Jöjjön azonnal!

Utódaim kiskoruktól fogva jó képességű gyerekekként tették dolgukat, legfeljebb annyi gond akadt velük, hogy bizonyos társadalmi elvárásoknak nem volt kedvük mindig, azonnal és lelkesen eleget tenni. Ezzel sokakat (engem is) kihoztak sodrukból, de az agyműködésükkel alapvetően soha nem volt gond.
A felnőttek által elvárt feltétlen engedelmesség olykor nem teljesül, mert a kiskorúak makacsul ellenszegülnek. Megátalkodott, komisz viselkedés, de adódhatnak esetek, amikor az elöljárónak nincs igaza. Lehetséges ilyen? Hogyne. Egy felnőtt is lehet ostoba, és a gyermekben is működhet erős igazságérzet.

Délben mennem kell a kölkökért, mert nem eszik meg a menzakosztot. Nem azért, mert finnyások lennének, hanem valóban moslékszerű kotyvalékot kínálnak az iskolai ebédlőben, aminél itthon vonzóbb táplálékot tudok eléjük tenni – nem csak a szellemi fejlődésükről kell gondoskodni. Aztán zeneiskolába viszem őket, majd edzésre (óvodáskoruk óta egyedül nevelem gyerekeimet, az anyjukra nem számíthatok). Ezek az elfoglaltságok elegendően szétszabdalják a délutánomat ahhoz, hogy ne tudjak belevágni semmi komolyabb, hosszabb lélegzetű műveletbe. Marad tehát az elméletileg szabad délelőttöm arra, hogy valami kenyérkereső tevékenységgel tegyem hasznossá magam. Próbálnék elmélyülni a munkában, de csörög a telefon, aminek másik végén egy jól kivehetően idegességtől elfúló hang jelentkezik:
– Apuka! Azonnal jöjjön be az iskolába, mert nem bírunk a gyermekével.
– Mégis mi történt?
– Nem hajlandó leülni az órán.
Lenne ellenvetésem, de nem hagynak lehetőséget ennek előadására, tehát mennem kell. Ma is. Azt már megszoktam, hogy lelkes és adakozó szülők pótolják ki az iskola szegényes költségvetését, mert különben nem áll rendelkezésre elegendő kréta és A4-es lap. Most jött el az ideje, hogy már órát is kell tartanom a tanárok helyett?
Mire odaérek kicsöngettek, vége az órának, ahol a gyerekemmel nem bírtak. Előre látható volt ez a helyzet, hiszen nem az intézmény tőszomszédságában lakunk. A rövid, telefonos beszélgetés során nem tudtam hangot adni annak a véleményemnek, ami szerint az általános iskola alsó tagozatában nem a szülő feladata úrrá lenni konfliktusos helyzeteken. Ez a pedagógus dolga, erre képzik éveken keresztül, ez a munkája, ezért kapja fizetését. Most már mindegy, mert az ellentmondást nem tűrő utasításnak eleget téve, mindent félredobva itt vagyok, megérkeztem.
A pipától vöröslő fejű, láthatóan feldúlt gyerekemet a tanári előtt találom az igazgatóhelyettes néni "őrizetében". Előkerül a tanárnéni is, aki képtelen volt együttműködésre bírni a rábízott tanulót. Dől belőle a panasz, hogy ez a gyerek nem fogadja el az ő fennhatóságát, és így nem lehet rendet tartani az órán, én pedig beszéljek a fejével, mert ez így nem mehet tovább. Úgy látom, hogy a tanárnéni megsértett önérzete erős ápolásra szorul, de ilyet nem vállalok. Meghallgattam az ügy fontosabb szereplőit, és ezekből az előadásokból pontos képet kaptam.

• Helyettesítő tanár érkezett az órára, nem ismerte az osztályt.

• Az óra elején a kölkök piszkálódtak, amire a tanárnéni felfigyelt.

• A vezérürü szerepben tetszelgő Andor, akit az osztályban a fiam ellenlábasának tartottak, azt állította, hogy a gyerekem nem a helyén ül, amit a vele egy követ fújó pribékei azonnal megerősítettek.

• Zoli, a fiam padtársa hiába cáfolta az állítást, mert az ellentábor hangosabb volt. Az osztály többi tagja semleges maradt a kérdés eldöntésében, mert senki sem akarta kivívni maga ellen Andornak és csatlósainak haragját.

• Tanárnéni elővette a naplót, hogy az abban lefektetett ülésrend alapján eldöntse a vitát, és aszerint a tanuló tényleg nem a megfelelő helyen ült.

• Fiam tájékoztatta a tanárnénit arról, hogy a naplóból kinyerhető adatokat nem ebben a teremben rögzítették, és a kabinet-rendszernek is nevezett szaktantermi oktatás következtében minden órán más az ülésrend.

• Tanárnéni a magyarázat ellenére ragaszkodott az ülésrend szerinti hely elfoglalásához.

• Az ellenszegülő tanuló felhívta tanárnéni figyelmét arra, hogy az ülésrendben meghatározott hely felszabadításához előre kellene húzni a padokat, mert a leghátsót ebben a teremben teljesen a falhoz tolták. Ha sikerre vinnék az osztályterem átrendezését, akkor meg a falra szerelt fogasokról a fejére lógó kabátok okoznak gondot, az így alakuló helyzet pedig kérdésessé teszi az átültetés értelmét.

• Tanárnéni valószínűleg nem értette az érvelést, mert figyelmét teljesen lekötötte az ellenkezés felszámolása, tekintélyének megőrzése, ezért továbbra is ragaszkodott az ülésrend követéséhez.

• A helyzetet jobban átlátó, és az észszerűtlen utasítás ellen ágáló gyerekem utolsó érvként azzal hozakodott elő, hogy ha ő most valahogy bepréselné magát a leghátsó padba, akkor az eddig foglalt helye felszabadulna, és így akár oda is ülhetne. Logikus.

• Tanárnéni ellentmondást nem tűrve, büntetés kilátásba helyezésével követelte utasításának végrehajtását.

• Gyerekem erre úgy nyilatkozott, hogy nem akar bebújni a kabátok alá, és ha ez másképp nem lehetséges, akkor inkább állva marad óra végéig.

• Tanárnéni ekkor elvesztette türelmét, kiszaladt az osztályteremből, és felkereste az igazgatónénit azzal a javaslattal, hogy a kezelhetetlen gyermek megregulázására hívják be az apukáját.

Fiamat ebben az abszurd helyzetben leginkább az borította ki, hogy osztálytársa, ez az Andor különösebb erőlködés nélkül tudott olyan helyzetet teremteni, amivel osztálybeli vetélytársát fölöttébb kellemetlen helyzetbe hozta. Elég volt füttyentenie, és a tanárnéni már ugrott is, lényegében asszisztált a kellemetlenkedéshez. Andor piszkálódása nem lett volna ilyen sikeres tanári segítség nélkül, és a feljebbvalóval szemben nem volt jobb fegyver az engedetlenségnél.

Mit tehet egy szülő ebben a helyzetben? Megölelgettem, vigasztaltam, majd suli után beültünk az iskolával átellenben működő Mátyás étterembe, hogy egy búfelejtő palacsintával lefojtsuk a kellemetlen előzményeket. Csak egy asztalnál volt hely, ahol mit ad isten, pont ez az ügyefogyott tanérnéni költötte el ebédjét. Együtt eszegetve példát adtam gyerekemnek arról, hogyan lehetséges valakivel barátságosan elbeszélgetni annak ellenére, hogy igazából pokolba kívánom. Kifejtettem tanárnéninek, hogy véleményem szerint az órán kialakult helyzet kezelése az ő vezényletében nem csupán haszontalan, de káros volt. Andorban azt az érzetet erősítette, hogy fondorlattal bárkit megtéveszthet. Gyerekemnek mélyen megsértette az igazságérzetét és a józan érvek hatásosságába vetett hitét. Az egész osztály kárvallottja volt az esetnek azzal, hogy közben szünetelt a tanítás, nekem pedig tönkretette a délelőttömet, nem tudtam dolgozni.
Tanárnéni előbb végzett, így kettesben maradva már olyan intelmek is elhangzottak, mint a széllel szemben nem érdemes, továbbá a "mások hülyesége miatt idegeskedni annyit tesz, mint saját magunkon bosszút állni", és természetesen megdicsértem gyerekemet a szó szoros értelmében vett bátor és következetes kiállásáért.