figyelmesen elképzeléseimet, és nem fogja sutba dobni bevált módszereit a kedvemért, hogy terveim szerint valósuljon meg a vágyam. Az egy másik világ.

Ha ez az első történet, amivel az itteni választékból találkoztál, akkor még nem ismered a mentalitásomat, de ha már túl vagy a többin, akkor sejtheted, hogy a pinceajtó is szakember közreműködése nélkül fog elkészülni. Folyamatosan gondolkodom a megoldáson. Olyan ajtót is álmodtam, ami nem függőleges, és a dőlése igazodik a lépcső feletti mennyezet lejtéséhez. Erős nyomatéka lenne egy ilyen ajtónak a gravitáció, és a zsanérok nem függőleges tengelye miatt. Nyitásnál kivágódhatna, egy gyengébb ember be sem tudná csukni. Mindenre van megoldás, ezért pneumatikus lineáris motorral képzeltem a mozgatását, aminek lenne egy kellemes mellékhatása: ezzel a mechanizmussal megoldható az önműködő kivitel, fotocellával.
Szültetett még bonyolult megoldása a feladatnak, speciális zsanérokkal, csuklós szerkezettel. A lépcső tervezésénél is, és ez alkalommal is a mérnöki tudással felvértezett kisgyerekem volt segítségemre, akinek a helyszínen elmutogattam, hogy mit és hogyan képzelek, ő pedig megtervezte és lerajzolta – ahogy ő fogalmazott: vizualizálta az elképzelésemet.

Ezek nem tervek, inkább tanulmányok arról, hogyan lehet alaposan elbonyolítani egy nyílászáró szerkezetet. Egyik sem valósul meg, de segít közelíteni az optimális megoldáshoz. Közeledek a végleges változathoz, mert már nem komplett terveket vetek el, hanem csak egy részét gondolom újra. Hálás vagyok a sorsnak, hogy eddig egy terv sem jutott el a megvalósításig, mert szomorkodva nézném a szánalmas eredményt, amihez képest folyamatosan jönnek a kevésbé tökéletlen elgondolások.
Nem kell kapkodni a végleges megoldással, de addig is szükség van valami ideiglenes szerkezetre, ami útját állja a légáramlásnak, és elszigeteli a pincét az előtértől. Ha ideiglenes, akkor nem szabad vele sokat bíbelődni, nem készülhet drága anyagokból, és le kell tenni az igényes kivitelezésről.

Így is lett. Minden hozzávalót felleltem itthon, az alkalmazott technológiát pedig elleshettem volna az esőerdők népétől is annyit változtatva, hogy ők nem használnak műanyagot.

Melyik háztartásban ne találnánk egy köteg 6 méteres, műanyag szegélylécet? Ebből kettőt kihúzva, a padlón ívesen meghajlítva már kész is az ajtóforma. A két léc közé melegházi fóliát szorítok, a léceket gyorskötözővel összefogom. Alig tartana tovább a művelet annál, mint amíg leírom, de minden rögzítési pontnál lyukakat kell fúrni, és ez viszi az időt. Időigényes a mérés is, mert törekedni kell a pontosságra, különben az elkészült szerkezet nem illeszkedik megfelelően az ajtónyíláshoz. Jól járok a pontos illesztéssel, mert így a rugalmas takaró befeszül a nyílásba, és tartja magát. Nincs zsanér, se más tartószerkezet – egyszerű. Súlya 1.8 kiló – könnyű. Egy mozdulattal kikapható a helyéről, és néhány mozdulattal visszailleszthető – másodpercekben mérhető folyamat. Tökéletes megoldás lenne, ha a nagyharsányi mészkőből készült környezettel is harmonizálna.

Nem tökéletes. Azon kívül, hogy elrondítja az elkészült nyílástakaró megjelenését, mire való még az eredetileg törékeny tárgyak csomagolásánál használt kék színű, sorolt pufizacskó? Az asszonynak érkezett valami csomagja, amiből ezek a helykitöltő elemek a szemétbe kerültek, onnan meg hozzám. Igazából két réteg fólia alkotja a takarót, e kettő között légcellaként, távtartóként szolgálnak a kék zacskók (a két fólia közötti levegőréteg jó hőszigetelő).
Szegélyléc, fólia, pufizacskó és gyorskötöző. Hamar megvolt a kivitelezés. Az anyag elfekvő készletből és a szemétből származik, gyakorlatilag nem került semmibe. Ilyen egy olcsó, egyszerű és funkcionális pinceajtó (igazából nyílástakaró), amivel épp most takarítottam meg két-három havi nettó magyar átlagbérnek megfelelő összeget (kb. ennyit kérnek egy "igazi" pinceajtóért, ha nincs igényem művészi, faragott kivitelre).
Van még egy baja ennek az egyszerű kivitelnek azon kívül, hogy nem szép. Ott van a helyén, jól teszi a dolgát, könnyen kezelhető. Ezek után mi fog arra ösztökélni, hogy kurva nagy anyagi ráfordítással, rengeteg munkát beleölve gyártsak helyette egy "rendes" ajtót? Mert a legkevésbé vetemedő, szibériai vörösfenyőpallót vérfagyasztó áron mérik, aminek megmunkálása nem megy szabóollóval, a nyitását-zárását biztosító szerkezet nem lesz egyszerű, és az összsúlyát kétemberesre becsülöm.