Tengöri nóta

Ha bor vóna az tengör
Nem röttögne a zembör
Mentül lyobban merülne
Antul lyobban örülne
Igaz-e?

Az a sok viz mire lyó
Tuggya a mindönható
Talán bizony arra lyó
Hogy igyék a viziló
Igaz-e?

Ha viziló nem vóna,
Tán az tengör bor vóna
De ha bor vón az tengör
Mind kiinná a zembör.
Igaz-e?

Ritka szerencsés vagyok azzal a lehetőséggel, hogy bármikor le tudom kapni a könyvespolcról Göre Gábor bíró úr viccesnek, szórakoztatónak és talán népiesnek szánt, hírhedten bugyuta stílusban fogalmazott, nehezen olvasható könyveinek némelyikét, de sajnos nem az összeset.

Foghíjas gyűjtemény. Jó néhány hiányzik a huszadik század elején megjelent avíttos, koszos-bordó gerincű könyvek közül, köztük az idézett versikét tartalmazó Veszödelmek című, "nem matska ugrás ide Amerika se" alcímmel megjelent példány is. Egy ideje nem gyarapítom könyvgyűjteményemet azzal a szenvedéllyel, ahogy kiskoromban megtehettem. Azonnal elszegényednék, ha annyi könyvet cipelnék haza, mint a régi, boldog, filléres időkben. Akkoriban nem volt infláció. Nem címkét ragasztottak a portékára, hanem az állandóság bélyegeként a nyomdában került a hátsó borítóra a könyv ára.

Sok könyvnek csak a fülszövegéig jutottam, esetleg belelapoztam azzal, hogy majd egyszer ez is sorra kerül. A viszonylagos olcsóság arra sarkallt, hogy ha nem is válogatás nélkül, de nagyobb iramban hordtam haza őket annál, mint ahogy képes lettem volna elolvasni mindet. Az antikvár példányok néhány forintos árától a nyomdaszagú, 10-20 forintos újdonságokon át, a vaskosabb értékű könyvekig terjedt az "étvágyam", de volt egy határ, amit nem léphettem át, mert a havi 300 forintra rúgó zsebpénzem biztosította keret igen hamar gátat vetett az igyekezetnek.

A csóróság már gyerekkoromban szerénnyé tette lehetőségeimet, aminek következtében nem egy értékes könyvet ott kellett hagynom az árusnál. Mai napig bánkódok egy Babits-mű miatt, amivel szívesen gyarapítottam volna a gyűjteményt, de nem átallottak 80 forintot kérni érte. Irgalmatlan összegnek számított ez akkoriban, amikor 3 forint 60 fillérbe került egy liter tej, mint ahogy egy kiló kenyér is, és az éttermekben 15 forintért marhapörköltet kínáltak galuskával. Hosszasan vívódtam. Többször a kezembe vettem, lapozgattam. Elindultam, visszamentem. Megint beleolvastam. Holmi versek nem villanyoztak volna fel, de ebből a tanulmánykötetből olyan érdekességek és műhelytitkok derültek ki, mint például Schiller különös perverziója, akit az asztalára helyezett rohadt alma szaga inspirált amellett, hogy jeges vízbe lógatta lábát írás közben. Babits erre a példára is hivatkozva méltatta a szagok hatását a szellemiségre, és ezeket az ingereket többre tartotta akár a zenénél vagy a szobrászatnál is.

Egészséges lelkületű emberek nem rohadt almát tesznek az asztalra, hanem egy pohár bor mellett ülve elmélkednek ilyesmiről. Babits pécsi és szekszárdi bortermő vidékeken nevelkedett, amiből arra lehet következtetni, hogy ez a derék ember nem Schiller módszerét követte, hanem borokkal került közelebbi kapcsolatba. Némely írásaiban fellelhetők utalások a borral ápolt jó viszonyára:

"Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül évre eszi az utcát az akácos Séd."
(A régi kert)

"A nap ocsúja most csorog;
piros levél a venyigén;
a présház felé megyek én;
a nagy kulcs zajjal megforog.

Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog óborok."
(Őszi pincézés)

"Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat -
ó méla napfény, lankadt dajkaság!

Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!"
(Szüret előtt)

E tudós ember viselkedése távolról sem közelíti meg a vitathatatlanul alfahímnek számító Klapka György életstílusát, akin felesége mellett több nő osztozott, de például Szász Endrével rokonságot mutat abban, hogy mindketten egy másik hímhez tartozó nőre vetettek szemet. Hogy szemet, az még hagyján, no de nyilván mást is. Csábító tevékenységük csúcspontjaként tisztességesen megkérték az imádott nő kezét hol annak vőlegényétől, hol a férjtől. Klasszikus esetben ezzel a magatartással nem lehet megúszni a párbajt, aminek következtében legalább néhány monokli, zúzódás és kék-zöld foltok őrzik emlékét a nőért viaskodó hímek összecsapásának. Alfahím kérők esetében másképp alakul a helyzet – az alárendelt behúzott farokkal eloldalog. Szabó Lőrinc "átengedte" menyasszonyát Babitsnak, egy tehetős pesti fogorvos pedig "kölcsönadta" feleségét Szásznak. Akinek ínyére van az effajta nőszerző modor, az nem vet meg más élvezeteket sem. A fenti következtetésen túl ez is a gyanút erősíti, hogy Babits borissza emberként élte életét. Igaz-e?

Könyvgyűjtő szenvedélyem erősen alábbhagyott a digitális PDF dokumentumok megjelenésével. Pontosabban a papírra nyomtatott példányok iránti lelkesedésem, és e kiadványok birtoklása iránti vágyam csökkent nagymértékben. Ezzel egyidejűleg a korábbi viselkedésemet a szűkös anyagiak által meghatározó mértékletesség és megfontoltság, majd a hagyományos értelemben vett gyűjtés is visszaszorult. Minek gyűjtögetni, ha az internet közvetítésével szinte minden engem érdeklő tartalomhoz hozzáférhetek még úgy is, hogy a dark webet nem használom. Ennek a gondolatnak ellentmondva, az internet működésképtelenségével is számolva mégis fenntartok egy "offline" hozzáférhető digitális gyűjteményt, ami egy évekkel ezelőtti leltár alapján 40 ezernél valamivel több kiadványt számlál. Egy átlagos könyv súlyát 20-30 dekának véve ekkora mennyiség nagyjából 10 tonna súlyt képvisel, és térfogatra is ijesztő mennyiség (többször költöztem már néhány ezer könyvvel, és ennek a szerény mennyiségnek a csomagolása, szállítása is embert próbáló feladat). Nagy felelősség és a szó szoros értelmében vett teher könyveket papír alapon tárolni, józan ember manapság nem is vállal belőlük nagy mennyiséget. Aztán ott van még a digitális dokumentumok nagy előnye a nyomtatott változathoz képest: roppant hatékonyan kereshető bennük szöveges tartalom, ami rendkívüli mértékben felgyorsítja a szükséges tudnivaló megszerzését, továbbá ez a több tízezer könyv elfér egy tenyérnyi helyen.

Sivatagba homokot szórni, tengerbe vizet önteni – minek? Ezt mondják a bölcsek, és ez alapján nem lenne szükségem több könyvre, mert a meglévő készletből is rengeteg olvasatlan marad. Újabban nem gyűjtök mást, csak szakirodalmat. Méhészet, borászat, számítógépes tudományok. Utóbbi szakterület irodalma gyorsan avul, folyamatos frissítést igényel. Az avulás sebességét jól példázza néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk szintén szakmabeli nagyobbik gyerekemmel, ami nem szó szerint, de a lényegét tekintve nagyjából így hangzott:
– Te jobban benne vagy a sűrűjében, mire kell odafigyelni, mit használnak mostanában?
– Meteor. Együtt kezeli a kliens- és szerveroldali programokat, nem borul fel a konzisztencia.
– Meteor? Soha nem hallottam róla
– Full-Stack fejlesztéshez kiváló eszköz.
– Na, majd megnézem.
Eltelt néhány hónap. A megnézés elmaradt, de a gyerekem újból hazalátogatott. Eszembe jutott ez a Meteor, és rá akartam venni, hogy avasson be a részletekbe. Vajon mit mondott erre a kölök?
– Meteor? Azt már nem használja senki. Kiment a divatból, van helyette jobb.
Micsoda mázli, hogy nem ástam bele magam.

Az örök érvényű tartalmakkal szerzett könyvek rendszeres frissítésére nincs szükség, de új példányok rendszertelen időközönként gazdagítják az itthoni választékot. Legutóbbi szerzeményemet szánalomból, ha úgy tetszik együttérzésből vásároltam. Semmi szükségem a Lampel Róbert cs. és kir. udv. könykereskedésnél 1897-ben kiadott, jelen állapotában ütött-kopott, láthatóan több tulajdonost kiszolgált, az alsófokú iparostanoncz-iskola második osztálya számára készült olvasókönyvre. Ehhez képest nem adták olcsón, mégsem alkudtam az árából, mert vásárlás örve alatt adhattam egy kis pénzt az árusnak, aki ebből legalább egyszer kedvére jóllakhatott. A Hajnóczy utcai piac mellett pakolta ki könyveit egy autóból, ami saját bevallása szerint raktárként és lakásként is szolgált. Kesergett egy keveset a kisiklott házasságáról, a rosszul sikerült válásáról, ahonnan csak a könyveit meg az autóját tudta elhozni, minden más tekintetben kisemmizte az asszony. A fene tudja, hogy igazat mondott-e, de amikor rákérdeztem, hogy egy bizonyos sorozatból van-e valamije, akkor képben volt, és sorolta a címeket, amik épp nem voltak nála, mert egy haverjának garázsában tárolja kincseinek nagyobb részét.

Valószínűleg nem vált elégszer a könyvárus ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzen ebben a műfajban. Vele ellentétben nekem nem az volt az első ilyen élményem, amikor a kisgyerekeim anyukája elköltözött. Higgadtan viseltem, hogy lényegében bármit elvihetett, ami felfért a teherautóra, meg amiket korábban ismerőseinek ajándékozott. A konyhaszekrényt is leszereltette a falról a mosogatóval együtt, ezt is valamelyik ismerőse kapta. Nem csupán az ingóságok szabad elvitelével tettem boldoggá, hanem azzal is, hogy végre megszabadulhatott a gyereknevelés nyomasztó terhétől. Az ő boldogságának is megvolt tehát a forrása, meg az én nyugalmamnak is volt miből táplálkoznia, mert a gyerekeink velem maradtak. Egy kicsit kihasználtam a kötelezettségei alól felszabadult, ennek folytán mámorban lubickoló asszony felhőtlen örömét, amikor merészen arra kértem, hogy könyveinek egy részét hagyja nálunk, amivel a gyerekeink legalább szellemi táplálékban nem szenvednek majd hiányt, ha már anyukájuk nem lesz úgy, mint a normális családban nevelkedőknek. Belement. Annyi szépséghibával, hogy a gyerekek intellektuális fejlődését szolgáló válogatásomból kihúzott egy tételt. A Világjárók sorozatot nem adta. Ott ö. m. a. f. ahogy Göre Gábor mondaná.
Nem tudta elvinni a zongorát, amit egyszer önfejű döntéssel felcipeltetett az emeletre azután, hogy ezt egy profi zongoraszállító a helyszínt megvizsgálva nem vállalta. Ő akkor is felvitette. Nem akadályozhattam meg, mert ekkor már nem volt beleszólásom. Saját zongorájával mindenki azt csinál, amit akar. Hívott néhány erős és vakmerő embert, akik nem riadtak vissza a feladattól. Felvitték, de a hangszer és az épített környezet megsínylette. Felszakítottak néhány lépcsőfokot, az ablaküveget betörték, a vakolatot több helyen megrongálták, a lépcsőkorlátot szétbarmolták. Valamelyikük a több száz kilós hangszer alá szorult a fordulóban, és persze ordított, mint a sakál. A többiek is ordítoztak – gondolom együttérzésből – , amíg ki nem szabadították a szerencsétlent. Igazából végigordították a délután 6-tól este 9-ig tartó műveletet, csak a beleszőtt trágár kifejezések íze és gyakorisága változott annak függvényében, hogy éppen milyen hatások érték a résztvevőket. Az órákon át tartó munka – nevezzük inkább pusztításnak – olyan hanghatásokkal társult (a folyamatos ordítás mellett üvegcsörömpölés, recsegés, ropogás), ami a legdurvább kocsmai verekedések hangulatát is messze túlszárnyalja. A hang pedig terjed, a kitört ablakon keresztül ráadásul a külvilág felé is, csillapítatlanul. Ennek ellenére nem következett be, amitől tartottam: senki nem hívott rendőrt a szomszédságból, nem is érdeklődtek, hogy minden rendben van-e, holott olyan hangulata volt az egésznek, mintha öltek volna valakit, aki nehezen hagyja magát.
A hangszer maradékát helyretéve nagyon szégyellhették magukat az erős emberek, mert produkciójukért nem kértek fizetséget – sebeiket nyalogatva elkullogtak. Az eset után az asszony is pironkodott, de az erősen amortizált zongorán és a lepusztult lépcsőjáraton ez nem segített. Ebben az időszakban már nem volt köztünk bizalmas viszony, és bölcsen tettem, ha egy szavát sem hittem, de a rombolás után tett nyilatkozata kivételesen hitelt érdemlő.

Az esztétikai hibás zongora tehát maradt, mert a történtek után a gyerekeim anyukája sem tartotta jó ötletnek megismételni a pusztítást az ellenkező irányba, és a kipróbált vállalkozók is vonakodtak volna.

Könyvgyűjtemény bővítésének, könyvek megszerzésének létezik több módja is. Legegyszerűbben talán egy könyvesboltban érdemes kezdeni, de hol van ebben az izgalom? Hol van a kaland, amit még az unokáinknak is mesélhetünk. Felcseperedvén feldolgoztam addigi élményeimet, és felfigyeltem arra, hogy nem kell feltétlenül elfogadni egy szolgáltatás vagy egy dolog egyoldalúan meghatározott árát. Lehet alkudni. Az első sikeres alkura úgy emlékszem, hogy egy vásári könyvárusnál esett meg. Lehajoltam, és a másik oldalon álló tag vizslató figyelmétől kísérve felvettem a földre terített pokrócról egy jó állapotban lévő zsebkönyvet. Közönyös pofát vágva megnéztem elölről-hátulról, majd visszatettem, és falból megvizsgáltam még néhány teljesen érdektelen darabot. Lassan továbbléptem, s közben az első könyvre mutatva feltettem a kérdést olyan szenvedélytelenül, amennyire csak lehetséges:
– Azért mennyit kérne?
Fontos a feltételes mód, nehogy komoly szándékot fedezzen fel bennem a kereskedő, mert akkor már szinte a zsebében érezhetné a pénzt, amihez elfogadhatatlanul ragaszkodni kezdene. Hiba lenne az érdeklődés tárgyát kézben tartva diskurálni az eladóval, mert abból azt a hibás következtetést vonná le, hogy már szinte magaménak érzem.
– Egy ötvenest.
Most jön az a rész, amikor azt kell hinnie, hogy nekem bár nem teljesen érdektelen az áru, de tudok nélküle élni, tehát nem érdemes konokul ragaszkodnia a megszabott árhoz.
– Harmincat adok érte.
Nem ajánlok megalázóan alacsony összeget, mert annak általában nincs jó vége. Nem nyúlok a pénztárcám felé, nem adom semmi jelét annak, hogy mindjárt megveszek, ha nem lehet az enyém. Azt pedig végképp nem szabad észlelnie, hogy a kért összeg dupláját is megadnám érte. Beindult valami algoritmus az eladóban, aminek várom ugyan az eredményét, de közben a lehető legközömbösebb külsőt mutatva áthelyezem a súlypontomat úgy, hogy az eredeti haladási irány felé eső lábamat felemelhessem. Ebből a testbeszédből egy felületes szemlélő azt állapítja meg, hogy ennyi időt szántam az érdeklődésre, mert alapvetően barátságos fickó vagyok, de van még itt bőven látnivaló, tehát indulok az utamra.
Felveszi a könyvet, megnézi ő is, mintha nem látta volna korábban. Engem is alaposan végigmér – rövidgatyában, szandálban (zokni nélkül) ácsorgok előtte – , aztán nyújtja felém a könyvet.
– Harminc? Rendben. Viheti.
Soha nem fogom megtudni, hogy a zseniális alkutechnikának köszönhetően kaptam meg engedménnyel a könyvet, vagy csupán az történt, hogy ez a jóember patronált engem egy huszassal, mert látta rajtam, hogy nekem jobban hiányozna, mint neki. Így jutottam hozzá prof. Hickmann 1894-ben kiadott földrajzi- és statisztikai zsebatlaszához. A kiadványban közölt adatok hivatkozási alapként szolgáltak a szakembereknek, mint ahogy a Magyar Földrajzi Társaság korabeli közlönyében is idéznek belőle. Telefonvonalak, vasutak hossza a világ összes országában, a népesség megoszlása beszélt nyelv, foglalkozás, vallás szerint, pénznemek, államformák, uralkodók stb. Hihetetlen, hogy a régiek mennyi adatot gyűjtöttek össze és rendszereztek áttekinthető, érthető formában. Az a véleményem, hogy a marketingben utazó, gátlástalan és pökhendi magyar kormány által leuralt tudományos intézmények nem képesek erre a teljesítményre. Ha mégis, akkor egyszer csak kiderül, hogy nem saját gyűjtésű, hanem más munkájából származó adatokat tesznek közzé. Ha meg annyira becsületesek, hogy saját kútfőből dolgoznak, akkor hibás adataik vannak, hiszen hasra ütve csak különös szerencsével jöhetnek ki pontos értékek.

Nem új keletű a magyar tudomány satnyulása. Riasztó jele volt ennek a folyamatnak az eredetileg az első világháború kitörése előtt kiadott Révai nagy lexikona utánnyomása ahelyett, hogy ma élő tudós szakemberek írták volna meg legfrissebb tudásuk szerint a szócikkeket egy új lexikonba. Vajon mi hiányzik ehhez? A nyomdákon kívül talán minden. Azt olvasom, hogy a régi lexikon szerkesztésének 877 munkatársa között dolgozott "149 volt egyetemi tanár, 50 akadémiai tag, 20 fizikus és matematikus, 27 miniszter vagy államtitkár, 69 jogász és 33 orvos". Elképzelem ahogy Semlyén Zsolt, Kósa Lajos, Németh Szilárd, Koncz- és Rácz Zsófiák, Deutsch Tamás, Szabó Tünde meg a többi himpellér "lexikont szerkeszt", de az olvasólámpa fénye mellett jegyzeteiket és céduláikat rendezgető tudósok helyett más képek ugranak be. Helikopteres rénszarvasvadászat, sefüle-sefarka magyarázkodások, bográcsban rotyogó szaftos cupákok, féktelen buli és bujaság, kokaincsíkok és Playboy-címlap. Nem adnék egy fillért sem olyan lexikonért, aminek létrehozásában ilyen "tudósok" működnének közre.

Aggodalomra ad okot a kormánynak az a szándéka is, hogy az Országos Széchényi Könyvtárat kiköltöztetnék a Budavári Palotából. Régóta zajlik már a folyamat, ahogy a potentátok elfoglalják a Budai Várat. Az egyszerűbb módszer szerint önkormányzati bérlakásokat tesznek magukévá trükkös csereszerződésekkel, de aki nem szarral gurigázik, az egy komplett épülettömböt sajátít ki magának, és a műemlék épület Duna felé néző oldalára egy hatalmas erkélyt ragaszt.

Nehogy már belülről, egy koszos ablaknyíláson át kelljen mutogatni kifele! Ilyen körülmények között csupán pórias, kisstílű megoldása adható a feladatnak. Viszont erről a remekbe szabott erkélyről annak veszélye nélkül lehet széles gesztusokkal hadonászva dicsekedni, hogy beleakadnánk a függönybe. Kevélyen, büszkén, dagadó kebellel, friss levegőn.
– Látod ezt vaze? Ez itt mind az enyém.
– Piramisod nincs?
– Stadion van otthon a ház mellett.
– Az is jó. Na gyúrunk vaze?

Ahogy a Karmelita kolostort sem azért kellett elhagyniuk az ott működő intézményeknek, mert azzal jobb körülmények közé kerülhettek, úgy az OSZK költöztetésében sem az a szándék fedezhető fel, ami az intézmény javát szolgálná. Elsődlegesen nyilván a Palota eredeti, a hatalom nagyságát hirdető rendeltetésének helyreállítása a cél, amiből a köz, az istenadta pórnép semmit nem fog élvezni. Hogy hová költözik a könyvtár, az lényegtelen. Tünjön el innen, mert útban van, sokan látogatják, snassz és büdös.

Fontos intézmény a könyvtár – már akinek. Az amerikaiak (USA) úgy érzik biztonságban magukat, ha a birtokba vett területen építenek egy repülőteret, egy kikötőt, majd odavezényelnek néhány hadihajót és regimentet. A ragadozók fontosnak tartják területük megjelölését. Körbehugyozzák, körbeszarják territóriumukat. A kifinomultabb fajok egyedei "szagkerítést" hoznak létre speciális mirigyeikből kiválasztott feromonnal. Némelyikük vonítással, üvöltéssel is jelzi hatalmát. Napjaink politikusragadozói alapítványi egyetemekkel, saját focicsapattal, sportszövetségi elnökséggel, adriai szigettel, svájci birtokkal és bankszámlával, helikopterrel, jachttal, honvédséginek álcázott magánrepülőgéppel jelzik hatalmukat. A vérmesebbje magánhadsereget is tart. TEK, Országgyűlési Őrség, Bonafarm Security, Fradi Biztonsági Szolgálat Kft. és a többi. Így jár az, aki túl nagyra nő. Egyre erősebb védőhálót kell szőnie, mert ki ne tudná, hogy magasról lehet igazán nagyot esni.
A nép egyszerű gyermeke új helyre kerülve megelégszik azzal, ha tudja, merre van észak. Keres egy koros fát, és megnézi, melyik oldala mohás. Sátrat ver, tüzet gyújt, és már otthon is érzi magát. Én sem vagyok különb, nekem is vannak furcsa szokásaim. Van, aki új helyre kerülve felkeresi a parókiát vagy a zsinagógát, és bemutatkozik a plébánosnak vagy a rabbinak. Nálunk a hitélet kimaradt a neveltetésből, ezért ezeknek az intézményeknek látogatása nincs napirenden. Saját szokásom szerint a lakóhelyemül választott településen keresek egy könyvtárat – lehetőség szerint hangulatos olvasóteremmel – , és beiratkozok. Ha most ismerkedős korszakomat élném, nem a Tindert használnám. Szívesebben cserkészném be a kívánatos nőneműt egy olvasóteremben, ami meglehetősen paradox helyzetet eredményez, hiszen ezen a helyen hagyományosan kussolni kell, ami nem kedvez az udvarlásnak.
Emlékszem arra, amikor első alkalommal jártam a Püspöki Könyvtár jogutódjának, az Egyetemi Könyvtárnak ódon olvasótermében. Meglehet, hogy az eredeti, több száz éves, faburkolatú padlón lépkedtem, mert ahogy beléptem a terembe, marha nagyot nyikordult alattam. Mindenki felkapta a fejét, és szúrós tekintettel bámult rám. Ebből kiolvasható volt a "maradj csöndben!", meg a "mit keresel itt, te kis vakarcs?" (esetleg: te kis pöcs). Kurva kínosan éreztem magam. Óvatos léptekkel, behúzott nyakkal, lesütött szemmel közelítettem meg egy szabad helyet, ahová leültem. Amíg nem jelentkeztek az oxigénhiány és a szemszárazság tünetei, levegőt sem vettem, és mellőztem a pislogást is, nehogy megint megzavarjak valakit.
Kiskorúként trükkösen iratkoztam be az egyetemi polgároknak, professzoroknak és kutatóknak fenntartott könyvtárba. Aztán egy kicsit idősödve bekattant nálam az a viselkedés, hogy ha egy idegen városba érkezek, akkor az elsőként felkeresendő intézmény a könyvtár. Hangulatos olvasóteremmel persze. Nem vagyok egyedül az ilyen becsípődéssel, sőt. Egy hajdani ismerősöm a bányászati múzeumok látogatására szakosodott, ami nem egy kiterjedt lehetőség, de annál beszűkültebb, hiszen kevés városban működik ilyen intézmény. Vitathatalanul jobban jártam a könyvtárakkal. Legalább olyan arányban, mint ahogy a mesében is jobban járt a cigány a kunkori farkú malacokkal, amikor az ördöggel versenyeztek, hogy ki az ügyesebb kondás, és az ördögnek jutottak az egyenes farkúak. Könyvek mellett olvasójegyeket is gyűjtöttem. Egyre vastagabb lett a csomag, mert ezekből akkoriban évente újat állítottak ki.

Ez az olvasójegy-gyűjtemény elfér egy borítékban. Nagy áldás volt egykoron a papír megjelenése, mert a kőtáblákhoz képest jóval könnyebben kezelhető, de hogy még mindig a papír a legfontosabb adathordozó, azon ideje lenne elkezdeni keseregni. Hiába teltek el évtizedek a digitális forradalom kezdete óta, és hiába hirdették meg a papírmentes iroda koncepcióját. Pecséttel, aláírással hitelesítve, még mindig a papír a legelfogadottabb. Gyakran nyilatkozom úgy, hogy ha még egyszer születek, akkor papírkereskedő leszek, és piszkosul meggazdagszom. Ennek a véleményemnek rendszeresen hangot adok, mert sok esetben szolgáltatnak rá okot különböző elárusítóhelyeken, ahol féktelenül-számolatlanul állítják elő a nyomtatott-kitöltött papírlapokat. Hiába vezették be például a postahivatalokban is a méregdrága, érintésérzékeny, digitális aláíró táblákat, ha a postás dolgozó a tranzakciókat még mindig a franciakockás füzetébe jegyzi.
A keményen adminisztráló kisember leginkább törvényekre, szabályzókra, rendeletekre hivatkozva indokolja a papírfosás szükségességét, de igazából a leküzdhetetlen megszokás, majdhogynem az autizmus dolgozik a háttérben. Ne gondold, hogy a bevásárlást megúszhatod számlával, szállítólevéllel és pénztárbizonylattal. Álmodban. Amikor fizetnél, és névre szóló számlát kérsz, akkor eléd tesznek egy nyilatkozatot, aminek kitöltésével és aláírásával engedélyezned kell adataid nyilvántartásba vételét. Azt hiszed ezzel vége? Nem olyan világ ez. Már távoznál, de az utolsó pillanatban megkérnek, hogy töltsd ki az ügyfélelégedettségi kérdőívüket. Te belemész, mert kedves vagy és segítőkész, de a nyomtatóban elakad a papír. Szétszedik, kiráncigálják, újraindítják. Közben rádizzadt a télikabát, mennél a dolgodra, de megígérted.
Az "egyéb megjegyzés" rovatba be szoktam írni, hogy túl sok papírt használnak, bár nem hiszem, hogy lenne foganatja.

Egy ismerősömmel történt a múlt század 80-as éveinek elején, hogy a Széchenyi téren sétált pöttöm gyermekével, és a Nagy Lajos Gimnázium kapujánál könyvhalmokra lett figyelmes. Az iskola könyvtárából selejtezett, szemétté minősült példányokat a MÉH-be szállították, ezért megengedték neki, hogy kedvére válogasson. Kincseket talált. Túl sokat ahhoz, hogy elfért volna a kezében, ezért kivette a gyereket, és telepakolta a babakocsit. Hazatérvén volt annyi lélekjelenléte, hogy engem is riasztott, majd fordult még néhányat a babakocsival, de már gyerek nélkül. Megszállott könyvgyűjtő. Gyűjteményének darabjait vizsgálgatva gyakran ücsörögtem nála, és mindig vittem magammal néhány érdekességet saját könyvtáramból. Így esett egyszer, hogy könyvespolcán messziről kiszúrtam egy ismerős könyv gerincét. Levettem, belelapoztam.
– Nahát, hiszen ez az enyém!
– Nekem adtad.
– Egyszer itt hagytam, mert el akartad olvasni, de hogy örökbe, arról nem volt szó.
– Én másképp emlékszem.
– Félreérthettél valamit. A gót betűs huszita bibliákat adtam neked, ezt nem.
Nem maradtam sokáig, és a könyvet természetesen visszavettem. Legérdekesebb könyveim egyike. Különlegességét az adja, hogy még nem lett volna szabad megjelennie, ha komolyan vesszük a címoldal utáni, kerek évfordulóra emlékező szöveget. A figyelmes olvasóban kétely támad, majd erőt vesz rajta a bizonyosság, hogy Kőrösi Csoma Sándor születésének 250. évfordulója 2034-ben esedékes.

1934-ben elhamarkodottan dobták piacra ezt a könyvet, hacsak nem a szedőmester hibázott. Könnyű lett volna 1-es helyett 2-est illeszteni a szövegbe, de így túl egyszerű lenne a magyarázat. A nyomdában az évek számának szöveges meghatározása került a sorjázóba, ami ezt a fajta tévedést kizárja, és inkább a kézirat hibája valószínűsíthető. Nem hibáztathatjuk a korrektort sem, mert ő a helyesírásért felelős, és nem dolga tartalmi tévedések kiszűrése. Ennek a hibának az a tanulsága, hogy a kéziratot nyomdába kerülés előtt szakavatott lektor kezébe kell adni.

Számomra még annyi tanulsággal szolgál szerencsésen visszakerült könyvem esete, hogy a kölcsön kapott dolog birtokbavételét a megtévedt kedvezményezett tulajdonszerzésként is értékelheti. Az ebből fakadó viták megelőzésének legbarátságosabb módja, ha csak olyasmit adok kölcsön, aminek elvesztését sem bánnám.
Nincsen ember hiba nélkül. Mára eléggé megszigorodtam, de kiskoromban még engedékeny és megingatható voltam. Különösen akkor, amikor valaki gátlástalanul üldözött vágyaival, és nem értett a szóból. Pedig egyszerű. Szokták is mondani, hogy a nem az nemet jelent, de nem mindenki igazodik ehhez az értelmezéshez. Kunyeráltak már tőlem szemüveget is, amihez aztán annyira ragaszkodott ideiglenes birtokosa, hogy a lakóhelyén kellett felkeresnem érte, mert a "nincs nálam, otthon hagytam" védekezést nem tudtam másképp leküzdeni. Furcsa helyzet? Az. Visszaszereztem, de addigra lepattant egy darab az egyik lencséjéből, és hiányzott belőle egy apró csavar. Egy jó világban simán visszakaptam volna, talán kérnem sem kell.
Nem voltam ilyen szerencsés a Göre Gábor könyvekkel, mert egyszer réges-rég ezeket is kölcsönadtam. Jóhiszeműen, naivan, balgán. Egy hajdani tanáromnak. Nebulóként hogyan kérhetem számon nagy tekintélyű tanáromon, amikor a korábban átadott hat kötetből csak négyet kapok vissza? Elismervényem nem volt a könyvekről, így el kellett fogadnom a vita "rosszul emlékszel fiacskám" érvelésű lezárását.

Roppant hálás vagyok azoknak (kaphatnának a boraimból), akik könyvgyűjteményük példányait digitalizált formában közreadják, interneten keresztül hozzáférhetővé teszik. Hiányzik ugyan a polcról a sorozat Veszödelmek című kötete, amiben helyet kapott "az tengöri út mögbeszélése" című fejezet, mégis az ebből származó boros versike soraival vezethettem be ezt az írást, mert volt honnan pontosan idézni.

Különösen kedvező, hogy ma már eleve számítógépes kiadványszerkesztő programokat használnak terjesztésre szánt tartalmak előállítására, ezért nincs szükség nyomdai úton keletkező kiadványok utólagos digitalizálására. Felmerül a kérdés: mi szükség ezek nyomtatására? Terjesztésük, árusításuk tisztán digitális csatornákon is remekül működik, tehát a nyomtatásnak vissza kell szorulnia azokra a területekre, amikre még mindig nincs jobb megoldás.
Tankönyv, szakácskönyv, regény, útleírás stb., összességében a könyv nem ilyen. Úgy képzelem a nyomtatott kiadványok jövőjét, mint a szőrmebundákét: kis számban, luxusként. Gyorsan, egyszerűen letudnád az ajándékozást? Ne könyvet vásárolj. Inkább egy palack bort. Nagy veszélyt vállal a könyvet ajándékozó. Egyrészt: megfelel az ízlésemnek? Másrészt: könyvesbolti hatást kelt, ha egyforma kötetek sorakoznak a polcon, amit senki nem fogad határtalan örömmel, de egy újabb palack bort bárki duzzogás nélkül tesz a többi mellé. Ugyanabból a fajtából is.
Könyvgyűjteményét mindenki alakítsa saját szándéka szerint, és vigyázzon rá. Nősülni is csak saját gyűjtésből (nem mellesleg szerelemből) szabad, különben úgy járunk, mint III. Károly brit király a rátukmált, első feleségével.