Szabad-e harcolni?

A címben feltett kérdésről egy "Zöld erdőben jártam..." kezdetű bugyuta locsolóvers jut eszembe, noha a következőkben taglalt témának semmi köze a húsvéthoz. A harcot ellentétes érdekű erők küzdelmeként határozzák meg, ami nem vezet feltétlenül a legyőzött pusztulásához. Más tészta a háború, ahol a hatékonyság és a pusztító erő növelésére fegyvereket szegeznek egymásnak, és fölöttébb durván küzdenek meg a felek.

Fiúnak születve látszólag előnyt élvez az ember, amikor testi erejét bevetve könnyen szerez érvényt akaratának, vagy támadásnak kitéve sikeresen ellenáll. Egy vadabb lökdösődésnél nem pusztán az izomerő számít, de a taktikának, gyorsaságnak, testtömegnek, ügyességnek és persze a gyakorlatnak is van jelentősége – ha löknek rántsál, ha rántanak lökjél. Aztán felnövünk, jogképessé és büntethetővé válunk. Szótárunkban megjelenik a garázdaság és a testi sértés, valamint megismerjük e cselekmények lehetséges büntetési tételeit alap- és minősített esetre vonatkozóan. Nem árt tisztában lenni a következményekkel, mert egyre szigorodó világunkban ma már egy elcsattant pofonért is elmarasztalhatnak. Erre mondta egykoron egy nyugalmazott rendőrkapitány:
– Nem szabad pofán vágni a delikvenst. Gyomorba üss, annak nem marad nyoma.

Érdeket érvényesíteni, védekezni, egymásnak feszülni. Hiába sorakoztatok fel meggyőző érveket, hivatkozok elfogadott szabályokra, törvényekre, ezzel a civilizált viselkedéssel sajnos és rendszerint nem vívok ki kellő tiszteletet ahhoz, hogy szót fogadjanak nekem. Megátalkodott ellenfeleim talán meghunyászkodásnak tartanák javaslataim elfogadását, kérésem teljesítését, ezért megsértett önérzetüket ápolva ellenállnak. Súlyosbodik a helyzet, ha eszetlenségük pökhendi és elbizakodott magatartásukkal párosul. Egy apró porszem vagyok a világegyetemben. Hogy jövök én ahhoz, hogy bárkivel szemben követelményeket támasszak? Ezt nehezen viselik önérzetes embertársaim.
Kiskoromban, hevesebb vérmérséklettel olykor elragadtattam magam, és megesett, hogy a meggyőzés érdekében durvább eszközökhöz folyamodtam, aminek társadalmi veszélyességét magam sem vitatom, de hatékonyságukban messze felülmúlják a jogi eljárásokat. Érett fejjel már nem engedhetem meg magamnak ezt a módszert. Manapság lehiggadva, peres úton járom ki igazamat, és a bíróság ítéletében, esetleg hivatalok határozataiban bízva intézek ügyeket. Nem gyors, de lassú folyamat – nagy türelmet igényel, de törvényes.

Ellenfeleim valamiért megengedik maguknak a tiszteletlenséget, aminek okára csak tippelni tudok. Talán túl barátságos vagyok, és belátom, ez félreérthető. Nyugdíj felé közeledve már eléggé becsontosodott a jellemem ahhoz, hogy ne változzon. Én már ilyen maradok, ezért tekintély és hatalom híján néha kénytelen vagyok férfiatlan jogi eljárásokat indítani, máskor elszenvedni. Mert előfordulhat például, hogy fizetési meghagyást kapok, aminek ellent kell mondanom, és ezzel veszi kezdetét a harc.
Szabad-e harcolni? Létezik az a vélekedés, ami szerint jobban járok a behódolással. Egyet lehet érteni azzal, aki inkább befizeti a kis összegű, de jogtalan bírságot, mert drágább az ideje annál, minthogy belevágjon a küzdelembe, aminek végén esetleg igaza lehet. Nem győzhet mindig az igazság a csekély anyagi kárral járó, elfogadható kompromisszummal szemben. Régi magyar közmondásunk, az "okos enged, szamár szenved" is az ilyen helyzetek bölcs elfogadásához csinál kedvet, csakhogy adódhat olyan körülmény, amikor nem hagyhatom magam, mert nincs olyan isten. Bizony, vannak olyan kompromisszumok, amikbe nem szabad belemenni, és erről a következő, egyszerű példával a népesség felét meggyőzhetem:
– Ne kezdj bűnös viszonyt kismellű nővel.
– Miért?
– Mert ez egyenes út a homoszexualitás felé.
Józan ember nem vállal ekkora veszélyt, inkább küzd ellene. Ha ez az érvelés nem győzne meg, akkor gondolj a gyerekeid jólétére. Küzdenél értük? Akár harcolnál is? Na, erre már minden jóérzésű ember igent mond. Nem mondhat mást, mert nálunk sokkal gyengébb, törékenyebb lények félelemet nem ismerve kelnek kicsinyeik védelmére – nem maradhatunk szégyenben. Jó példa is lehet ragadós, ezért tekintsd meg az alábbi moziban, hogyan "védi" fészkét egy pöttöm madár a hozzá képest monstrum traktorral szemben. Egyszerű szerzet a méhészborz, de nem gyáva. Nem hagyja egyedül bajba jutott fajtársát, hanem bátran kiszabadítja a ragadozó karmai közül. Feladni? Megfutamodni? Ezeket az állatokat nem olyan fából faragták.

A madár és a méhészborz viselkedését figyelve, szégyenkezve hallgatjuk az elmúlt hetek nagy felháborodást kiváltó nyilatkozatát, amiben Orbán Balázs, a miniszterelnök jól fizetett politikai tanácsadója, álláshalmozó fő ideológusa kijelenti, hogy Magyarország nem száll szembe túlerővel, inkább megadja magát. Ő lenne a teremtés koronája? Ez a szégyentelen, gyáva alak? Mit gondoljunk ezek után Nemecsekről A Pál utcai fiúkból, esetleg a spártaiakról vagy az egri várvédőkről?
Egyre kevésbé értem ezt a világot. Eddig azt tapasztaltam, hogy köztudottan gyáva emberek szájhősként nagyon bátornak mutatják magukat, de amint éles helyzetbe kerülnek, menekülőre fogják. Erre a gyalázatos viselkedésre itt van elrettentő példának a másik Orbán, a Viktor (OV). A Gyurcsány-kormány távozását követelő OV 2006. október 23-án az utcára hívja híveit, amikor is a tüntetők azonosító nélküli rendőrökkel, vízágyúval, könnygázzal és gumilövedékekkel találkoznak. A szónoklataiban magát hős utcai harcosként beállító OV ekkor cserben hagyja övéit, és fejvesztve menekül vezérkarával együtt. Orbán Balázs (OB) nyilatkozatát megrágva, a szájhős mintájára megalkottam a korábban ismeretlen szájgyáva jelzőt. Mert OB igazából nem gyáva, sőt. Csak a száját elhagyó szavak alapján az, de félreértették nyilatkozatát – magyarázza főköke, a nyilvánvalóan szájhős OV.
Szabad-e harcolni túlerővel szemben? Ha ügyes vagy és elszánt, akkor igen, de ha olyan vagy, mint ezek a politikus Orbánok, akkor nem tehetsz mást, mint behúzod füled-farkad, és a megadást választod. Vannak olyan helyzetek, amikből nem tudod magad kivágni hantázással, csak a megfelelő cselekedet hatásos. OV sokat tett azért, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe, csakhogy a tárgyilagos történetírás tolvajként, esetleg jelzős szerkezetben gyáva árulóként vagy legkisebb magyarként fogja említeni.

Szabad-e harcolni ész nélkül vagdalkozva?
Kisemberként nem országméretben gondolkodom. Csak a közvetlen környezetemet látom át, és nagyon remélem, hogy ez mentes lesz háborútól, erőszakos megmozdulásoktól, és a jövőben is legfeljebb fegyvertelen idiótákkal, pökhendi szomszédokkal és ellustult hivatalnokokkal kell megküzdenem. A jóhiszemű, szabálykövető polgár vágyakozhat nyugalom után, és hiheti azt, hogy soha nem kerül kínos helyzetbe, de erre az élet rácáfol.
Nem akarok támadni senkit, alapvetően a védekezés fontosságát tartom szem előtt. Látszólag egyszerű életmód, de bizonyos intelmeket még ebben az egyszerűségben is meg kell fogadni a biztonsághoz, és a kudarcok elkerülésére. A stratégia egy régi bölcsességre épül – többet ésszel, mint ész nélkül.

1956-ban, az akkor ellenforradalomnak hívott magyar felkelés leverésére a Minisztertanács tagjai szovjet csapatokat hívtak segítségül. Most, ennek az eseménynek a 68. évfordulóján egy érdekes kérdés motoszkál bennem. A rendeleti kormányzásával és felelőtlen költekezésével egyre nagyobb káoszt okozó magyar vezetés vajon honnan hívna csapatokat az elégedetlenség miatt kirobbanó, esetleges forradalom leverésére?