Szájjal és lábbal

Nincs könnyű dolga annak, aki eredetileg más rendeltetésű testrészeivel helyettesíti mellső végtagjait. Betűt vetni, fegyvert forgatni, szerszámmal bánni kézzel lehet igazán hatékonyan.

A bevezető gondolat és a cím után adja magát, hogy a szájjal és lábbal festő művészeket kezdem dicsérni, akiknek adománykérő levelei rendszeresen bukkannak fel postaládákban, csakhogy ezzel a könnyebbik végét fognám meg. Nehezebb feladat elé állok, ha azoknak az embertársainknak dicséretét tűzöm ki célul, akik makkegészségesen mellőzik ügyesebb végtagjaik használatát. Tevékenységük végzéséhez olyannyira nincs szükségük szembe fordítható hüvelykujjra, hogy stoplis cipőben végződő lábukkal lesznek úrrá minden helyzeten, amiben egy közönséges halandó ösztönösen és két kézzel kapna az elé pattanó labda után. Igen, ők a focisták.

Ők azok, akik irigylésre méltó anyagi háttérrel, kifogástalan körülmények között, fűtött talajú gyepen szaladgálva edzhetnek. Rajongóik, szurkolóik határtalan lelkesedéssel istenítik őket. Hiába esett ki a magyar nemzeti válogatott már az Eb nyolcaddöntőjében, bajnokoknak járó ünnepléssel fogadta őket a közönség. Olyan ez, mint amikor Pistike járni tanul, és már néhány lépést önállóan képes megtenni a szőnyegen. Üdvrivalgás és lelkesedés kíséri Pistike minden mozdulatát. Akkor sem esünk kétségbe, amikor a gyermek elvágódik, pedig a kanapéig még hátra van néhány méter. Most nem sikerült, de napról napra ügyesedik. Saját akaratából, különösebb külső kényszer nélkül.

Az is valami, hogy a nemzeti válogatott egyáltalán helyet kapott az Eb-n induló csapatok között, amit korábban hosszú évtizedekig nem sikerült elérni. Talán eredményesebb lenne a csapat, ha a játékosok a kezüket is használhatnák. Nem olyan reménytelen ezt az apró könnyítést bevezetni, hiszen a szabályok nincsenek bebetonozva. Ha sikerült megoldani az Eb-n induló csapatok felhígítását (24 indulhat a korábbi 16 helyett), akkor ez sem lehet akadály.

A labdarúgás magyarországi infrastruktúrájának hihetetlen, minden más érdeket félresöprő fejlődéséről az jut eszembe, hogy a honi zeneiskolák valamit rosszul csinálnak. Ki kellene hajítaniuk az intézményekből a ládagyári hegedűket, az ócska pianínókat. Juttassanak Steinway-t, Bösendorfert, Stradivarit minden növendéknek, és fizessenek vonzó gázsit a kamara próbák résztvevőinek. Annyi nemzetközi hírű virtuóz fog így teremni, hogy előbb-utóbb egy lépést sem tudunk majd tenni anélkül, hogy beléjük ne botlanánk. Miért ne működne más szakterületen is a labdarúgók nevelésében alkalmazott hazai módszer?
De szép is lenne! Sajnos a valóság ennél szigorúbb, ezért inkább az a megállapítás helytálló, hogy ha a fociban nem vált be a módszer, akkor a zeneiskoláknak sem lesz ilyen egyszerű dolguk.

Nem csak annak van nehéz dolga, aki végtagok nélkül próbál boldogulni az egészséges emberek szerint is gyötrelmes életben. Én is szenvedek, miközben alkalmas érdemeket próbálok gyűjteni a magyar labdarúgósportot reprezentáló válogatott dicséretéhez. Pedig ehhez nem kellene végigzúzniuk a mezőnyt, elég lenne minden meccsen rúgniuk néhány meggyőző gólt. Nem ez a lényege a focinak?

…és sokat változott a világ. Én is változtam, de azt még mindig nem tudom, hogy a labdarúgás mit ad a világnak, amitől az jobbá válna. Nem termel energiát, nem helyettesíti a távfűtést, nincs gyógyhatása, nem csillapítja az éhséget – semmit nem látok benne, ami hiányozna, ha nem találják ki a focit egykoron. Mégis rengetegen vannak oda érte, és ez az egyetlen olyan tényező, ami számomra is figyelemre méltóvá teszi a műfajt. Akár Kurtág zenéje. Sokan méltatják zsenialitását, én meg nem látom benne a spirituszt. Talán mégis én haladnék forgalommal szemben az autópályán?
Valamelyest javult a helyzet időközben, mert a zeneiskola épületének külseje kedvező változást mutat, és már nem kell az összeomlásától tartani. Ez önmagában is jelentős ösztönző az iskolába járásra, mert Steinway zongorákkal és Stradivari hegedűkkel továbbra sem csábítják a növendékeket.

Az élelmesebb nebulók persze továbbra is focistának állnak, mert ezen a szakterületen különösebb teljesítmény nélkül is jól tartják őket. Ott kedveznek a focistáknak, ahol csak lehet, ennek ellenére a magyar válogatott utoljára 1986-ban szerepelt FIFA világbajnokságon. Azóta sem jött össze ez a bravúr, pedig egyre javult az esély a résztvevő csapatok számának növelésével. A 2026-os vb-re a korábbi 16, 24 majd 32 után már 48 válogatott küzdhette fel magát a selejtezőkből, de a magyar csapat ezt a szintet is képtelen volt megugrani. Talán a 2030-as centenáriumi vb-től kezdve bevezetni tervezett 64 csapatos rendszerbe csak befér már a magyar nemzeti válogatott is, akárhogy bénáznak.
(A számokat a Copilottól kérdeztem. Egészen szürreális kimenetele lett a beszégetésnek, ami szintén megért egy misét.)