Egy nagymenővel ebédeltem

Egy elfogadható előéletű, milliárdos nagymenővel. Nem olyannal, aki egy hazai pénzintézet elnök-vezérigazgatójaként kamatmentes munkáltatói kölcsönből elképesztő mennyiségben vásárolja a bank részvényeit osztalékfizetés előtt, majd eladja a pakkot, ebből a kölcsönt visszafizeti, az osztalékot pedig megtartja. Nem is olyannal, aki a jogállamiság eszméjével takarózva, az Országházban törvénygyárat üzemeltetve kovácsol tőkét pozíciójából, s gátlástalanul tereli befizetett adóinkat saját érdekszférájába. Az én milliárdosom termel, s portékáját kemény verseny közepette teríti a sokszereplős piacon. Nincs kényelmes monopóliuma, folyamatosan küzdenie kell az érvényesülésért.

A múlt héten egy Alkotmány utcai székhelyű vállalkozás számítógépeit tettem rendbe vegyes eredménnyel. Roppant kínos, amikor a megfelelően és hibátlanul paraméterezett net use konzolparancs a gépek többségén rendben kifejti hatását, egy bizonyoson meg nem. Lehet vizsgálgatni, keresni módszert a sikertelenség okának megszüntetésére, de a vége rendszerint az, hogy újra kell telepíteni mindent. Windows, ráadásul heterogén környezet: XP-t, 7-est, 8.1-est futtató gépek. Nem véletlenül ajánlottam tavaly év végi jókívánságaimban az átállást Linuxra vagy FreeBSD-re. Hálózati funkciók és üzembiztosság tekintetében ezeknél az előny.
Előző életemben üzembe állítottam és üzemeltettem néhány NetWare alapú szervert, jellemzően billentyűzet és monitor nélkül. Évekig mentek észrevétlenül, rájuk se kellett nézni. Legendák keringenek olyan szerverekről, amiknek helyét még a rendszergazda sem tudta, és expedíciót szerveztek a gépek felderítésére, amiket végül befalazva találtak meg. A szakadatlan működés rekordját is egy NetWare szerver tartja 16 és fél évvel.

Az én milliárdosomról az a legenda járta a '90-es évek elején, hogy napi 300 ezer forintot keresett egy olyan termékével, amire fokozott kereslet mutatkozott, és jó árat adtak érte (ezekben az években 20-22 ezer forintot keresett havonta egy átlagember). Nem narkó- vagy fegyver- és nem is leánykereskedelemből csinált nagy pénzt, hanem a HPLC (nagynyomású folyadékkromatográfia) fogyóeszközének gyártásából. Földhözragadt közemberként nem gondolnám, hogy ebben van az üzlet. Nem szégyen ez, mert ő sem gondolta volna, amíg az USA-ban ki nem tanulta a szakmát, majd hazatérvén viszonylagos olcsóságával versenyre nem kelt az eredeti gyártó méregdrága termékeivel. Egy ideig jól ment a szekér, dőlt a bevétel, volt mit befektetni. Beszállt egy gyógyszergyár alapításába, amiből társai később egy közgyűlési határozattal "ügyesen" kigolyózták. Tipikus vadkeleti jogászmegoldás, ami az esetek többségében jól szolgál kapzsi érdeket, de ezennel emberükre akadtak. A pereskedés során hirtelen szüksége lett volna néhány millió forintra, amiért cserébe a cég nála lévő részvényeiből kaphattam volna egy kisebb csomagot, de ehelyett inkább házat vettem szaporodó családomnak.
Nélkülem is sikerre vitte az ügyet, és a bírósági ítélettel megsemmisített közgyűlési határozat előtti állapot helyreállításával egyszer csak egy félkész gyógyszergyár pottyant az ölébe (évekig tartott a per, eközben az ellenlábasok felhúzták a gyárépületet, amit már "csak" be kellett rendezni). A meggyőző üzleti tervre és kellő fedezetre kapott bankhitelből 2000-ben indították be a termelést az új gyógyszergyárban. Figyelemreméltó, hogy az egyre romló gazdasági környezet és a különadók ellenére a vállalkozás töretlen magyar tulajdonban van, és kutatással, generikumok fejlesztésével, továbbá cégfelvásárlásokkal erősíti helyzetét a gyógyszerpiacon.
Emlékszem arra, amikor a lézernyomtatók mellett megjelenő LED nyomtatási technológia hazai képviselőjeként együtt cipeltük a mintadarabokat a lehetséges forgalmazókhoz. Tőle tanultam, amit ő meg az USA-ban, hogy a szolgáltató azonnal szerez egy jó pontot az ügyfélnél, amennyiben kombi autóval érkezik, és abból pakolja ki az árut. Luxusautóval megjelenve viszont ugyanilyen hamar tönkremegy a jómunkásember image (lásd a rossz emlékű Brókernet egykori működését).

Régebbi megjelenése összeforrt egy szürkészöld, avítt VW Passattal, természetesen kombi kivitelben. Ilyen előzmények után alig ismertem meg, ahogy előbukkant az Alkotmány utcában leparkolt, családi használatra méretezett luxusautóból kiszállva. A szokatlan kelléktől elvonatkoztatva, fejformájának és arcvonásainak kiértékelése útján sikeresen azonosítottam azzal a képpel, amit emlékeimben őrzök róla. Kereken tíz éve találkoztunk előzőleg, amikor egy támogatásra méltó, világbajnok kajakost mutattam be neki. Drága a versenysport, amit manapság a Magyar Úszószövetség (Úszó Szövetség?) és a legeredményesebb magyar úszónő összetűzése kapcsán kiteregetett anyagiak is megvilágítanak. A kajak ráadásul technikai sport, nem megy olyan egyszerűen, hogy belevetik magukat a vízbe, majd veszettül csapkodnak végtagjaikkal. Szükség van hajóra, lapátra és egyéb kellékekre, amiknek beszerzése egy vagyont emészt fel. A gyerekem legutóbbi lapátja 216 € kifizetése után került tulajdonába, pedig nem tűnik bonyolult eszköznek. Amikor panaszkodott, hogy edzésenként 2-3 alkalommal a süllyedő egyesületi hajóba szivárgó víz kiöntése miatt kell partra eveznie, akkor persze vettem neki sajátot, amikor kinőtte, akkor meg a következő kaliberből egyet.

Nem minden családnak telik a gyerekek tehetségének kibontakoztatásához szükséges eszközökre. A kézzelfoghatóan szükséges kellékek megszerzése jelentős anyagi forrásokat igényel, de találékonysággal és fejlett technológiával olykor nagyságrendekkel kedvezőbb áron helyettesíthetők az amúgy félelmetes értékű dolgok. A kajak, az evezőlapát és a motorcsónak funkcióit nem sikerült leleménnyel kiváltanom, ellenben a koncertzongorát igen. Utóbbinak nem csak az ára haladja meg a fájdalomküszöböt, hanem a helyigénye is túlmutat egy átlagos gyerekszoba méretén. Egy olcsóbb darab kijön 5-6 millióból, de a vájtfülűek igényeinek is megfelelő példányok ára egy átlag magyar polgár 10-15 éves jövedelmével vetekszik. Bösendorfer, Steinway, Bechstein. Az elmúlt 150-200 évben tökéletességig fejlesztett, ezzel összefüggésben borsos árú, patinás márkák ezek, az újsütetű és hírhedt Bogányi-zongorához mérten viszont szinte bagóért adják mindet. A felsorolt hangszerek egyikének birtoklását sem engedhetném meg magamnak, de némi megalkuvással mégis az összeset bezsúfoltam a gyerekszobába – a Bogányi kivételével – , ahol igazából az eredeti zongorahangzás utánzásához szükséges eszközöket helyeztem üzembe 2009-ben:

A számítógépes program adatállományának előállításához a zongora minden egyes hangját megszólaltatták, digitalizálták és tárolták – a pedál és a billentyűzet mechanikájának zörejeivel együtt. Ez tehát nem szintetizátor, hanem sampler. Az 5-600 kilós zongorákkal összehasonlítva mérhető előny a rendszer könnyű mozgatása. Legnehezebb darabját, a 23 kilós Fatar billentyűzetet egyedül, a hónom alatt felviszem a lépcsőn, ha költöztetni kell.
További előnye ennek a megoldásnak – a minimális térfogatigény és födémterhelés mellett – , hogy a konzerv hangok tetszőleges forrásból származhatnak, ezért a MIDI billentyűzeten játszva akár gitárra írt darabok is hűen megszólaltathatók, de zenekari hangzás is felcsendülhet kórussal.
Igazi nagymenők is használják ezt a műhelyeszközt. Kedvükre kísérletezhetnek anélkül, hogy a hangzás érdekében össze kéne csődíteni a 60-70 tagú zenekart egy koncertterembe. Danny Elfman, James Newton Howard, Hans Zimmer. Az ő munkásságukat sem hagyta érintetlenül a számítógépes hangkeltés. A produkció költségének csökkentésén túl kétségtelen előnye ennek a módszernek, hogy bármikor rendelkezésre áll – nem úgy, mint a fáradékony zenészek.
Az igazán szerencsések művészetének interpretálásához nincs szükség kifinomult eszközökre – megoldják torokból vagy egy pár strandpapuccsal és néhány szennyvízcsővel – pénzemberek anyagi támogatása nélkül. A számítógépes technológia minden előnye ellenére a gyerekeim az újdonság varázsának kimerülése után visszatértek az ütött-kopott, lengyel gyártmányú Legnica pianínóhoz. Ennek több oka is lehet, és ezek közül csak az egyik, hogy így nem estek ki a zeneiskola szintén viharvert zongoráin szerzett, a váratlan helyzeteket kezelni képes gyakorlatukból.

Mecénásokra szükség van. Többek között azért, hogy olyan filmek is készülhessenek, amikre a kutya se kíváncsi, de mecénás és mecénás között is van különbség. Amelyik rendesen megdolgozott a pénzéért, az nem fog hamvába holt ötleteket támogatni. Ezt csak az állami mecenatúra engedi meg magának, mert a kormány tagjainak nem fáj úgy az adóforintok elégetése, mint annak, akinek ténylegesen munkája fekszik benne. Azzal sem lehet egyetérteni, amikor az állam azoknak a hobbiját szponzorálja, akik összeharácsolt vagyonukból képesek lennének saját szabadidős hóbortjaik finanszírozására. Az eszetlen állami pénzégetés azért is különösen elkeserítő, mert közben valóban fontos ágazatok – mindenki tudja, mikre gondolok – pénzhiány miatt romokban hevernek.

Gondolataim megint elkalandoztak, de nem feledkeztem meg rég nem látott ismerősömről, aki ebédelni hívott a közeli gyorsétterembe. Manapság vigyáznom kell az ebédmeghívások elfogadásával, mert a potyakaja csábító ugyan, de mióta abbahagytam a sportot, ügyelnem kell a súlyomra. Ezt a meghívást igazából az a nagyjából 10 percnyi beszélgetés tette vonzóvá, ami az evésre fordított időből a rágás és nyelés időigényének levonása után marad. Család, gyerekek, közös ismerősök sorsának rövid elemzése, és fejenként két-három mondatnyi értékelése az üzleti életnek. Mit eszik egy sikeres üzletember? Egy menüt tett volna tálcájára, de aznap nem kedvére főztek, ezért pacalpörköltet kért krumplikörettel. Én óvatosan választottam magamnak egy máglyarakást, ami elég jól nézett ki ahhoz, hogy ő is kedvet kapjon hozzá. Az én adagom láthatóan nagyobbra sikerült, ezért cseréltünk – jobban jártam a csökkentett mennyiséggel. Legutóbbi mérlegelésemkor 103 kilót mértem, ami nem csupán önmagában riasztó érték, de a korábbi mérések adatainak ismeretében emelkedő trendet mutat. A pacalpörköltet jóízűen pusztító ismerősöm eredményeit vizsgálva is emelkedő trend mutatható ki, csakhogy esetében nem súly-, hanem vagyongyarapodás tekintetében, ami kevésbé aggasztó.
Nem szoktam ebédelni, és hiába választottam a kisebb adagot, a szokásos napirendtől eltérő táplálkozás megviselhette a szervezetemet. Az is lehet, hogy este ehettem valami rosszat, mert álmomban a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője kezet csókolt a filmügyi kormánybiztosnak. Vajna pöffeszkedett, Rogán hajbókolt előtte. Az álmoskönyv után nyúlva most kideríthetném, mit hoz a jövő, bár a pénz beszél, kutya ugat igazsága eddig is nyilvánvaló volt.

Közben eltelt egy évtized…

…és most nekrológot kéne fogalmaznom, mert ez a kedves ismerősöm sincs többé, akinek a nagyobb adag máglyarakást passzoltam a régi történetben. Nemrég hírét vettem reggeli sztrókjának, amit még képes volt feldolgozni és egy rövid bejelentkezésben közreadni, de most már kampec. Tegnap volt a napja annak, hogy eszembe jutott, és rögtön az egészségére voltam kíváncsi. Hogy lehet gyorsan kideríteni, hogy él-e még? Legegyszerűbben úgy, hogy megnézem cégének webes megjelenését.
Vannak néha jó ötleteim, ez is bejött, mert Búcsúzunk címmel közlik a rossz hírt, amit néhány hét késéssel megéreztem – a sejtésem bizonyossággá vált. Ügyvezető igazgatóként búcsúznak tőle, pedig tulajdonosként minősített többségű befolyása volt cégeinek működésére. Pongyolaság, mert az ügyvezető igazgató nem a magyar társasági jogban nevesített vezető tisztségviselői titulus, hanem két irányító szerep felesleges házasítása. Igazán megtisztelhették volna azzal, hogy alapító tulajdonosként említik, nem titkolva érdemét a gyógyszergyár létrehozásában (esetleg alapító atya, ha nagyon meg akarnak hajolni előtte). A pécsi Gyógyszertári Központ alagsorából kinőtt vállalkozás indulásakor egy HPLC-t vitt be apportként, ami a gyógyszerkutatás egyik alapvető analitikai eszköze.
Nagyot nőttem a saját szememben azzal, hogy emlékezhetek rá: közöm volt egy ilyen kiváló emberhez. 75 év jutott neki. Szűken mérték, mert ebbe nem fért bele minden elgondolásának kiteljesedése. Kíváncsi lettem volna, milyen szinergia épül a gyógyszergyár leányvállalatával, a Gyógynövénykutató Intézettel (itt is egyszerű ügyvezető igazgatóként, kurtán búcsúznak tőle, viszont a MAGYOSZ nekrológja jóval több érdemét említi).

Egy anekdota, amit kevesen ismerhetnek. Ha csak nekem mesélte, akkor itt az ideje, hogy megosszam a nagyérdeművel. Rendszeresen utazott New Yorkba, és nem hagyott volna ki egy alkalmat sem, hogy felkeresse a Pfizernél vezető beosztásban dolgozó régi cimboráját. Indulás előtt telefonon egyezkedtek, és mindig feltette a kérdést:
– Holnap érkezem. Kérsz valamit Budapestről?
Erre mindig ugyanaz volt a válasz:
– Igen. Zacskós kakaót. Itt nem árulnak olyat.