Nem szokunk rá

Ötödikbe jártam, amikor az iskola vasgyűjtést szervezett. Azzal ösztökélték a tanulóifjúságot jó teljesítményre, hogy a hulladékvasért befolyó összeg felét a kölköknek ígérték, és ez nem üres ígéret volt. Az elszámolásnál valóban kezembe nyomtak nyolc forintot, amiből kedvemre gazdálkodhattam. Nyolc gombóc fagyi jött volna ki belőle, de az évnek abban a szakában nem árultak fagylaltot. Ötlettelen gyerekként osztálytársaimat utánoztam, így lettem gazdája egy tubus mustárnak, egy doboz gyufának és egy csomag cigarettának. Ennyire futotta, egy fillérem sem maradt az eszetlen bevásárlás után. Aztán átmentünk a játszótérre, és fogyasztani kezdtük a jól megérdemelt keresményünkből beszerzett dolgokat.
Gyorsan meg lehet unni a mustárt magában, gyufával játszani sem kiemelkedő élmény, így hamar pöfékelésen kaptuk magunkat. Nagyon menők voltunk, a saját ciginket szívtuk, nem a járdáról felszedett csikkeket. Nem akartam kilógni a sorból, ezért lelkesen füstöltem én is. A nálam tapasztaltabb gyerekek felnőttesen bagóztak, és jó szándékkal figyelmeztettek, hogy rosszul csinálom, ha nem szívom tüdőbe. Igyekeztem, próbáltam megfelelni a közösségi elvárásoknak, de felülkerekedett bennem az életösztön. Fulladásos halál nagymenőként, vagy életben maradás pitiáner kocabagósként? Utóbbi kombinációt választottam, de így sem kerülhettem el sorsomat. Hiába nem pöfékeltem szakszerűen, a cigifüstben lévő hatóanyagok a nyálkahártyán át is felszívódnak, és kifejtik kártékony hatásukat. Nem fogyott el az egész csomag, de már nagyon rosszul voltam. Szédülés, fejfájás, émelygés, hányinger – az elvárt tünetek egy kezdő kiskamasznál.
Pocsék élmény volt. Nem kedveltem meg, nem szoktam rá, nem lettem rabja – azóta sem élek vele. Ha nagy ritkán cigarettával kínálnak, azzal hárítom el, hogy leszoktam róla. Mikor? 11 évesen, mielőtt rászokhattam volna.

Egy alkalom kevés volt a káros szenvedély kialakulásához. Nem váltam nikotinfüggővé, nem ejtett rabul a dohányzás. Ebből a tapasztalatból kiindulva megalapozottan reménykedhetek abban, hogy megúszom ártalmas következmények nélkül a Cornel's Borbár március 15-re meghirdetett rendezvényét, a muzeális tokaji borok kóstolóját. A lehetőség egy ilyen választék végigkóstolására olyan ritka, akár a teljes napfogyatkozás: ilyen csak egyszer adódik az életben – ha szerencsés az ember.
Nem az én világom a cukros, édes-mézes, szirupos-szörpös, lekváros nedű, de a természetes kíváncsiság afelé hajt, hogy ne hagyjam ki. Erős késztetést érzek az esemény meglátogatására azért is, mert kedvesem ritkán lelkesedik ilyen összejövetelekért, most mégis van kedve hozzá.
Magamtól nem jutna eszembe ilyen elfoglaltságot szervezni péntek estére, ha nem esnék áldozatául a fejlett direkt marketingnek. Mondják, hogy egy ártatlannak tűnő email megnyitásával hackerek törhetnek be a számítógépbe. Most nem ez történt, hanem a mézesmadzagot húzták el hatásosan előttem, eredetileg tízféle tokaji aszút kínálva.

tokaji sortiment – forrás: Cornel's

A Cornel's szokásos eseményeinek létszámát a terem mérete, az ülőhelyek száma alapján határozzák meg 26 főben, és ehhez mérten szereznek annyi bort alkalmanként, amennyiből jut mindenkinek, és marad visszakóstolásra is. Az email révén érkezett csalogatásban most rendhagyó módon 8 főben korlátozzák a létszámot, amit három felkiáltójellel nyomatékosítanak. Ebből arra kell következtetnem, hogy ezekből a bormatuzsálemekből nem lesz bőség, mindössze egy-egy palack áll majd rendelkezésre. Néhány órája küldték a levelet, de láttam én már karón varnyút, és maradtam le enyhe késlekedés miatt remek lehetőségekről, ezért habozás nélkül nyúlok a telefon után, hogy időben lestoppoljak két helyet. Szerencsére nem eszik forrón az efféle ajánlatokat – jelentkezés elfogadva.

Nem olcsóságáról híres az aszúbor, különösen az aszúesszenciát mérik borsos áron. Emiatt ezek a borok nem a szokásos 0.75-ös, hanem pénztárca-barátabbá zsugorított kiszerelésben, 0.5 literes palackokban kerülnek piacra. Nem gépesítették az aszúszemek válogatását, ezért jelentős élőmunka ráfordítással előállított portéka. Pepecselős, tökölős, ráadásul nem készülhet akárhol, akármiből, és korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre az alapanyag. Az ilyen hírneves, rangos és drága terméket érdemes hamisítani. Nem mélyedtem el a témában, de azt kell feltételeznem, hogy a gyors meggazdagodás reményében átverős tételek is hígítják a választékot, ezért nagy óvatossággal kell közelíteni a különleges borokat kínáló források felé.

Bármily különösen hangzik, az aszútermelők tevékenységét a zongora gyártásához hasonlítom. Tervszerűen, megfontoltan intézik az ügyet attól kezdve, hogy megszerzik a hangszer testét alkotó faanyagot, amit nem használnak fel azonnal. Évekig szárítják feldolgozás előtt, hogy ne vetemedjen, és jó minőségű alapanyagot adjon.
Nem szenvednek évjárati hatásoktól a zongoragyártók, ellenben a borászok annál inkább. Nem elég, hogy rendben legyen az alapanyag. Fegyelmezett, tőkeerős borász is kell a jó eredményhez, mert egy igazi aszúnál legalább 20 évet kell várni ahhoz, hogy a bortermelő a pénzéhez juthasson. Persze eladható hamarabb is, de azt nem értékesítésnek, inkább kótyavetyének nevezném.

Rábízzuk magunkat a kóstoló hozzáértő szervezőjére, aki az Országos Borminősítő Intézet (OBI) egykori munkatársától szerezte a gyűjteményt. Megbízható forrásnak tűnik, de nehezen ellenőrizhető, mint ahogy az oligarchák offshore cégeinek kutatása is rendre zsákutcába fut. A hajdani OBI már nem létezik (manapság egy barkácsáruház viszi tovább a nevet), a jogutódját is hiába keresem (MgSzH Borászati Igazgatóság). Legjobb sejtésem szerint napjainkban a NÉBIH hatáskörébe tartozhat a borminősítés.
A porondra kerülő borokat tehát ez a derék OBI-s szakember gyűjtötte össze fáradságos munkával, ami a gyakorlatban abból állt, hogy a vizsgálatra beküldött mintákból egyet-egyet hazavitt, és szakszerűen elhelyezte pincéjében. Korabeli tudósításokban feltűnik borbírálatok zsűritagjaként, és ebben a minőségében is szert tehetett bontatlan palackokra – ezek is gyűjteményét gazdagították. A 129-es számmal jelzett anonimizált minta a legmeggyőzőbb eredetiségű tétel, mert azt valóban egy termelő küldte bírálatra, akinek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy pancsolt hamisítvánnyal vegyen részt borversenyen. A gyűjteménybe kerülve már volt értelme tisztességesen felcímkézni, mert a puszta sorszámból évtizedek múltán ki emlékezne a pontos részletekre?

129: egy borverseny bontatlanul maradt résztvevője

A múlt század 90-es éveinek elején úgy döntött egy svájci vállalkozó, hogy szerencsét próbál hazánkban. Swiss-Car néven céget alapított, telephelyet létesített, ahol eleinte svájcból behozott használt autókat árultak. Aztán fejébe vette, hogy az indiai TATA pickupjait importálja, amit kedvező áron értékesíthet a magyar piacon. A forgalomba hozatalt megelőző kötelező minőségvizsgálathoz át kellett adnia a gépjárművekből néhány példányt a KERMI-nek, ahol el is kezdték vizsgálni ezeket nagy buzgalommal, hogy aztán ennek eredménye hosszasan várasson magára.
Röpültek a hetek, aztán a hónapok, de engedély híján nem indulhatott az értékesítés, amihez már csak a KERMI-tanúsítvány hiányzott. Telt-múlt az idő, mígnem egyszer az egyik telephelyi alkalmazott arról számolt be főnökének, hogy a hétvégi telke mellett vezető földúton látta közlekedni a mintaként átadott TATA pickupok egyikét, platóján egy betonkeverővel. A főnök pedig felgyűrte ingujját, és a KERMI felé indult, hogy keressen egy illetékest, akire ráboríthatja az íróasztalt.
A KERMI-ben a szokásosan dölyfös hivatalnoki mentaltás érvényesült. Majd ők eldöntik, meddig kell vizsgálni egy gépjárművet. Ebben jelentős szerepet játszott az a tényező, hogy a hivatali dolgozók mikor fejezik be maszek építkezéseiket, amihez jó szolgálatot tesznek a strapabíró kisteherautók. Mindenki abból nyer előnyt, abból húz hasznot, amiből tud, amihez hozzáfér.

Az eredeti kínálat már a szervezési szakaszban bővült egy olyan borral, amit a kóstolón résztvevő, vendéglátós szakemberként hírnevet szerzett Rippl Béla ajánlott fel gyűjteményéből. Így került be a sorba egy 1975-ös, 5 puttonyos Tokaji Oremus aszú is, amit 1996-ban palackoztak – eszerint kereken 20 évig hordóban érlelték.

Tokaji Oremus Rippl Béla gyűjteményéből

Évjárat szerinti sorrendben a korosabb borok felé haladva ez a tétel került az utolsó előtti helyre. Jellemzőinek ismertetése közben elhangzott jelenlegi ára is: 185 €. Az asztal sarkánál ülő, kackiás bajszú adományozó derűsen fogadta ezt, és megnyugtatott bennünket, hogy nem kell őt félteni, van még otthon néhány palack ebből a fajtából.

Itt lenne a helye annak, amikor vadul sárgulni kezdek az irigységtől, de itthon szerencsére nem palackos borok gyűjtésére adtuk a fejünket. Kirázna a hideg ettől, és elemésztene az örökös aggodalom, hogy mi minden történhet a borral a palackon belül a hosszú tárolási idő alatt. Ezzel szemben békés, nyugalmas életet biztosít a kész borok tartályos tárolása úszófedéllel, amiből a csapon keresztül pohárba töltve, kényelmesen kinyerhető egy-egy adag. Oxigéntől jól elzárva nem pimpósodik, parafával sem találkozik, ezért dugós sem lesz. Abba még nem őrült bele senki, hogy bizonyos időnként átfejti a tartály tartalmát, de ha több száz palackot kellene dekantálnom ilyen gyakorisággal, akkor felmondanék. Üvegballonokban tárolt tételekből szoktam néha palackozni annyit, hogy ne kelljen minden alkalommal lefejteni egy kancsónyit. Ezekkel soha nem lesz olyan gondom, mint a muzeális borokkal, mert jóval hamarabb elfogy, mintsem tönkremenne, és a nyitásnál darabokra törne a dugó.
Tartok itthon idegen borokat, de nem befektetési célzattal. Ezek nem messzeföldön híres fajták, hanem kizárólag környékbeli borászatok termékei. Referenciának hozom haza őket, hogy legyen mihez hasonlítani a saját borokat.

Lehet találni élvezetet abban is, ha olyan borokat nyithatok ki a pincében, ami nem adatik meg mindenkinek. Ebből fakad a különlegesség érzése, ami nekem egyáltalán nem hiányzik.
Nagyobbik fiam kérdezte egyszer, hogy volt-e dolgom néger nővel. Ezen a téren mindig is maradi voltam ahhoz, hogy ne törekedjek ilyen fajta különleges élmények begyűjtésére, ezért nem tudtam harsányan bólogatni a kérdésre, de még annak a véleményemnek is hangot adtam, hogy szerintem furcsa szerzetek, nem a mi fajtánk (nincs semmi kivetnivaló ebben a gondolatban, mert nekik meg nyilván mi számítunk szokatlannak). Nagyfiam megnyugtatott, hogy funkcionálisan semmi baj velük, és ecsetelni kezdte kellemes tulajdonságaikat, mint például jó alakjukat, bőrük selymességét stb. Belegondolva nem haszontalan, ha az embernek van mit felidéznie emlékei közül, mert különben életünk mérlegét üres fejjel kell megvonnunk, amikor eljön az ideje. Mai eszemmel nem ellenkeznék, ha valaki különleges borokat akarna elhelyezni a pincébe, de erről már lecsúsztam. Vajon kedvesem megfejti ezt a speciális virágnyelvet?

Egyik meglepetés jön a másik után. Az utólag felvett Oremus-szal együtt 11 tételt tartalmazó listával csalogattak erre a borkóstolóra, a borlapon mégis 12 féle aszú adatai sorakoznak. Muzeális borok viszonylatában frissnek számít a lista elejére került Grand Tokaj 5 puttonyosa 2014-ből. Mindössze 10 éves, de a bortörvény szerint ez már bőven múzeumba való: "olyan borászati termék, amelyet 5 évig érleltek palackban forgalomba hozatal előtt". Nem így gondolják ezt a tokaji borvidéken. Náluk a szabályok hol szigorúbbak, hol engedékenyebbek (fordítás, máslás). Egy tokaji nem számít muzeálisnak 10 évnél rövidebb palackos érleléssel, és 18 hónapban határozzák meg az elengedhetetlen hordós érlelés legrövidebb időtartamát. Ha ezt az aszút 2017-ben palackozták, akkor szigorúan véve még nem nevezhető muzeálisnak 2024-ben, de nem vagyok ennyire vaskalapos – ajándék lónak ne nézd a fogát.

borlap – újabb kellemes meglepetés

Ritka az a jóindulat és igyekezet, ahogy ezen az estén kedvünkben jártak. Lehet ezt fokozni? Hogyne. Megjelent körünkben a Szabó Zoli, aki tavaly bezárta hosszúhetényi pincészetét, és zur Zeit az osztrákoknál gazdasági migráns (az ő szavai ezek). Hétvégére hazaruccant, és hozott magával ottani borokat, amiket az aszúk előtt megkóstoltatott velünk. Nem szokványos űrtartalmú palackokban (0.375 liter) Gewürztraminer (fűszeres tramini). Így esett, hogy március 15-én labanc borokat is kóstoltunk.

Hozzátartozott a szívélyes vendéglátáshoz a "várakozóbor": amíg a csapat össze nem gyűlt, addig a tokaji Gizellapince furmintjával koccintottunk. A buli végén pedig "lazításként pezsgőt bontottak", ami rátett egy lapáttal az addig elfogyasztott alkoholmennyiségre. Annyira nem volt vészes a helyzet, hogy kettőslátásom alakult volna ki, ezért másban kellett keresnem az okát annak, hogy ilyen sok üres palackot láttam az asztalon – a pezsgő göngyölege már nem is fért el a sorban.

A vártnál jóval több palack kiürülése abból fakad, hogy ezen a kóstolón a legrosszabb megítélés szerint is 50%-kal túlteljesítették a beharangozott választékot. Azon élmények egyike, amikor nem érzem magam megrövidítve. Ellenkezőleg. Már szinte amiatt kell aggódnom, nehogy veszteséges legyen a vállalkozás, mert a meghirdetett díjat a választék jelentős bővülésének ellenére nem emelték. Erre föl elsüthetem a "nem fukarkodtak a borral" frázist, amiből át tudom vezetni a történetet a földkerekség legizgalmasabb tokaji gyűjteményének legendája felé.
Nyelvészek szerint a fukar szavunk egy német bankárcsalád nevéből, a "Fugger"-ből ered. A Fuggerek egyik ága a varsói Fukier család, akik egykoron a legnagyobb ismert tokaji-gyűjteménnyel rendelkeztek. Korabeli nyilvántartások szerint őriztek 180 palackkal az 1811-es "üstökös" évjáratból, ami önmagában is figyelemre méltó. 300-nál is többre rúgott a pincészet "kincstárában" tárolt legrégebbi, 1606-os évjáratú tokaji palackok száma a nagyjából ezer palackot számláló 17. századi borkészletből.

Fukier-pince – forrás: bliskotokaju.pl

Saját értékes gyűjteményük feletti rendelkezésüknek a német megszállás vetett véget, és ezt követően a kb. 5 ezer palacknyi borritkaság sorsa már csak kósza pletykák, mondák és legendák alapján követhető. Ezt a gyűjteményt elsőként a németek einstandolták, de nem sokáig örülhettek neki, mert a II. világháború győztes oldalán harcoló szovjetek mindent hadizsákmánynak tekintettek, ami értékes és mozdítható volt. A ruszkik erős alkoholfüggőségét ismerve azon sem csodálkoznék, ha helyben bevedelték volna a rekvirált készletet, hacsak valmelyik tájékozott hadvezér nem a saját pincéjébe szánta ezeket az értékes borokat, mert akkor megszerzésükre különítményt szervezett. Ez esetben a Fukier-gyűjtemény ódon tokaji aszúiból itt-ott felbukkanhatnak fennmaradt példányok az orosz birodalom területén.

Az egyre muzeálisabb tételek felé haladva sötétednek, egyre kólásabb, kávésabb színűek a pohárba töltött aszúk annak ellenére, hogy elfogyasztásukig szakszerűen, borospincében, sötétben, állandó hőfokon tárolták. Civileknél őrzött, szerencsétlenebb sorsú aszúk a szekrény tetején végzik a család nappalijában, ahová még a Nap is besüt. Majd felbontjuk, ha leérettségizett a gyerek – tervezgetik a szülők, de jobban járnak, ha ennyi év elteltével inkább levélnehezéknek használják. Az igazán igényes és gondos gyűjtők nem csak a tárolás körülményeire ügyelnek, hanem rendszeresen újradugózzák a palackokat, szükség szerint dekantálják a borokat.

eredetileg halvány aranyszínű fehérbor

Egy darab történelem a koronás címerek közötti népköztársasági címer kalászokkal, nemzetiszín pajzzsal, vörös csillaggal. Nagyon patinás, nagyon eredeti kiszerelésnek tűnik. Akkoriban még nem zsugorkapszulával fedték a palack nyakát, hanem aranyszínű alufóliával – ez is stimmel. Hiába a meggyőző külsőségek, mert a kóstolásnál az ehhez a kivitelhez tartozó 1981-es évjáratú 5 puttonyos aszú a valaha volt Tokajhegyaljai Állami Gazdaság pincészetéből felejthetőnek bizonyul. Ezzel összhangban szerény összegekért cserél gazdát borárveréseken.

címerek: újdonság, régiség

Nekem a Nyulászó dűlőből származó 1993-as 6 puttonyos Royal Tokaji ízlett igazán. Nem vagyok otthon aszú borokban, nem is lelkesedek értük, ezért a véleményem nem mérvadó. Abból is kimutatható hozzá nem értésem, hogy a végén a többség nem ezt a bort szavazta első helyre. Nagyon nem lőttem mellé, mert megvizsgálva a wine-searcher adatbázisát, egyetértés mutatkozik abban, hogy ez is kiváló portéka.

a legfinomabb – nekem

A profi kóstolás úgy zajlik, hogy nézegetik, megszaglásszák, felhörpintik, majd a helyiség oldalfalának és mennyezetének találkozására szegezett tekintettel motyognak valamit az érzésekről. Tőlem ez a viselkedés nem várható, de ültek az asztalnál szakemberek is, akikből szerencsére dőltek a megállapítások, amikből most néhányat csokorba szedek.

  • szép a búcsúzása

  • a sav felröppenti a mélyen ülő vágyakat

  • struktúrája, ornamentikája van ennek a bornak

  • fáradt gyümölcsösség jellemzi

  • fraktál komplexitás és végtelen kitartás

  • virágos, mézes nyitány után lekváros jegyek

  • a korty telt és krémes, pici viaszossággal

  • ízben tökéletesen rímel az illatra: sárgabaracklekvár, aszalt gyümölcsök, füge, vaníliakrém, pici dohány, tejcsoki és karamell, a végén kandírozott narancshéj, minimális kesernye

  • kialakult aszús aromákat hordoz: sárgabaracklekvár, aszalt barack, füge, narancshéj, egy kevés vaníliakrém, enyhe illó, idővel pici tejcsoki, karamell és dohány

  • mangó, sárgabarack, sárga húsú őszibarack, trópusi gyümölcsök, a háttérben pici édesfűszer és füst jelzi a hordót, jelzésértékkel az illó is beköszön

Az első négy jellemzés helyben hangzott el, míg az utolsó öt értékelést a borrajongó weboldaláról vettem, a fraktálos szöveget pedig Jancis Robinsontól idézem. Kedvencemet, a nyulászós tételt kóstolva törtek ki belőle a következő mondatok: "Caramel, milk chocolate, mint, pear and ginger – the list goes on. Fractal complexity and endless persistence. Thick, rich palate that envelops the senses. Captivating, profound, extraordinary." Nem járt erre, nem tért be hozzánk a híres borszakértő (sajnálhatja), de ültek az asztalnál olyan helyi nagyságok, mint a Szabó Zoli, vele szemben Győrfi Zoltán, aki mellett Rippl Béla foglalt helyet. Ő igazi ínyenc lehet, amire nem csupán borgyűjteményéből következtetek. Az egyik tételhez annyit fűzött hozzá, hogy ez dominikai szivarral az igazi. Nem holmi kubaival – dominikaival. Ilyen magasságokba soha nem fogok emelkedni. Ehhez kevés lenne bemagolni a borszakértőktől hallott megjegyzéseket, mert saját élmények, megszállottság és tehetség nélkül hamar belesülnék az előadásba. A hozzám legközelebb álló fogalmazás valahogy így hangzott el az egyik szakavatott résztvevőtől: "a különleges bor a felső tízezer kiváltsága, amivel ők buziskodnak" – jól megnyomva az utolsó szót.

Yacht, helikopter, szállodalánc, kastély, komornyik, szakács, Rolls-Royce, saját páholy az operában, golf club, borászat, szépségkirálynő a szalonban. Bizonyos körökben ezek a tényezők mutatják, hogy mire vitte az ember. Lázár János elhíresült megállapítása szerint "akinek nincs semmije, az annyit is ér", de jóérzésű ember nem érthet egyet ezzel a buta gondolattal.
Olvasmányaimból emlékszem egy matematikusra, akinek összes vagyontárgya elfért bőröndjében. Nem volt állandó lakhelye, mert nagyhírű egyetemek, kutatóközpontok kapkodtak utána, és látták vendégül élete során. Kosztot, kvártélyt, teljes ellátást kapott vendégszereplésének idejére azzal a kiegészítéssel, hogy vendéglátójának kellett gondoskodnia következő úticéljának elérésről is. Amellett, hogy többek között Einsteinnel, Neumannal és Wignerrel együtt emlegetik, ő a pesszimizmus alaptételének megfogalmazója: "rövid ideig élünk, és sokáig vagyunk halottak". Vajon ennek a Lázárnak, ennek a lówellness-ben és tehénkényeztetésben utazó baromnak mond valamit Erdős Pál neve?

Miért éri meg valakinek egy átlagember néhány havi jövedelmének megfelelő összeget költeni egy palack elismert évjáratú tokajira és egy szál jóféle szivarra? Ha egy Romanée-Conti kerül az asztalra, akkor egy új autó ára is rámehet a mulatságra. A kérdés tehát: miért éri meg?
Szerintem nem éri meg. Ezeket a dolgokat azért találták ki, hogy hatékonyan szabadítsák meg vagyonuktól azokat, akik nem sajnálják ilyesmire. Ebben a folyamatban az a dicséretes, amilyen hathatósan húzzák ki a pénzt tehetős emberek zsebéből, vonzónak tűnő tárgyakkal és szolgáltatásokkal azok, akiknek meg ehhez van tehetségük. Mert nem azt nevezném ügyesnek, aki képes megfizetni szükségtelen marhaságokat, hanem azt, aki erre ráveszi a nép egyszerű gyermekét. Számtalan jobb helye lehetne a hülyeségekre költött pénznek, mint ahogy a stadionokba, futballakadémiákba és sporttámogatásba ölt rengeteg pénzt is fektethették volna például a félvezetőiparba vagy mikrobiológiai kutatásokba, az oktatás színvonalának emelésébe, energetikai beruházásokba, MI-fejlesztésbe stb.

Tizenhárman ültük körül az asztalt, és a név szerint említettek mellett láttam ismeretlen, gyanús alakokat, akik bőszen jegyzeteltek. Érthető. Nem bízzák a véletlenre, hogy maradnak-e emlékeik erről a nem mindennapi alkalomról, ahol ennyiféle aszút kóstoltunk egymás után. Én is közéjük tartozom, és ezzel a nem szokványos élménybeszámolóval emlékezek az eseményről. Figyelmesen olvastad? Akkor feltűnhetett, hogy nem esik benne szó a kóstolt tételekhez kapcsolt ízekről, bukéról, aromáról, ami egy szokványos leírásból nem maradhat ki.

Adalék a történethez

Eltelt egy kis idő a közzététel óta, de még kavarog néhány gondolat a fejemben. Felidézek egy régi esetet, amikor egy kocsmában a pultoslány nevét firtatom, és leragadok családnevénél. Akkori tudatállapotomat valamiért a gátlástalan őszinteség alakította, ezért a lehetséges következményekkel nem számolva zajlott beszélgetésünk.
– Hogy micsoda?
– Mókos.
– Mókos? Ez hülyeség. Ez nem jelent semmit.
– Mi az, hogy hülyeség? Miért lenne hülyeség?
– Szerintem elírták az anyakönyvezésednél.
– Nem írták el, az apukámat is így hívják.
– Akkor ő is sokat szenvedhet tőle.
– Nem szenved, és én sem szenvedek – ekkor már tudtam, hogy nem leszünk barátok.
– Miért nem magyarosítjátok Mókusra? Az legalább jelent valamit.
Villámokat szórt a szeme. A legtöbben érzékenyek a nevükre, és bárhogy hangozzék is, ragaszkodnak hozzá, amit tiszteletben kell tartani, hacsak nem akarsz úgy járni, mint én. Mi kotorta elő belőlem ezt a régi emléket? A Fitomark nevét elírták úgy a meghívóban, mint a borlapon, amiből szerencsétlen módon Fitomarkt lett. Nem nagy eltérés. Csak egy kicsit különbözik a hibátlantól, és jelen esetben nincs jelentősége egy betűnek. Kit érdekel? Sokan észre sem veszik. A tétel azonosítására így is alkalmas, viszont adódhatnak az életben olyan helyzetek, ahol nem egy betű elírása, de egy vesszőhiba is nagy jelentőséggel bír.

A kóstolásra kínált aszúk sorában az első helyen álló meglepetés, a Grand Tokaj 2014-es évjáratú 5 puttonyosa kérdéseket vetett fel bennem. Nincs kéznél a palack, nem tudom megvizsgálni a címkére nyomott adatokat, ezért a palackozás idejével nem lehetek tisztában, pedig nagyon érdekel. Nem járok sikerrel, a szokásos internetes keresés ennél a bornál nem vezet eredményre, de képtelen vagyok leszállni a témáról. Nem mintha bármi is múlna ezen, csupán befejezetlenség érzésem van.
Ilyenkor kell egy lépéssel hátra lépni, hogy jobban lássam a terepet. Találok egy nemrég kelt kóstolási naplót a Táncoló Medve webhelyén, amiben szerepel ez a bor. A Tokaji Borlovagrend avatási ajándékaként kapta a szerző, néhány napja a kezében volt, meg is kóstolta. Ha valaki tud mesélni erről a borról, akkor ő az. Megcsörgetem, azonnal felveszi. Rendkívül készséges, de a palackozás évére nem emlékszik, viszont elméleti síkon 2017-re teszi. Sokat lendít az ügyön, hogy kapásból megnevez két szakembert, akik ennek a bornak születésénél bábáskodtak. Ha náluk érdeklődök, akkor nagyobb esélyem lesz ennek az adatnak megszerzésére. Nem ússza meg a zaklatást a Grand Tokaj főborásza, aki saját birtokán is dolgozik. Több alkalommal palackozták, ezért a címkén olvasható adatok vizsgálatát javasolja. Lemondok a hajszál pontos dátumról, megelégszem az elméleti 2017-tel, ott egye a fene. Inkább arról beszélgetünk, hogy kinek adja át szakmai tapasztalatait, amit ő is az apukájától tanult. A fia mással foglalkozik, ezért a lánya veszi át a stafétát, de manapság már ezen sem érdemes csodálkozni.

Dopamin, endorfin, neurotranszmitterek, receptorok. Ezek kerülnek szóba akkor, amikor a dohányzás következtében fellépő nikotinfüggőségről tudományos megközelítésben beszélnek. Az elején meséltem, hogy milyen piszok szerencsés vagyok azzal, hogy nem szoktam rá a bagóra. Aki függővé válik, annak egyre többször kell cigi után nyúlnia ahhoz, hogy az újabb nikotinadaggal ugyanazt a hatást érje el, mint kezdetben, amikor a receptorok még érzékenyebbek. Sokkal durvább ennél az alkohol hatása az agyműködésre, amire ennek a hatásnak tudományos vizsgálata nélkül is következtetek abból, hogy a cigarettázást nem tiltják autóvezetés közben, ellenben az alkoholfogyasztást annál inkább.
Ifjúkori felelőtlen korszakomból kinőve, már jobban figyelek e szabály betartására, és a kóstolóról taxival jutunk haza, kivédve ezzel közveszély okozását részeg sofőr által. Hiába ez a fajta óvatosság, mert az elfogyasztott aszúk hatása más körülmények közepette is jelentkezhet. Alatta maradt a kóstolón megjelentek létszáma a felszolgált palackok mennyiségének, így elméletileg és átlagosan mindenkire jutott egy teljes töltet és még egy kevés. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy utána jót aludjon az ember, és furcsaságokat álmodjon. Ez történik velem is. Álmomban simán megúszom a balesetet, amiben az útról kisodródó autóval nagyfeszültségű légvezetékek közé repülök látványosan. Megnézhetem lassításban is addig a részig, amíg a lendületes előzésemet közvetítő pókkamera bele nem gabalyodik a villanyvezetékbe. Aztán röntgenszemű földönkívüliek olvassák le egy ládába rejtett titkos készülékem alkatrészeinek gyári számát – ellenük nincs hatásos védekezés. Majd jön a legizgalmasabb. Az ágyjelenet, amiben Barbra Streisanddel gyűrjük a lepedőt, és udvarlós szöveget suttogok fülébe. Ebből megtudhatja, hogy szívesen barátkozom vele, de feleségül nem veszem, mert nem vagyok kibékülve templomkilincs nagyságúra nőtt orrával (nem értek a nők nyelvén, ez már a pultoslánynál kiderült).

Álmomban megjelenhetett volna Claudia Schiffer vagy Palvin Barbara is, de megnyugtató, hogy tudatalattimban sem vonzódom butácska nőkhöz. Kegyes volt hozzám a megálmodott történeteim szereposztását intéző lebeny, mert a vonzóbb, fiatalabb kiadást kaptam Streisandből, nem a vénasszonyt. Ébrenléti állapotban zokszó nélkül kiegyeznék az orrával, figyelembe véve, hogy mit kapok a mérleg másik oldalán. Jobban zavarna, hogy anyámmal egyidős. Életkorából fakadóan azonban előnyt is élvez a fiatalabbakkal szemben, mert jókor volt jó helyen ahhoz, hogy pályakezdőként Judy Garlanddal duettezzen. Aztán jött Louis Armstrong, Neil Diamond, Ray Charles, Barry Gibb, és csőrözött egy csomó nagymenővel: Robert Redford, Jeff Bridges, Nick Nolte, Kris Kristofferson, Omar Sharif, Richard Gere, Clint Eastwood, Liam Neeson, Andre Agassi (nem teljes lista). Ki tud még ilyen portfóliót összegyűjteni? A zsengébbeknek ez már nem jön össze.

Barbra Streisand – forrás: Vanity Fair

Ez a péntek esti aszúiszogatás bizony hatással volt álombéli képzelgéseimre, amik az eseménytelen hétköznapok közötti REM fázisokban kevésbé érdekesen alakulnak. A szokványos motívumok: nem találom a kulcsomat, a táskámat, az öltözőszekrényemet, a lakóhelyemet. Közeledik a vizsga napja, és nem tanultam semmit. Esetleg a ruházatom hiányos, és gatya nélkül keresem helyemet az álomvilágban. Nagy ritkán legyőzöm a gravitációt, és fejmagasság fölé emelkedve suhanok a levegőben, ami roppant kényelmes, de nem tudok feljebb szállni, és az utca népe eléri a lábamat.
Gyorsító fokozat nélkül, kikapcsolt utánégetővel álmaimban unott képsorok ismétlődnek. Ezzel szemben színes, izgalmas, eseménydús, szinte érdekes álmot láttam komolyabb mennyiségű tokaji aszú elfogyasztása után – nem jelentkeztek a szokványos, gyötrelmes motívumok. Rászokva talán érzéketlenebbé válnának az ingerületeket feldolgozó receptoraim, ezzel kivégezve valószerűtlenül cselekménydús és utópisztikus álmaimat. Azért arra kíváncsi lennék, hogy benyomva egy-egy újabb adag tokajit, vajon Streisand visszatérne éjszakánként?