Nem vagyok jós, de azt már évtizedekkel korábban tudtam, hogy házunk mellett egyszer borospince épül. Nem véletlenül készült úgy a hegy felé induló kert támfala, hogy abban kihagytunk egy boltíves nyílást. Akkoriban minden egyszerűbben működött, nem volt ilyen fejlett a világ, mint ma. A fényképek celluloid szalagra készültek, a Windows 98-ban nem volt igazi multitasking. Wifi, iPhone, Android sem volt, az elektromos autóra meg csak legyintettek. Viszont árultak még építőkövet a nagyharsányi kőbányában, amiből néhányszáz tonnányi nálam kötött ki. Tetszetős anyag. A belőle készült falak környezetében létezni más élmény, mint unalmas, vakolt falak között. Van, akinek "navigare necesse est", mások horgászni járnak, én meg kőfalakat építettem életemnek ifjú szakaszában. Aztán sok minden megváltozott.
Nagyharsányi követ már nem kapni. Jövedelmem megcsappant, az asszony meg óvodáskorú gyerekeinket hátrahagyva megpattant. Az ezt követő 20 év gyerekneveléssel, tanulmányaik finanszírozásával telt. Miután iskoláikat kijárták, és önállóvá váltak, rengeteg teher lekerült rólam. Mondhatni felszabadultam. Mi legyen a felesleges kapacitással? Ideje megvalósítani a hibernált állapotban lévő régi terveket. Ez az állapot persze csak a tervekre és azok végrehajtására vonatkozott, mert a körülmények természetüknél fogva folyamatosan változtak. A pincebejárat mögötti, hajdanában függőleges föld időközben rézsüvé alakult, a kifolyt föld helyén tekintélyes méretű barlang keletkezett. Már attól tartottam, hogy egyszer beszakad alattam a kert fűnyírás közben.

Amekkora terveket dédelgettem korábban, annyira elhagyatott, elhanyagolt vidékké vált ez a terület úgy, hogy közben egy emelettel feljebb éltük mindennapjainkat. A háborítatlan helyzetet jól jellemzi, hogy 10-20 centi hosszúságú szalmacseppkövek nőttek a kőfal anyagán átszivárgó esővíz hatására.

Régebben azzal viccelődtem, hogy míg másoknál a profiltisztítás a kevésbé jövedelmező tevékenységek, üzletágak felszámolását jelenti, addig én ezt is tökélyre fejlesztettem, maximalista módon intézem. Abszolút tiszta profilt kialakítva, lényegében nem csinálok semmit, ami hagyományosan kenyérkereső tevékenységnek minősül. Merthogy a gyereknevelés nem számít annak. Nem fizetnek érte, ha az ember a sajátjait neveli. Hímneműként is ki lehet teljesedni e téren, de ez nálam a szakmai karrier feladásával járt. Most pedig nehéz lenne két évtizednyi elmaradást pótolni abban a szakmában, ahol egy év kihagyás is súlyos csapást mér a hatékonyságra és a versenyképességre. Így állt elő az a helyzet napjainkban, hogy bármibe képes vagyok belevágni anélkül, hogy ez erőforrásokat vonna el más tennivalóktól. Pinceépítés? Jöhet. Lenyelem keresztbe.
Nincs szükség földalatti templom méretű látványosságra. Háztartási igényeket kielégítő pince készül, mintegy a spájz és a hűtőszekrény meghosszabbításaként, speciális hőmérséklettel, páratartalommal és hangulattal. Sikerült összhangba hozni az igényeket szerény lehetőségeimmel, ami halványan megcsillantotta a pincéből kikerülő, palackos kiszerelésű borok címkéjén tündöklő  semmi flanc  védjegyet is.

A következő fejezetekben a borospince és az ehhez fizikailag/logikailag kapcsolódó építmények több évtizedes csúszást elszenvedett létrehozásának történetét mesélem el. Fénykoromban 10-15 fős csapatok dolgoztak az előzmények építésén, de a folytatást már egyedül csinálom. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így alakul, de új korszakomban csak elvétve veszem igénybe szakemberek közreműködését. Ez jól tervezhető, békés, átverésektől és csalódásoktól mentes létet biztosít amellett, hogy fárasztó, összetett és nagy felelősséggel járó munka. Kárpótlásul nincs hanyag kivitelezés, nem kell bosszankodni, és nálam marad a munkadíj. Ez lenne a hosszú élet titka?