Adóhivatal, sóhivatal – egyre megy

Dögöljön meg a szomszéd lova is? Akkor legyek elégedett, ha nem csak velem történnek rémségek? Vagy inkább aggódjak, amikor mások keservét látom? Szerintem erre a kérdésre az aggodalom lenne a helyes válasz, mivel nincs nagy baj addig, amíg csak velem packáznak a hivatalok. Akkor kell felkészülni igazán kemény világra, amikor azt észlelem, hogy tőlem jobbra-balra, mások is belefutnak pofonokba.
Minden nap érdeklődéssel csapom fel az újságot. A mindenféle háborúkról szóló tudósítások mellett közelebbi hírek is tarthatnak számot fokozott érdeklődésre. Ilyen például az, hogy már megint kezdetét veszi valami sumákság, aminek törvénykezési előkészületei zajlanak. Nem pontos ez így, hogy kezdetét veszi, mert az ügy, aminek egy technikai epizódja bontott rügyet a mai hírekben, a víziközműveket működtető gazdasági társaságok kormányzati lenyúlásának ordas szándékához kötődik, és ez nem friss ügy. Ellenben az igen, hogy az agytröszt kidolgozta a módszert, amivel (szerintük) elejét vehetik annak, hogy a jelentős veszteségeket elszenvedő vízművek megelégelve a helyzetet, kártérítési perek garmadáját öntsék a kormányzat nyakába. Veszteségeik megtérítését joggal kérhetik a rezsicsökkentés, a rezsiharc dicsőségében fürdőző államhatalomtól, s a jól bizonyítható tényekre és hatályos törvényekre alapított kereset megállná helyét a bíróságokon. Sok pénz forog kockán. Erre pedig ezek a jogászkollégiumokból verbuválódott politikusok mindig felkapják fejüket, és kiötlenek valami jogi furfangot. Most épp legújabb találmányukról olvasok: ezek a kis kópék titkosítanák a vízdíjról szóló számításokat, amik nélkül nehézkessé válna disznóságaik bizonyítása.
Mondhatnám, hogy ez az egész nem érdekel, nem az én dolgom, bajlódjanak ezzel a vízművek. Igen ám, de ha majd egyszer nem tudják kifizetni az áramdíjat, és nem működnek a szivattyúk, akkor a tározókból hamar kifogy a víz – nálad sem fog folyni a csapból, és kezdhetsz aggódni. Aki tovább lát az orránál, az már egy ideje aggódik az évek óta rendre elmaradó karbantartások, rekonstrukciók miatt. Ezen lehet a legtöbbet spórolni – ezen spórolnak. Vízművem nincs, de azt még átlátom, hogy ha az autóban nem cserélek olajat, légszűrőt, fékbetétet, gömbcsuklót stb., akkor a gépjármű egyszer csak kifekszik. Így megy tönkre az elhanyagolt víziközmű-hálózat is.

– Apa! Mi az a hivatal?
– Az egy olyan hely, ahol az asztal mögött egy hozzád hasonló hús-vér ember ül, mégis packázhat veled.
– Hogy kell packázni?
– Lehet azt többféleképpen. A legegyszerűbb módja, amikor azt mondod az ügyfélnek, hogy nem vagy illetékes, és átküldöd máshová, ahonnan meg visszaküldik hozzád.
– Nem tudja, hogy illetékes-e?
– Hogyne tudná. Viszont ezzel a módszerrel nyerhet egy kis időt, és addig is csak a valagát vakarja.
Van még jó néhány módja a packázásnak, s ügyet intézve ezekkel szinte mindenki találkozik életében legalább egyszer. Maga a packázás egy szelíd válfaja azon módszerek sokaságának, ahogyan egy leleményes hivatalnok visszaélhet a törvény által ráruházott hatalommal. Küldözgettek már engem is egyik intézményből a másikba, majd vissza, aztán megint oda, és újból vissza. A lábamat ugyan nem jártam le, de meglehetősen kidolgozatlannak láttam a társintézmények együttműködését, ha úgy tetszik: nem valósult meg a szinergia. Érthetetlen állapot ez abban a világban, ahol olyan technológiák állnak rendelkezésre, mint mobilinternet és csuklón hordható számítógép, a mesterséges intelligenciáról nem is beszélve. Sokféle kalandom közül emlékszem arra, amikor az egyik hivatalban sorra kerülve kiderült, hogy az ügyem elintézéséhez hiányzik néhány dokumentum. Nem tudom ezeket fejben tartani, ezért megkérem az ügyintézőt, hogy írja fel az egyik papírosom sarkára. Felírja, megköszönöm. Másnap megyek újból, hiánytalan csomaggal. Megint sorra kerülök, beadom a paksamétát. Ugyanaz az ügyintéző, ugyanúgy átvizsgálja a dokumentumokat, és a legnagyobb döbbenetemre így szól:
– Hiányzik a társtulajdonosok beleegyező nyilatkozata.
– Az nem lehet.
– Pedig itt nincs.
– Tegnap még nem kellett. Ide írta, hogy mire van szükség a sikerhez.
Az ablakon át elé csúsztatom papírosomat, aminek sarkán felismerheti ékes kézírását, és átfutja a tegnapi listát.
– Hmmm. Na, jól van. Akkor megcsinálom.
Nem egzakt tudomány. Erősen szubjektív, hogy a nap mely szakában mit és hogyan lehet elintézni. Az egyensúly fenntartására, isteni csoda révén összehozhat bennünket a sors a másik véglettel, a barátságos, szolgálatkész, ráadásul hozzáértő fajtájával is az ügyintézőknek. Azt is láthatjuk, hogy a protekciósok a sor elé vágva, kopogás és hívás nélkül lépnek be az irodába – nekik mindent szabad. Remek találmány az ügyfélkapu, ahol sorbanállás nélkül intézhetők bizonyos ügytípusok.
A mai hírek között böngészve rátaláltam egy adóhivatali ügyintézés kálváriájáról szóló írásra. Nem derül ki a tudósításból, hogy ügyfélkapun keresztül intézte-e ügyét az "áldozat", de az ismertetett eset ettől függetlenül elveszi az adózó polgár kedvét attól, hogy vitás esetben szembehelyezkedjen a hivatallal, vagy akár közérdekű bejelentést tegyen. Mint ahogy általában rosszul kezdődik a történet, ha egy adóhivatallal kapcsolatos élményt beszél el. Az én esetem nem ebből a fajtából való, mert kivételesen jól kezdődik, de egy ilyen bevezető után nem meglepően rémes részletekbe torkollik. Öveket becsatolni – újabb rémtörténet következik.

Eljött a napja annak, amikor megváltam a rendszerváltás idején alapított vállalkozásomtól, mert már évek óta nem volt mögötte gazdasági tevékenység. Röviden beszámoltam korábban a viccesen profiltisztításnak nevezett műveletről, amitől azt reméltem, hogy a továbbiakban nem kell felesleges közterheket fizetnem, könyvelőt és könyvvizsgálót tartanom. A sikeres fogyókúra után jelentősen csökkentek rendszeres havi kiadásaim, ami kedvező változást hozott a szűkössé vált családi költségvetésbe.
Megszabadultam veszteséges cégemtől, s ezután kedvesem, az én védőangyalom felvetette, hogy a továbbiakban nem leszek jogosult az egészségügyi ellátásra, amennyiben nem fizetek havonta bizonyos összeget egészségbiztosítási hozzájárulás címén. Nem vagyok betegeskedő fajta, de balesetek bekövetkezhetnek, ezért megnyugtatására a megfelelő nyomtatvány kitöltésével bejelentkeztem, majd havi rendszerességgel fizetni kezdtem a díjat. Telt-múlt az idő, aztán egyszer valaki megkért, hogy ugorjak már be a felesége orvosi rendelőjébe, mert szükségük van valami számítógépes hókuszpókuszra. Az úttörő ahol tud, segít. Mentem, és betanítottam őket a vadonatúj, internetes TAJ-szám lekérdező program használatára. Bepötyögöm saját TAJ-számomat, nem érvényes – pirosan villog. Na még egyszer. Most sem. Előkapom gyerekeim TAJ-kártyáit, ezeknél zöld jelzés mutatja az érvényességet. Megint az enyém – továbbra is piros, nem érvényes.
– Működik a lekérdezés, de az én számom valamiért nem érvényes.
– Fizet egészségügyi hozzájárulást?
– Persze.
– Helyes. Fizetni kell.
– Fizetem, nem vagyok potyautas – mentegetőzök.
– Tudjuk – mondja a személyzet, de kijelentésüket nem kíséri ennek megfelelően együttérző arckifejezés.
Kínos.
Odaadom egyiküknek TAJ-kártyámat, próbálja meg ő beírni, hátha annyira balfék vagyok, hogy következetesen elrontottam. Neki is érvénytelent jelez a masina. Aztán beírunk más számokat, összességében alaposan leteszteljük a szolgáltatást. Jól működik, és az én TAJ-számom kétségtelenül érvénytelen. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy hiába fizetem a díjat lelkesen, mert ha most szükségem volna valami egészszégügyi ellátásra, azt vaskosan kifizettetnék velem, mondván se biztosított, se jogosult nem vagyok a rendszerben. Néhány nap vívódás és további ellenőrző lekérdezések után egy rövid email írtam az adóhivatal ügyfélszolgálatának. Szó szerint:
"Tisztelt Cím!
Év eleje óta fizetem az egészségügyi hozzájárulást a 10032000-06056229 számú számlájukra. Ennek ellenére az egészségügyi intézményekben alkalmazott lekérdezésnél a rendszerük úgy nyilatkozik a TAJ-számomra, hogy a nyilvántartásban nem szerepelek, tehát nem vagyok jogosult az ellátásra.
Kérem az ügy kivizsgálását."
Semmitmondó, sablon alapján generált (talán automatikus?) választ kaptam. Megtudtam belőle, hogy melyik nyomtatvány kitöltésével jelentkezhetek be, majd mennyit kell fizetnem havonta. Jobbra számítottam, de igazából nem lepődtem meg a haszontalan válaszon. Ez egy hivatal, benne hivatalnokokkal. Volt még kísérletem az ügy tisztázására, de akkor sem jártam sikerrel. Aztán a rendszeres, az elvárásnak megfelelő befizetéseim ellenére év vége felé sem mutatta érvényesnek TAJ-számomat az ellenőrzés. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig. Ekkor köszöntem el az adóhivataltól egy rövid, de magvas gondolatot megosztva velük: a továbbiakban díjfizetés nélkül kívánom fenntartani az egészségügyi ellátásra nem jogosult állapotomat a rendszerben, mert így észszerűbb. Ha nem fizetek, akkor sem lesz rosszabb. Logikus. Te is így gondolnád? Akkor te is rosszul gondolod.

Eltelt valamennyi idő, és ekkor már nem fizettem balgán és egyoldalúan az egészségbiztosítási hozzájárulás évről évre emelkedő összegét. Aztán egyszer szükségessé vált leszedetni a talpamról egy szemölcsöt, és ezzel a vágyammal, meg egy palack pálinkával bevonultam egy sebészeti szakrendelésre. Vittem magammal elegendő pénzt is, mert számítottam a szolgáltatás árának felszámítására. Ismét rosszul számítottam. Nem megy ez nekem, nem látom át ennek a speciális rendszernek szövevényét.
– Jó napot. Szemölcs van a talpamon, le kéne szedni.
– Vegye le a cipőjét.
– Ja, és ne írjanak be a számítógépbe, nincs biztosításom, kifizetem.
– Az nem úgy van, nekünk mindenkit be kell írnunk.
Mégis odaadom a TAJ-kártyámat, ők meg adminisztrálnak.
– Hiszen maga jogosult a gép szerint. Miért mondja, hogy nincs biztosítása?
– Évek óta nem fizetem a díjat. Korábban sem voltam jogosult, most miért lennék?
– Jöjjön, nézze meg.
Megnéztem a saját szememmel, és valóban jogosultként mutatkoztam. A szemölcsöt leszedték, fizetni nem kellett, de a pálinkát odaadtam a dokinak, ha már magammal vittem. Ki érti ezt? Amíg az előírásnak megfelelően fizettem a díjat, és küzdöttem a jogosultságom elismeréséért, addig leszarták a fejemet. Most, hogy megfordult az állás, és én szarok bele nagy ívben, most bezzeg jogosultként szerepelek a rendszerben, pedig most aztán nem érdemelném meg. Mekkora egy rohadt nagy katyvasz ez! Micsoda összevisszaság. Ez bizony szarul működik, pedig lehetne kifogástalan is, amennyi pénzt leszednek az adó- és járulékfizetőkről. Ennyiből lehetne költeni hozzáértő és gondos, jó munkát végző szakemberekre, akkor nagyobb esély lenne egy jól működő rendszer felépítésére és üzemeltetésére. Nem vagyok elégedett, és teljesen összezavar ez a rendetlenség.

Kíváncsi természet az ember. Rám is jellemző. Nem is bírom ki, érdekel az ügy, nem így kell határozottan és következetesen beleszarni. Szakértő kedvesemmel sorszámot húzunk az adóhivatal ügyfélfogadásán. Az ügyemmel elsőként foglalkozó ügyintézőnek beletört a bicskája, ezért átirányít bennünket egy idősebb szaktárshoz. Most ő foglalkozik velünk. Ott van a keze ügyében minden papírom, kezdve a bejelentkezéshez szükséges, hibátlanul kitöltött, érkeztetőbélyegzővel és aláírással díszített nyomtatvánnyal, aminek egy példányát annak idején leadtam ugyanitt, a hivatalban. Hol a papírokat nézi, hol számítógépének monitorára pillant. Látszik rajta az elmélyült érdeklődés, a feszült figyelem. Telefonál. Kisvártatva már ketten szemlélik hol a papírokat, hol a monitort. Aki az imént jött, az elmegy, és nemsokára két másikkal tér vissza. Már négyen néznek hol papírokat, hol monitort. Kupaktanács jellege van, a szó szoros értelmében összedugják fejüket – egységben az erő. Én meg jobb híján őket bámulom, mivel a monitor nincs felém fordítva. Arckifejezésükből nem olvasom ki a szakértelem és gyakorlat elegyéből gyúrt, határozott és magabiztos viselkedés jeleit. Ellenkezőleg. Zavartan pislogó, hümmögő, tanácstalan embereket látok. Ők fognak nekem segíteni.
Egy rossz szavam nem lehet, mert a konzílium kivárható időn belül megtette észrevételét:
– Ennek nincs nyoma a rendszerben.
– Hogyhogy?
– Nincs nyoma a rendszerben.
– A kezében tartja az érkeztetett dokumentumot, amivel bejelentkeztem. Azért ez egy nyom volna. Vagy nem?
– Látom, de a rendszerben nincs nyoma.
– És a befizetéseim?
– Látom a gépben, megérkeztek, de a rendszerben nincs nyoma, hogy járulékot fizetett volna.
Idővel magasabb szinten is kivizsgálták az ügyemet, ahol azt vélelmezték, hogy a papírom becsúszhatott az asztal mögé, így nem kerültek iktatásra adataim a RENDSZERBEN. Ennek következtében a befizetéseimet túlfizetésként tartották nyilván, mert nem tudták mihez kötni, nem derült ki a hivatali gépezet számára, hogy mire föl bombázom őket rendszeres befizetésekkel. Egy kis gógyival következtethettek volna rá, mert az összeg mindig megegyezett az egészségbiztosítási hozzájárulás díjelőírásával, de a következtetés igyekezet híján elmaradt. Hiába figyelmeztettem az illetékeseket a rendszer rendellenes működésére, akkoriban nem szenteltek ügyemnek annyi figyelmet, mint most ez a kupaktanács.
Még mindig itt cseng a fülemben a "nincs nyoma a rendszerben" megállapítás, amit a monitor mögött tanácskozó csapat szajkózott, és erről egy Örkény-dráma (Pisti a vérzivatarban) jut eszembe, ahol az egyik jelenetben elhangzik a koncepciós perben hozott ítélet: "Pisti kiribicsi kalamajkó réri", aztán ezt ismételgetik a szereplők.

Személyes megjelenésünk folytán kíváncsiságom kielégítve – kilépünk az adóhivatal épületéből az utcára. Friss levegő, szabadság, siker. Nincs nyoma a rendszerben. Kiribicsi.
Azóta sem fizetem a díjat. A TAJ-számomat időközben érvénytelenítették, én pedig elfogadtam, hogy teljes árat kell fizetnem a gyógyszerekért, és az orvosi ellátásért. Nem várok el semmilyen kedvezményt, mert tudomásul vettem, hogy nem vagyok tagja a klubnak. Nekem tiszta sor, de a másik oldalon nem így értékelik a helyzetet. Az adóhivatal, a törvénykezés nem fogadja el megoldásként, hogy mindenért teljes árat fizetek. Ők továbbra is kérik a tagdíjat, pedig nem vagyok tag, hiszen kirúgtak. Visszamenőleg is (kamatostul), és a jövőre nézve is tartják a markukat. Miért? Mert így szól a törvény.