Elveszve a nagyvilágban, és egyéb rémségek
Az alábbi kép témája a budapesti Deák-tér, amitől távolodva az épületek egyre apróbb méretben mutatkoznak, majd elhomályosulnak a látóhatár felé haladva. Kétségtelenül nagyra nőtt város, amiben idegenként, segítség nélkül eligazodni és boldogulni reménytelennek tűnt akkor, amikor elveszett kisgyerekként mérte rám a sors ezt a feladatot.
Akkoriban még nem volt GPS, se okostelefon, se internet. Ott voltam egyedül, mint az ujjam, és az idő előrehaladtával egyre ijesztőbbé duzzadt bennem a felismerés, hogy engem elvesztettek. Elvesztem. A helyzet később megkapta pontos minősítését, de nem akarok a közepébe vágni.
A történet úgy kezdődik, hogy kisgyerekkoromban szüleimnek támadt egy jó szokása: minden nyáron lepasszoltak a rokonokhoz.
Náluk nyaraltam, és ennek az életvitelnek számtalan előnye mellett elszenvedtem egy jelentős hátrányát is. A tanyasi életformát követő felnőttek nem nagyon foglalkoztak velem (szorgalmasan dolgoztak), tehát kicsaptak a ház köré, a gyümölcsösbe, a rétre, a gátra, a Körös partjára.
Ez a környezet szép gyerekkort biztosít, de a sokfaktoros naptej védelme nélkül, amit anyám felügyelete alatt, ráadásul az idő javát árnyékban töltve megkaptam volna, itt bizony rettenetesen leégtem a napon, és iszonyatosan szeplős lettem.
Szörnyen nézhettem ki korábbi megjelenésemhez képest, amire erősen utalt anyám viselkedése az első nyaralásomból hazatérve.
Egy sikításba hajló "jesszusom" felkiáltással összecsapta kezét, és sírva fakadt.
A szeplős megjelenés hátrányait ettől kezdve nem csak a közismert viccekből ismerhettem, hanem saját bőrömön tapasztaltam.
A gúnyos "beleszartak a ventilátorba?" kérdések és az "úgy nézel ki, mint a pulykatojás" megállapítások az enyhébb kellemetlenségek közül valók.
Ivarérett korba lépésem előtt nem zavart különösen, hogy a lányok visítva menekültek előlem, de az kiváltképp megviselt, amikor egy iskolai fotózáson a fényképész kitolt a képből a "menj innen, mert nagyon csúnya vagy" indoklással.
Hasonló kalandom volt az óvodában a télapó jelmezbe öltözött Mikulással, aki zsákjából szaloncukrot osztogatott az elé járuló, és valamilyen produkciót előadó gyerekeknek.
Rám került a sor, fülig érő szájjal odaléptem, mire a Mikulás rám förmedt: "neked nem adok, mert annyira csúnya vagy".
Emlékszem arra, amikor az iskolaudvaron Rezsőkét kergették a lányok. Aranyos, tojásfejű, dédelgetnivaló gyerek.
Nekem is volt kedvem fogócskázni, ezért beálltam volna a játékba. Mit mondtak erre a kis hülye csitrik? "Téged nem kergetünk, mert csúnya vagy."
Elég fiatalon értek ezek a csapások ahhoz, hogy hamar alkalmazkodjak, megszokjam, és ne szenvedjek tőle. Annyival szerencsésebb vagyok a leprásokhoz viszonyítva, hogy a szeplőim nagyjából egy évtized alatt elhalványodtak, és ha valahol nem ismerték az előéletemet, akkor ott már megjelenhettem komoly emberként.
Eszembe jutott egy olyan eset, amikor nem halt meg senki, szörnyek sem bújtak elő a föld alól, mégis rémesen éreztem magam.
Rémség van itten rémség hátán, bárhová nézek, bárhová gondolok a múltba.
Történt egyszer, hogy felkerekedtünk hármasban, anyám, apám és jómagam. Beültünk a családunk szolgálatában álló, a szocialista korszak egyik csodás termékébe, az NDK gyártmányú Wartburg 353 gépjárműbe, és ezzel a lendülettel megtettünk vagy 280 kilométert.
Meg sem álltunk a békés megyei tanyavilág határáig, ahol is véget ért az aszfaltozott út. Gyermekkorom kedvenc tanyájára indultunk, repesve vártam az érkezést – körülbelül 300 méterre lehettünk a céltól.
Az elmúlt napokban rendesen eshetett, mert a kiépített úton túl sártenger fogadott bennünket.
Az a vendégmarasztaló fajta, ami lerántja rólad a cipőt, de még a csizmát is, ha ezen az ázott talajon gyalogolnál.
Petőfinek is volt hasonló élménye a szomszéd településre, Mezőtúrra látogatva, amit ügyesen versbe szedett:
Nincs tehetségem verseléshez. Nekem marad a próza, ahol kerek, egész mondatokban fogalmazhatom meg keresetlen gondolataimat.
Ott helyben is kibuggyanhatott volna belőlem néhány trágár káromkodással dúsított gondolat, amikor anyám a körülményeket kiértékelve úgy rendelkezett, hogy visszafordulunk, mert ő nem hajlandó kiszállni az autóból, és összesározni magát.
Hiába érveltem, hogy cipőt levéve, nadrágszárat felhajtva, csak a csupasz lábunk lesz sáros, amiről a szennyeződés mosással könnyen eltávolítható.
Nem volt hajlandó mezitláb (ahogy azon a környéken mondják: mesztéláb) gyalogolni.
Apám még hajlott volna erre a megoldásra, de anyám hajthatatlan volt. Hihetetlen, de utasítását követve valóban megfordultunk, és alig veszítve az érkezés lendületéből, már haladtunk is az ellenkező irányba.
Nem kedélyes beszélgetés zajlott hazafelé utazva. Csendben, a motor zaját hallgatva ültük végig az utat az ország másik végébe, mindössze 280 km távon keresztül.
Triumph des Willens. Anyám a vezér, mi ketten apámmal a tömeg. Egyszerű dráma egy autó utasterében.
Fénycsóvák, zászlórudak, végtelen horizont sehol. Semmi erotika, sem ideológia, csupán konfliktus.
Apám nagysága és vezető szerepe nem tárult fel ebben a történetben sem.
1970 nyarán is a tanyavilágban gyerekeskedtem. Remekül telt az idő. Birkát legeltettem, szénaboglya tetején fekve néztem az eget.
Mindig engem küldtek a szomszédba, ahol az orrom előtt, sajtárba fejték a tejet. Pasztőrözés? Az nem volt. Földpadlós nyári konyha, búbos kemence, helyben sült kenyér, galambleves, cibere.
A tanya udvarán tanultam meg biciklizni egy felnőtt méretű bringán, váz alatt hajtva. Nem volt egyszerű, de megoldottam.
Ennek folyományaként hordhattam ivóvizet a városból, amit a bicikli csomagtartójára akasztott kasokba pakolt kantákban fuvaroztam haza. Tájnyelvi szó, kannát jelent.
A víz pedig artézi, ami melegen, majdnem forrón folyik a közkútból. Vezetékes víz, villany nincs bevezetve a tanyára. Viszont van petróleumlámpa, fürdőszoba helyett meg lavór, pottyantós budi az istálló és a disznóól között.
A parasztgazdaságban mindenféle jószágot tartanak, a kertek alatt sün is szaladgál, de azt meg kell fogni, hogy háziállat legyen belőle. Meg is fogtam, el is szállásoltam az éléskamrában.
Másnap szomorúan tapasztaltam, hogy a sün megszökött. Ügyes állat. Nem azért mert meglépett, hanem azért, mert ügyesen elrejtőzött egy zsáknyi mákgubó között, és ügyesen összeszarta a terményt, amiből falatozott.
Valamivel később a háziak felfedezték, és ezt a csínytevésemet sem fogadták felhőtlen örömmel.
Nyár végén megkönnyebbülve raktak fel a Budapestre induló buszra, mert így már a macska is megúszta, hogy újból a kútba dobjam, ahonnan a keserves nyervogásra felfigyelő nagybátyám mentette ki vödörrel.
Nem voltam példamutatóan jó gyerek, ezt utólag el kell ismernem, de azt mégsem érdemeltem volna, hogy ezért annyira rám ijesszenek, mint ahogy az itt kezdődő események alakultak. Vagy mégis?
Nem láttam apámat, amikor leszálltam a buszról, pedig indulásnál a búcsúzkodó rokonok azt ígérték, hogy várni fog. Álltam a megállóban, és nem mozdultam, mert kis krapekként is átláttam, hogy a buszmegállón kívül nincs más egyezményes támpont a találkozáshoz.
Ácsorogtam rendületlenül, hosszú-hosszú ideig. Éhes és szomjas voltam, haza akartam menni, de nem volt hová, nem volt kivel.
Megszűnt a gondviselés. Ahogy apám érkezésébe vetett hitem lassan párologni kezdett, úgy merészkedtem egyre távolabb a buszmegállótól.
Van az az időtartam, amennyi felesleges várakozás után még egy oktalan gyermek is képes átlátni a helyzetet, és a meddő várakozás helyett tervet kovácsol.
Két embert ismertem ebben a városban. Apám első feleségét és a lányát, a féltestvéremet. A tanyán találkoztam velük korábban, mert a lányt is oda hozta nyaralni az anyukája.
Tájékozott gyerekként a címük is a fejemben volt, ezért hirtelen összeállt a terv: taxiba ülök, bemondom a címet, kifizetem a fuvart, és ha ők befogadnak, akkor megmenekülök ebből a fölöttébb kínos helyzetből.
Eljött az ideje annak is, amikor a buszmegállótól eltávolodva egy taxidrosztra bukkantam. Ebben a pillanatban váltott át a terv dédelgetése végrehajtásba. Beálltam a taxira várakozók sorába, és mi tagadás, akkor már nagyon feldúlt voltam, s ezzel összhangban a szám erősen lefelé görbült.
Egy fiú nem bőghet, de egy kis pityergés belefér. Ekkor szólalt meg valaki:
– Emberek! Itt van ez a kisfiú, és sír. Látják? Engedjék már a sor elejére!
Hogy korabeli önmagamat mentegessem, nem sírás volt az, hanem fokozott könnytermeléssel járó végtelen szomorúság, de szánalomra ez is elegendő okot adott.
Előreengedtek. Megjött a szabad taxi, beszálltam szatyornyi csomagommal, és egy barátságos nénivel kezdtem remegő hangon beszélgetni.
– Ilyen kicsi vagy, és egyedül utazol?
– Elvesztem. Nem jöttek értem a buszmegállóba.
– Nahát! Hogy segítsek neked? Hová vigyelek?
– Nádor utca 11.
– Az már Münnich Ferenc utca, de így is odatalálunk. Hány éves vagy?
– Kilenc.
– Tényleg? Akkor nagyon bátor gyerek vagy.
Jól esett a dicséret, és nem akartam lelombozni a nénit, hogy mindjárt a gatyámba rondítok a félelemtől amiatt, hogy el vagyok felejtve, nem lesz hol aludnom, nem kapok enni stb.
Helyismerettel gyalog is elindulhattam volna a néhány saroknyira, légvonalban kb. 500 méterre lévő, akkori Münnich Ferenc utcába (időközben, a "módszerváltás" után visszakapta eredeti nevét). Ezzel a rövid sétával megspórolhattam volna a 11 forintos viteldíjat, amit a fuvar végén legomboltak rólam, de nem akartam még jobban elveszni.
Biztonságosabbnak tűnt a taxi, ráadásul kocsikázás közben egy kicsit lehiggadva piszok menőnek éreztem magam, ahogy saját elhatározásomból, saját pénzemből, önállóan, az első ülésen (ahogy a felnőttek), de mégiscsak pöcsös gyerekként taxival utazok.
Fájdalmasan egyedül, amit a menőségi faktor sem képes enyíteni. Tele voltam aggodalommal.
Honnan volt erre pénzem? 11 forintért akkoriban étteremben lehetett ebédelni, tehát tekintélyes összegnek számított egy gyerek lehetőségeihez képest.
Nagybátyám hajlott hátú felesége a tanyasi gazdaság konyhakerti növényeinek termését piacon árulta, ahová néha elkísértem, és egyszer egy csillogó-villogó darab jelent meg a pénzforgalomban. Aranypénz! – gondoltam naiv kisgyerekként.
Az új kétforintos, a rézből vert "bélás", ami a verdéből kikerülve csillogott, mint a Salamon töke.
Ez az áldott jó asszony felfigyelt izgatottságomra, és azt mondta:
– Tudod mit? Ha ilyen pénzzel fizetnek, akkor az a tiéd lesz.
Egészen addig eszembe sem jutott, hogy a piacon jövedelemre tehetnék szert puszta jelenlétemmel, mert ezt a szolgáltatásomat természetes önzetlenséggel biztosítottam.
Most azonban elfogadtam a nagylelkű ajánlatot, árultuk a portékát tovább, és ezzel az egyszerű módszerrel néhány nap alatt 18 forintnyi vagyont gyűjtöttem.
(Fagylaltegyenértékben számolva, a korabeli 1 forintos gombócárak és a mára 500 forintra dráguló egységár alapján ez megfelel 9 ezer forintnak 2023-ban.)
Viszonylag ritkán fizettek ezzel a pénzzel, mert az MNB a nyaralásom idején, 1970 júliusában bocsátott ki először ilyen érméket.
Ezen a nyáron még ritka volt, de vadonat új, kevés kézen ment keresztül, ennek okán nem vesztette el fényét.
Most hasított belém a felismerés, hogy apám miatt kellett a vagyonom tetemes részét taxira költenem, de soha nem vasaltam be rajta.
Mégse úszta meg szárazon (nem is lett volna igazságos), mert noha a lelkemre kötötte, hogy anyámnak ne árulkodjak a budapesti kalandomról, egyszer (nem szándékosan) mégis elkottyantottam.
Ha talpraesettebb, élelmesebb gyerek vagyok, akkor nem csak a 11 forint jött volna vissza.
Éveken keresztül zsarolhattam volna, hogy ne járjon el a szám, de abból is látszik, milyen élhetetlen vagyok, hogy nem éltem ezzel a lehetőséggel.
Bátortalanul behatoltam a Münnich Ferenc utca 11-es számú, lichthofos bérház udvarára, és ott megnyomtam az udvari lakás ajtaja melletti "vice" feliratú csengőt. Barátságos bácsi nyitott ajtót, akitől megtudtam, hogy a féltesóm nyaral, az anyukája pedig dolgozik, még nincs itthon. Aztán nem úgy jártam, mint egy középiskolás haverom Moszkvában.
Az is egy rémtörténet, ami egykori osztálytársammal esett meg a hajdani Szovjetunió fővárosában. A mi időnkben kötelező idegennyelvként tanították az oroszt, de szinte senki nem vette komolyan.
Nekem is nyolc éven keresztül tanították, de nem sok nyoma maradt, pedig ennyi idő alatt eljuthattam volna egy jól használható nyelvtudásig.
Nem úgy Fecó haverom, aki még talán különórákra is járt, és középiskolás korában már folyékonyan beszélt ororszul (akkor még nem tudhattuk, hogy később irigyelni fogjuk ezért).
Levelezőpartnerre is szert tett, akivel heves cirill betűs levelezést folytattak, s ebben a műfajban tárgyalták le, hogy Fecó nyáron Moszkvába utazik, és meglátogatja.
Megtéve azt a kereken 2000 kilométert, szerencsésen megérkezett. Nyelvi nehézségei nem voltak, ezért a számtalan útbaigazítás révén egyszer csak ott állt egy lakótelepi emeletes háznál, a megadott címen.
Cókmókjával felvánszorgott a nyolcadikra (a lift nem működött), és enyhe izgalmat érezve becsöngetett.
Egy bábuska nyitott ajtót, Fecó pedig kipirult arccal, csillogó szemmel és ékes oroszsággal előadta, hogy Magyarországról jött, és Grisát keresi, mert ő a levelezőtársa, és megbeszélték..., de folytatni már nem tudta, mert a bábuska közölte vele, hogy a Grisa nincs itthon, és becsapta előtte az ajtót.
Fecó nem esett kétségbe, nem érezte magát olyan elveszettnek, mint én a pesti kalandom idején.
Leült az ajtó elé a bőröndjére, és így várta Grisa érkezését, aki egyszer csak megjött, és az ő támogató ajánlásával már bebocsátást nyert egy szovjet család lakásába.
Engem a vice ismeretlenül is betessékelt, és a feltárt körülményekből adódóan enni-inni adott.
Megkérdezte, hogy van-e kedvem TV-t nézni, amíg haza nem érnek, de a gyereke játékaival is játszhatok, ha ahhoz van kedvem.
Aztán megérkezett a várva várt néni, akit kitörő örömmel üdvözöltem, pedig nem sok közünk volt egymáshoz.
A következő napokban ő segített megkeresni apámat, aki különös módon elfogadta, hogy nincs meg a gyereke. Ez a gyerek lényegében elveszett volt egészen addig, amíg az apjában bízott.
Miért bonyolították az életemet azzal, hogy nem a lakóhelyemre közlekedő buszra raktak fel a rokonok? Mit keresetem Pesten?
Apám az 1970-es budapesti vízi- és légiparádén úsztatott volna páncélozott harcjárműveket a Dunának az Országház előtti szakaszán, hogy a párt- és állami vezetők, no meg a szájtáti nép más mutatványok mellett ebben a látványosságban is gyönyörködhessenek augusztus 20-án,
ami akkor még az alkotmány ünnepe volt, és csak újabban az államalapító Szent Istváné. Erre az eseményre készülve gyakorlatozott teljes odaadással a Duna vizén a korabeli Magyar Néphadsereg egyik páncélos zászlóalja.
Nem igazán harci cselekmény sorokba és oszlopokba rendezetten PSZH-kkal haladni a vizen, de ha ez a parancs, akkor ezt kell teljesíteni.
Az erős sodrású Dunán nagy figyelmet, pontos együttműködést igényel tartani a szabályos alakzatot (kinek támadt ez a hülye ötlete?), ezért időben elkezdték a felkészülést.
Ebbe a nagyon fontos időszakba rondított bele érkezésem, ezért apám a feladatra lelkesen vállalkozó, egyik sorállományú katonáját küldte maga helyett a Deák-téri távolsági autóbuszpályaudvarra.
Ismerve a szolgálatból rövid kimenőt nyerő katonák mentalitását, szerintem végigjárhatta az útbaeső kocsmákat, lebujokat, de még egy gyors randit is beiktathatott, ha nem moziba ment.
Mi mással indokolható, hogy nem várt rám senki? Se az apám, se a megbízottja (felismertem volna egyenruhájáról).
Apám vallomása szerint a katona nélkülem visszatérve azt állította, hogy nem szálltam le a buszról, nem voltam ott, és az én drága jó apám ezt kétkedés nélkül tudomásul vette, az ügyet lezárta, aztán serényen gyakorlatoztak tovább.
Hihetőbb magyarázat, hogy megfeledkezett rólam, de ennek beismerése nagyfokú őszinteséget kívánt volna.
Egyszer a kisgyerekem nem jelent meg a megbeszélt időpontban és helyen. Idővel elkezdtem aggódni, majd erőt vett rajtam a fagyos rémület. Végigjártam azokat a helyeket, ahol elő szokott fordulni, és közben kínomban elkezdtem telefonon zaklatni ismerőseimet, hogy látták-e valahol. Nem volt bonyolult módszer, és a törekvésem elég hamar sikerrel járt, mert valaki látni vélte egy könyvesboltban. Már indultam is, és nagy megnyugvással találtam rá ennek a könyvesboltnak az olvasósarkában, ahol éppen egy könyvbe mélyedve múlatta az időt. Nem tudtam rá haragudni, pedig nem ezt beszéltük meg, és nagy riadalmat okozott. (Ekkor még nem volt bevett gyakorlat, hogy a gyerekek is rádiótelefont tartanak maguknál, de idővel ez is bekövetkezett.)