Értem én a viccet?

– Mi a közös Petőfi Sándorban és Vágó Istvánban?
Találóskérdésnek indul, majd az elvárt válaszban rejlő csattanó teszi viccé – már akinek. Értem én a viccet? Ha érthető és humoros, akkor igen, azonban egy ilyen kérdés feltevésekor csak a kérdező tudja, hogy a végén egy poén sül el, miközben a kérdezett a jónak vélt választ próbálja összerakni lázas igyekezettel.

Mi közös lehet bennük? Szemüveg nem, nyakkendő nem, talán az arcszőrzet nagyvonalakban, a szakálltól eltekintve. Petőfi soha nem kereste kenyerét vegyészként, mint ahogy Vágó sem volt vándorszínész. Találgatunk-találgatunk, de válaszainkat fejcsóválás fogadja. Mindig eljön az a pont, ahol elfogy a türelem, és kérdő vagy kijelentő módban hangzik el a "szabad a gazda", attól függően, hogy ki elégeli meg a meddő várakozást hamarabb.
Egyszer én is sorra kerültem. Csillogó szemmel várták a megoldást, de szerény képességeim nem tették lehetővé, hogy magas labdaként tekintsek a feladatra, és rendesen lecsapjam. Szabad a gazda.
– Mindkettejükről hidat neveztek el – hangzik a helyes válasz.
Hallom, amit mondanak. Emésztem. A kérdező viselkedéséből hamar kiderül, hogy ez egy vicc, aminek most ajándékozott meg a poénjával, nekem csak a befogadás lenne a dolgom. Érzem az asszociációs ugrás szükségességét, ami még hiányzik a harsány röhögés kirobbanásához, forognak a kerekek, mindjárt meglesz… és megvan! Kedélyesen elröhögcsélünk, és méltatjuk a humor ismeretlen forrását, aki pillanatnyi jókedvünkért visel felelősséget. Igen, értem én a viccet, ha a címben feltett kérdésre válaszolni is kell.

Az imént jutottunk arra, hogy nem hiányzik belőlem a humorérzék, mert lám, mily fogékony vagyok az intellektuális viccelődésre. Chaplin vagy éppen Mr. Bean nem terhelik a nézőt semmiféle abszurd-paradox-meta csavarral, mert egyszerű, könnyen emészthető helyzetkomikumra építenek sikert. Hasát fogja mindenki a moziban, aminek végén biztosított a rekeszizomláz. Nincs arra garancia, hogy mindig ilyen könnyű az élet, mert bármikor belefuthatunk nehezen értelmezhető helyzetbe, mint például amikor a következő kérdést szegezik nekünk ártatlan képpel:
– Zümm-zümm nyihaha. Mi jut eszedbe erről?
Halvány sejtésed lehet egy vicc készülődéséről, de biztos nem lehetsz benne, ezért igyekszel valami elfogadható választ kicsikarni magadból, de mire meglennél vele, lelövik a poént:
– Lókaptár van a közelben.
Emlékszem, hogy majd' megfulladtam a röhögéstől, pedig ez nem egy hétköznapi vicc, és visszagondolva erre az esetre, méginkább erősödik bennem az érzés, hogy nincs velem különösebb gond. Leteszteltek több oldalról is, és az agyműködésem rendben van.

Most azonban eltört bennem valami, és napok óta ezen töprengek: mi hiányzik belőlem? A humorérzék vagy a kellő komolyság? Nincs nagy baj, jól vagyok, de megint feltépett bennem egy régi sebet Kurtág György zenei életműve, amire 100. születésnapjának ünneplése kapcsán irányították figyelmemet újfent. Visszatérően gyötör ennek az embernek munkássága, ami egyáltalán nem foglalkoztatna, ha nem győzködnének újból és újból zeneértők arról, hogy ez ám az esszenciális művészet: az igazi nagyság és mélység. Mit látok én ebből a magam egyszerűségével? Kurtág zenéje töredékes, csöndekkel teli, nem táncolható, nem ünnepi, nem liturgikus, nem reprezentatív.
Hadilábon állok más művészeti ágaknál tapasztalható jelenségekkel is, amiket szintén nehezen vagyok képes megrágni és lenyelni. Például amikor a képtárban kilógatott festmények sorában a kritikusok egy teljesen üres, makulátlan vászon előtt állva, annak tökéletességét ecsetelik, és az alkotó ebből fakadó zsenialitására, művészetének kiemelkedő jelentőségére hívják fel a bárgyú közönség figyelmét. Jól gondold meg a reakciódat, mert nem lehetsz olyan szerencsés, mint a király új ruhájának történetében szereplő utca népe, akinek egy tisztalelkű gyermek siet segítségére a híres "a király meztelen!" felkiáltással. Rajtad nem segít senki. Egyedül maradtál annak eldöntésében, hogy műértően bólogatsz, vagy bosszankodva csóválod a fejed, hogy már megint hülyének néznek.

Elképzelek egy különleges koncertet, amire Kurtág nem kerekesszéken érkezik, hanem határozott léptekkel közelít a zongora felé. Meghajol, taps, leül. Nem zongoraszéket helyeznek el a színpadon, hanem kényelmes fotelt. Markos fiatalember érkezik egy kosár almával, amit gondosan elhelyez a zongora előtti fotelben kényelmesen terpeszkedő művészember mellé úgy, hogy ne okozzon nehézséget venni belőlük. Kurtág fél kézzel pötyögteti a billentyűket, néha érdeklődően lapoz egyet a kottában, fejét ingatja, elmosolyodik, majd komorra vált arckifejezése. Mindeközben elmélyülten majszolja almáját, olykor csukott szemmel élvezi az ízeket, a frissességet, a zamatot. Teljesen átszellemül, viselkedése a közönségre is átragad. Mindenkinek csorog a nyála, de senki sincs abban a helyzetben, mint a művész, aki egy egész kosár almával rendelkezik. A közönség nem hozott magával elemózsiát, kénytelen a zongorista interpretációjára hagyatkozni, aki mély átéléssel harap a gyümölcsbe. Aztán jön a nagy áttörés, amikor Kurtág a következő almát nem a szájához emeli, hanem a közönség felé dobja. El is kapja valaki, már neki is van almája. Ováció, taps, katarzis. Így eteti a művész a lelkes közönséget, de amikor jóllakott, azzal vége az előadásnak. Feláll, meghajol, és a műértő közönség is teszi a dolgát: tapsol.

Kurtág jelen volt az Új Zenei Stúdió 1970-es alapításánál. Ekkor még kicsi voltam, de jó tíz évvel későbbről van olyan emlékem, amikor egy hírhedt előadás abból állt, hogy metronómokat helyeztek el a színpadon, különböző beállításokat alkalmazva. A gyorsabb ütemet diktálók hamar lejártak (felhúzós készülékek), a lassabbak tovább ketyegtek. Amikor hosszú idő elteltével már csak egy kattogott a színpadon, akkor valaki unalmában papírrepülőt hajtogatott a meghívójából, és a színpad felé hajította. Példáját aztán sokan követték – ez a gesztus volt az előadás legizgalmasabb színfoltja.
Nem üde, inkább áporodott színfoltja városunknak Kristóf, akiről kicsi művészként emlékeztem meg korábban. Neki is volt köze az Új Zenei Stúdióhoz kiskorában, de ő nem az a szorgalmas, törekvő tagja a művésztársadalomnak – pont Kurtág ellentéte. Szerencsétlen gyereket annyira elkerülte a világhír, hogy aktív korában tudomásom szerint kottamásolóként kereste kenyerét, és noha zeneszerzőként aposztrofálja magát, nem találtam nevét említő forrásokat kortárs komolyzenei komponisták után keresve. Pedig van saját Wikipédia oldala, a BMC művészadatbázisa is bemutatja, de hol van ez a halvány PR jelenlét ahhoz képest, mint amikor valakit például Schiff András említ a legnagyobb ma élő zeneszerzőként nagy nyilvánosság előtt?

Kurtág és Kristóf között nem csupán a kortárs komolyzenéhez fűződő viszonyukban fedezhető fel szűkebb értelmű szellemi rokonság. Mindketten az átlagostól eltérő tanulmányi útat jártak be, ami Kristófnál iskolázatlanságot eredményezett, Kurtág viszont 10 évig tartó szívós munkával – többször évet ismételve, tanéveket kihagyva – elvégezte a zeneakadémiai képzést, aminek végén diplomát is szerzett. Kristóf bukdácsolása és Kurtág hosszabbra nyúlt tanulmányi ideje nem a tehetség hiányára, hanem épp ellenkezőleg: egy sajátos, lassan érő alkotói pályára utalnak.

Mindezek ismeretében igyekszem komolyan venni a művészetet, mert vélhetően nagy munka áll mögötte, ezért megint ráhasaltam a témára. Komolyabban és elszántabban, mint valaha, mert most hozzáférek szinte mindenhez. Többször nekifutottam már ennek, de eddig rendre elbuktam a megvilágosodás felé vezető úton.
Kurtág alkotói tevékenysége nem egysíkú olyan értelemben, hogy zenei munkássága az egyedi hangot kialakító kísérleti és konceptuális formáktól a szólóhangszeres darabokon át a zenekari művekig terjedő skálán mozog. Még egy operát is kiérlelt magából, amit a kritika világszerte a 21. század egyik legfontosabb műveként ünnepelt. Hmmm. Egy ilyen értékelés valóban figyelemre méltóvá teszi a darabot – ezzel kezdem a ráhangolódást a kurtági életműre.

Fin de partie (Végjáték) – 2018.
Samuel Beckett azonos című drámájának operaváltozata, amit Kurtág főműveként emlegetnek. A kiragadott részlet arra emlékeztet, ahogy kiskoromban visszafelé forgattam a lemezjátszót, és furcsán szólt a szöveg. Nem ragadott magával az előadás, és a nyakamat rá, hogy a publikum hazafelé nem dúdolgatja a dallamot, mint valami emlékezetes, fülbemászó témát. Nem lesz belőle sláger, és csengőhangnak sem raknám fel a telefonomra. Ha nem fordulnának elő ilyen részek a darabban, akkor arra gyanakodnék, hogy a művésszel szorosan együttműködő BMC-stáb fabrikált valami ehhez hasonló algoritmust, és ez szolgáltatta a fő dallamvonalat:

Vonósnégyes, Op. 1 – 1959
A szerző a mű keletkezésekor harmincas éveit taposta, végre végzett a Zeneakadémián (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola), feltételezhetően megvolt már mind a 32 foga, és zenei pályájának kísérletező szakaszát járta. A felvételen minden működik és igazi: hallgatóság, színpad, zenészek, hangszerek és kellékek – csak a zene lóg ki a sorból. Az előadók kétségen kívül szakmájuk kiváló képviselői, mert az eléjük tett zagyva kottákból ezt a darabot is képesek megszólaltatni.
Figyelemre méltó, ahogy az OSZK olyan büszkeséggel tudósít e zenemű Kurtág kék tintával írt javításaival és betoldásaival ellátott másolói kéziratának megszerzéséről, mintha legalábbis egy ritkaságszámba menő Gutenberg-bibliára tettek volna szert (ettől sem kéne eldőlni, mert a Fust-Schöffer biblia sokkal szebb). A zeneszerző ugyan elmúlt 100 éves, de még él, és bármikor belejavíthat egy elé tett kéziratba. Mitől válik így különösen értékessé? Számomra ez is talány.

Virág az ember (1b) – 1989
Irodalmi szöveg ihlette ezt a néhány tétova hangból álló, a jelentéktelenséget nagy pátosszal ellensúlyozva előadott művet, aminek (1b) jelzésű motívumát mutatja be a felvétel.

Ne tévesszen meg sem látszólagos, sem hallható hiánya a bonyolultságnak. A hangsor szólhatna furulyán vagy körtemuzsikán is, de a szélsőséges hangterjedelem miatt ezt a polifóniát és komplexitást nélkülöző, 7 hangból álló darabot zongorára komponálta a szerző. Tévedsz azt gondolván, hogy egyszerűsége okán te is képes lennél megszólaltatni, mert Kurtágnak soha nem felelne meg az artikulációd. A rendkívüli tudású, már kiskorában is kiemelkedően muzikális Schiff András meséli viccesen, hogy első találkozásuk alkalmával, Bach E-dúr háromszólamú invenciójáról értekezve Kurtág néhány óra alatt meggyőzte arról, hogy semmit nem tud a zongorázásról és abszolút semmi fogalma a zenéről. Nagy szerencsénkre nem esett kétségbe, nem váltott pályát, de te nem vagy Schiff.

Perpetuum mobile (objet trouvé) – 1975
A zongora nem rendeltetésszerű használatának művészi rangra emelése. Egy többre hivatott, skatulyából kihúzott zongoraművész a glisszandó technikát gyakorolja hosszasan, majd a végén lezárásként keményen odacsap. A fortisszimóból induló elhaló hang alkalmat ad a kontemplációra és az átszellemült, mély átélésre – elszakadunk a külvilág zajától, megértjük önmagunkat, a lét nagy kérdéseit, és egyesülünk a magasabb rendű igazsággal. Ennek vagyunk tanúi a befejezésnél, pedig csak egy szórakoztató zongorakoncertre számítottunk.

Stele Op. 33/II – 1994
A teljes, vágatlan koncertvideót a Berliner Philharmoniker saját felületén, a Digital Concert Hall-ban lehet megtekinteni, a YouTube-ra csak promóciós céllal kerülnek fel részletek, mint ez is. Tehetős mecénások által támogatott intézmény, nyereségérdekelt szemlélet szerint működtetve, ahol mindenért fizetni kell. Szükség is van kellő fedezetre ahhoz, hogy esténként jól öltözött, kiválóan képzett zenészek drága hangszerein csendüljön fel a műsorfüzetben meghirdetett produkció.
2023-as felvételről látjuk-halljuk az előadást, tehát ez nem a Claudio Abbado vezényelte 1994-es ősbemutató. Miért volna érdekesebb a régebbi koncert? Azért, mert Kurtágot 1993/94-ben (éppen a Stele születésekor) a berlini zenekar "házi" zeneszerzőjeként alkalmazták. Kipróbálhatta ötleteit a kísérleti nyulakként rendelkezésére álló zenészekkel, művei magas színvonalú bemutatásának garanciájával. Van ennél jobb minőséget biztosító (és drágább) módszer színpadi zajkeltésre?

Majom a zongoránál – 1973
A címet én adtam a műsornak, mert a történést szemlélve ez volt az első benyomásom, és ennél a résznél nem jelent meg címet hirdető felirat a mozgóképes anyagban. Miért ne bohóckodhatna egy zeneszerző? Meglehet, hogy csak én, a laikus gondolom ezt bohóckodásnak, miközben a maestro egy korszakalkotó új stílus alapjait fekteti le. Ó, én balga lélek, hogy nem értem a magas művészetet!

Nálam jobban senki nem sajnálja, hogy kitartó keresgélés után sem bukkantam kevésbé kísérleti, ellenben dallamos, jó ritmusú, közérthető zenékre ettől a nagyon kerek évfordulós komponistától. Úgy látom, hogy az útkeresésben megfáradt Kurtág megrekedt a kísérleti fázisnál, és nem jutott el a kifejletig, amikor az alapkutatásoknál tett felfedezéseit fülbemászó dallamokba építhette volna. Nem mehetek el szó nélkül amellett a kritika mellett, ami találóan jellemzi az aggastyánná lett zeneszerző gondolkodásmódját: a kevés hangból és nagy csöndekből teremtett zenei világ mestere. Próbálna meg szakácsként jóllakatni kevés alapanyagból és szinte üres tányérokkal éhes embereket, bizony elmaradna a siker. Van rosszabb egy korgó gyomrú embernél? Te melyik asztalnál foglalnál helyet szívesebben?

Ma már nem járok szinte sehova, de kiskoromban az élményekért látogattam zenei eseményeket, nem azok hiányáért. Megkomponált csendben itthon is lehet részem: összecsapom a tenyeremet, amire kedvesem a kégli túlsó végéből szintén tapssal válaszol. A két esemény közötti idő kurtági csendben telik, ha lehet hinni a komponálás alapvető kiindulópontjaként a kérdés–válasz struktúrát megnevező öreg rókának.

Üdvözítő a zenei aszkétizmus? Nem. Ha veszem a fáradságot elzarándokolni egy koncertteremig a békét, nyugalmat, melegséget, kényelmet és biztonságot nyújtó otthonomból, akkor nem idegesítően hűvös csendben akarok várni hallható hangokra. A zenéről alkotott súlytalan és hiteltelen gondolataimmal senkit nem győzök meg, ezért most az a lehetőség merült fel bennem, hogy a mérnöki tudományokban használt kitöltési tényezőt (duty cycle) – ami alapvetően hatékonyságot, arányt vagy erőforrás-kihasználtságot jellemez – , most a koncertlátogatások, a zenehallgatás hasznosságának mérésére fogom használni.

Túl vagyunk a módszertani kérdéseken, jöhet a mérés, a vizsgálat és az elemzés. Eredetileg csupán egy "közönséges" és egy Kurtág-mű vizsgálatát végeztem volna el, de látva a készséges AI kifogástalan működését, vérszemet kaptam.

Clair de lune (Claude Debussy)
Az impresszionista zene talán legismertebb és legérzékibb darabja. Hangulata egyfajta lebegő állapot, ahol a határok elmosódnak a fény és az árnyék, a hang és a csend között. Az una corda pedál használata miatt a hangszínek tompák, mintha ködön vagy fátyolon keresztül hallanánk a zenét. A ritmikai kötöttségek elmosódása (a darab 9/8-os ütemmutatója ellenére nem érezni lüktetést) az álmok bizonytalan időérzékelését adja vissza, mintha Monet vagy Renoir festményeit szemlélnénk.
KT: ~82% (A), ~92% (B)

Schafe können sicher weiden (J.S. Bach)
KT: ~74% (A), ~96–98% (B)
Az előadás (A) értéke alacsonyabb a Debussy-műnél mérthez viszonyítva. Ennek egyik oka, hogy Bach zenéje tagoltabb. Míg Debussynél a pedál egybefüggő hangfelhőt hoz létre, itt a barokk dallamvezetés miatt a hangok között apróbb, de üresnek tűnő rések keletkeznek. A másik ok Buniatishvili stílusa: végletesen lassú tempó és nagyon halk, már-már a hallhatóság határán járó billentések. Emiatt több helyen közbeszól az általam megállapított küszöbérték, mert Buniatishvili annyira halkan játszik bizonyos díszítéseket és lezárásokat, hogy azok energiája a mérés során az észlelési küszöb alatt marad. Az előadó nem csupán öltözködésében, színpadi megjelenésében merész, hanem mer nagyon halkan játszani is, hagyva, hogy a hangok néha teljesen elenyésszenek.

Játékok (Kurtág György)
KT: ~15–22% (A), ~10-15% (B)
Miből fakad a hangfelvétel 7%-os sávban mozgó mérési bizonytalansága? A kotta elemzéséből származó tól-ig érték a korábbi magyarázat szerint szükségszerű, de Kurtág zenéje ebben is lemérhetően távol áll a normalitástól, mert nála a csend és a hang között nincs éles határ. Ez lenne az egyik oka az abnormális eredménynek, de van itt más is. A tartomány felső széle (22%) csak a tényleges hangzó események vizsgálatából adódik, a alsó széle (15%) pedig beleveszi azokat a pillanatokat is, amikor a zongorista keze a billentyűk felett van ugyan, és a terem feszült csendje még a darab részének érződik (pszichológiai kitöltöttség). Ezeken a tényezőkön felül a felvételen van egy minimális alapzaj (mikrofonzaj, a terem távoli moraja). Kurtág rendkívül halk hangjainál a jel-zaj arány olyan kicsi, hogy néha a hangzóanyagot kiértékelő algoritmus nem tudja teljes bizonyossággal eldönteni: amit hallunk, az a zongora húrjának utolsó rezgése, vagy csak a felvétel alapzaja.

Jesus bleibet meine Freude (J.S. Bach)
KT: ~99.2% (A), 100% (B)
Oboából áradó, szélesen hömpölygő dallamfolyam adja a szinte megszakítás nélküli folyamatosságot (a körlégzés technikáját alkalmazva nincsenek artikulációs szünetek). Amikor a kórus lélegzetet vesz, az oboa viszi tovább a dallamot, és szól a háttérben a basso continuo (orgona). Nincs olyan pillanat, amikor a hangerő a küszöbérték alá esne – a KT majdnem eléri az elméleti maximumot. Miért nincs meg a 100% a hangsávot elemezve? Azért hiányzik az ehhez szükséges 0.8%, mert az előadás legelején és legvégén lévő akusztikai felfutás és lecsengés pont ennyit vesz el.

Sonata in D major, K. 576 - II. Adagio (Mozart), előadó: Daniel Barenboim
KT: ~86–89%
Barenboim megadja a módját: profizmusához illően koncertzongorán játszik egy jó akusztikájú teremben. E körülmények híján a magas KT valószínűleg visszaesne, mert eltűnne a hangokat összekötő "akusztikai töltelék".

Sonata in D major, K. 576 - II. Adagio (Mozart), előadó: Kurtág György
KT: ~42–48%
Kurtág pianínón játszik egy kisebb helyiségben. Azt kell feltételeznem, hogy szándékosan keresi a kevésbé zengő, "szárazabb" akusztikát, hogy a csendjei valódi csendek maradjanak, és ne mosódjanak össze a terem visszhangjával. A KT azért alacsonyabb a kurtági előadásban, mert a kottában lévő artikulációs lehetőségeket (a hangok közötti réseket) a végletekig tágítja, míg Barenboim a zongora zengésével a kottában rejlő lehetőségeket közelíti. Döbbenetes a különbség! Ugyanaz a kotta, de Kurtág keze alatt a zene több mint fele ürességgé (vagy a küszöb alatti neszezéssé) enyészik.

Ezzel a végére értünk a mérnöki módszerrel végzett elemzések első részének. Az eredményből röviden azt a következtetést vonom le, hogy ha egy bizonyos szint alá csökken a kitöltési tényező, akkor az már nem művészet, hanem manipuláció. Az pedig meglehetősen igazságtalan, hogy az istrángot nem különösebben szaggató művész 100%-os befogadói igyekezetet és elismerést vár el a hallgatóságtól.
Bővebben pedig azt a gondolatot boncolgatnám, hogy folytathatnám-e a következő felsorolást egy alacsony KT értéket nyújtó kortárs zeneszerző nevével? Joseph Haydn, Georg Friedrich Händel, Jean-Baptiste Lully (aki nemcsak zeneszerzőként jelentős, hanem ő volt a franciák felvilágosodás előtti Erdős Pétere is), Antonio Salieri (neki is volt erdőspéteri funkciója: a legenda szerint tönkretette Mozart karrierjét), Johann Sebastian Bach, Henry Purcell. Mi közös bennük? Főúri, fejedelmi, királyi udvarokban szolgáltak zeneszerzőként, kiemelkedő jövedelemmel, néha baráti viszonyban gazdájukkal. Cserébe jól kellett lakatniuk munkaadóikat jóféle muzsikákkal, s ezen igénynek feltehetőleg jól megfeleltek (Haydn közel 30 évig szolgált az Esterházy-családnál). Vajon Kurtág Györgynek meddig lett volna maradása ilyen vájtfülű, zeneszerető uralkodók mellett?

Talán az agg mester is azért választotta a komponista foglalkozást, mert saját bevallása szerint sem kiemelkedő zongorista (Kristóf is ezt a döntést hozta). Idős korában már kifejezetten küzd a billentyűkkel, arckifejezésén néha a szellemi koncentráció fizikai kivetülése látszik. Mit érdekli őt az ujjak gyorsasága, amikor már rég túlnőtt a kottában jegyzett elképzelések fegyelmezett interpretálásán – mindenről van saját elképzelése. Az sem zavarja, ha a pianínó tompán kopog, vagy ha a kitöltési tényező 50% alá esik: a hangok közötti belső csend kimunkálását tekinti igazi teljesítménynek, a zene szellemi esszenciájának.

Gyerekeim ügyes zongoristák voltak iskolás korukban, itthon is szívesen püfölték a hangszert. Mindannyiunk nagy megnyugvására csupán hobbi maradt, mert volt jobb dolguk és így elkerülték a zenei pályát. Elméleti gyanúm szerint jóval hamarabb elpárolgott volna zenei érdeklődésük, ha olyan mentalitású tanárt fognak ki, mint amilyennek Kurtágot jellemzik. Ezekből a visszaemlékezésekből azt érzem, hogy az óráin nem tanítás zajlott, hanem kínzás. Nem csak a kiskorú Schiff Andris élményei tűnnek fel a múltból. Egykori pályatársa, Kocsis Zoltán így emlékezett tanárukra: "Óráin az ember úgy érzi, elfelejtett zongorázni. Kurtág módszeresen lebontja a tanítvány összes technikai biztonságérzetét, amíg csak a puszta, védtelen ember marad a hangszer előtt". Önfeledt zongorázás? Zongorajáték? Saját stílusod kidomborítása? Felejtsd el! Nem játék a zongorázás, hanem súlyos felelősség! Kocsis Zoltán végül úgy jellemezte ezeket az órákat, hogy Kurtág kiforgatta a lelkét: "Olyan volt, mintha minden egyes hanggal elszámolással tartoznék az Úristennek".
Zongorista ambícióid lennének? Akkor Kurtágot messzire kerüld el, és adj hálát a sorsnak, ha még nem futottál össze vele.

Abban a világban, ahol semmit nem adnak ingyen, lehetünk anyagiasak, hiszen valakinek a végén fizetnie kell, és nem mindegy, hogy mennyit, és mit kapunk érte. Eltávolodva a pénz fogalmától, húsbavágóbb arra gondolni, hogy mit kapok a munkámért, amit tisztességesen elvégeztem? Valóban megtalálom a halászlében az étlapon ígért háromféle halat, vagy csak az ízét főzik bele? Ha Kurtág stílusában főznek a konyhán, akkor a kulináris élmény kiteljesítésében nagy szerepet kap a fantázia és az empátia, mert húsból keveset találok a levesben. Az ő szemléletét követve elég eladni egy vödör sarat a parasztnak, tegye be a nappaliba, oszt lássa meg benne a kínai porcelán vázát. Esszenciálisan. Ja.
Eltúlzom, sarkítom a helyzetet, de azért, hogy minél pontosabban és érthetőbben rávilágítsak a lényegre. Kurtág ugyan nem maga az ördög, mégis nagy károkat képes okozni a sajátján kívül minden más elképzelést elutasító álláspontjával: csak ő érti a zenét. Legendásak dühkitörései, és pillanatok alatt képes leépíteni felkészült tanítványok önbizalmát, ha nem fogadják el fennhatóságát, tévedhetetlenségének mítoszát.
Többségünk kinövi fenegyerek korszakát, és felnőtté válva nem feszegeti tovább a határokat, nem bosszantja tovább szüleit, mert benő a feje lágya. Aki nem így viselkedik, az kénytelen mindeféle trükköket bevetni, hogy elfogadtassa magát a társadalom normális tagjaival. Az igazán rafinált egyedek zseninek, esetleg autistának adják ki magukat, mert a másságot némely kultúrkörben tisztelik. Be lehet fürödni a mássággal olykor, mert amikor nem volt még liberális gondolkodás, viszont volt egyházi dézsma és fejedelmi kilenced, meg boszorkányüldözés, akkor bizony a másság képviselői könnyen máglyára kerülhettek. Ez lett volna egykoron a társadalom természetes védekezőreakciója?
Túlzok, sarkítok, de csak dumálok, míg aki igazán kemény, az megcsinálja! John Cage nagy szolgálatot tett az emberiségnek, amikor megalkotta 4′33″ című zeneművét. Ez valóban kemény:

Találtam a "zeneműről" ezt a tömör kottát, amivel fölöttébb jól jártam, mert kevésbé gazdaságos megjelenésben oldalakon keresztül hömpölyöghetnek az üres ütemek. Sőt, van belőle big band átirat 23 hangszerre, és nagyzenekari adaptáció is létezik. Úgy hülyeség ez, ahogy van? Eképpen lenne észszerű ítéletet mondani róla, mégsem talált süket fülekre, mert ennek a semminek olykor közönséget verbuválnak, és "előadják" igazi zenészek. Gyűjtöttem egy kis csokrot azokból, akik talán az Ice Bucket Challenge mintájára műsorra tűzik ezt a zenei hangok nélküli űrt. Különös módon úgy működnek ezek a koncertek, akár egy rendes előadás: mindenki a helyén, van meghajlás, taps, 1. tétel, 2. tétel, 3. tétel (ha igazi művészek, akkor nagy átéléssel vannak csendben). A végén ováció, ujjongás (kivéve a garázsbanda, mert nekik nem volt értő közönségük – ez a felvételük nagyságrendekkel több megtekintést ért el a YouTube-on a hangkeltős koncertjeik mellőzöttségéhez képest: most kell felhagyni a zenéléssel).

• Berliner Philharmoniker
• William Marx
• Joana Gama
• Dead Territory

4'33" (John Cage), előadó: David Tudor
KT: 0% (A), 0% (B)
Az 1952-es ősbemutatóról nem maradt fenn felvétel, de semmit nem veszítettünk ezzel, mert könnyen reprodukálható. Az effajta cselekmény elkövetéséhez nem kell hangszeres tudás, mert a billentyűzet fedelét bárki nyitogathatja. Mégis zenetörténeti jelentőségű előadás, mert ez az első alkalom, amikor 0% kitöltési tényező mérhető akár a megszólaltatott hangokat, akár a kottát elemezve (magyarul: zeneileg teljesen tartalmatlan). Ha ez a 4'33" című ötlet Cage fiókjában marad, akkor Kurtág fentebb bemutatott, 7 hangból álló műve lenne a zenei semmitmondás kategóriájának abszolút győztese (a korábban megvizsgált Bach-zenemű a másik véglet a maga 100%-ával). Az ősbemutatón összegyűltek nem tudták, hogy mit látnak. Sokan azt hitték, Tudor hosszasan készülődik, vagy elfelejtette a darabot. Az itt bemutatott felvételen nem a 26 éves Tudor szerepel, és ezen akkurátusan végiglapozza a kottát, tehát szó sem lehet arról, hogy elfelejtette volna. Ez a performansz egy fejlettebb rekonstrukciója az ősbemutatónak.

Ha egyszer elindítod a lejátszást, akkor véged van. Ez a 4'33" akkor is megy tovább, ha kikapcsolod a gépedet, és mostantól életed végéig ezt fogod hallani. Értem én a viccet? Nem, lófaszt sem értek, de ha érteném, azzal sem lehetnék igazán elégedett, mert aki valóban keményen tolja, az teremti a viccet.

Az emberi világ nem feltétlenül igazodik az akadémiai világhoz. Nincs ezzel gond egészen addig, amíg ezek között a világok között nem alakul ki véleménykülönbség, majd a vitát egy semmihez sem értő, de a jogértelmezés monopóliumával rendelkező intézmény dönti el. Aki nem ért semmihez, az szakértőket alkalmaz, és véleményükre hagyatkozik. Helyes magatartás úgy általában, de ahol a közember száraz tudománnyal vitatkozik, ott érhetik meglepetések. Pontosabban: nem lehet igaza. Miért? Azért, mert a szakértő az akadémiai világból érkezik.
Ők nem a földön járnak, s ezt tapasztaltam akkor is, amikor valakinek a hibájából, mulasztásából egy fás-bokros területté vadult kertet kellett rendbehozni. Kárt okoztak nekem, ezért kértem az eredeti állapot helyreállítását, ami túl nagy munka volt ahhoz, hogy magam álljak neki. Gyakorló szakembereket hívtam volna, kaptam is árajánlatot vaskos összegel, amit nem bántam, mert azt úgyis a károkozó fizeti – gondoltam szokásos naivságommal. Aztán jött egy szakértő, aki megállapította, hogy a terület egy fűnyíróval rendbehozható, és ennek megfelelően szerény díjat állapított meg, ami messze nem fedezte a fűnyírónál jóval komolyabb technikával dolgozó szakemberek fizetségét, így a munka, s ezzel a terület rendbehozása elmaradt. A vak is látta, hogy a dzsungel visszaszorításához jóval vaskosabb eszközökre van szükség (traktor, lánctalpas munkagép, markoló stb.), de ha egy szakértő megmondta a tutit, akkor az meg van mondva.

Így szokott ez lenni a felsőbb hatalom által eldöntött vitáknál, és így lesz akkor is, amikor az érzékszervi tapasztalatnak ellentmondva a 4 perc csendből mégis zene lesz, mint ahogy Kurtág 7 suta hangja is gyönyörű melódia – ha mögmongya a szakértő.
Volt egy sejtésem, amit mérésekkel igazoltam: Kurtág élvezhetetlen, szőrmentén mért tartalmú zenéi mind szélsőségesen alacsony KT értéket mutatnak. Jogi platformra tévedve a következő formulával lehet egyszerűen védekezni a viselkedésemet támadó ellenféllel szemben: úgy jártam el, ahogy az adott helyzetben elvárható. Kidolgoztam a módszertant, és elvégeztem a vizsgált zenék összehasonlítását. Túl egyszerű ez ahhoz, hogy megfeleljen magasabb tudományoknak, ezért attól tartok, hogy eddigi érvelésem nem lenne igazán hatékony védekezés abban az esetben, ha akadémiai követelményekkel szembesítenének. Mert ha valóban vitathatatlan, objektív, jól operacionalizált mérésekkel hasonlítom össze Kurtág zenéjét más szerzőkével, akkor a következő ismérvek közül néhánynak meg kellene jelennie a vizsgálatban.
Operacionalizált változók: hangköz-eloszlás, hangtartomány, csendek aránya időalapon, dinamikai szélsőértékek, motívumhossz statisztikai eloszlása, entrópia, formális komplexitás, hangmagasság-sűrűség, tempóvariancia.
Kontrollcsoport/összehasonlítás: mely szerzőkkel hasonlítottam össze? Mely műveket választottam? Azonos műfajú darabok? Azonos hangszerelés? Azonos terjedelmű művek?
Módszertan objektív méréshez: adatforrás (kotta, MIDI, elemző szoftver?), mérési protokoll, ismételhetőség, számszerű eredmények.
Ezek hiányában az objektív mérés nem bizonyítható. Pedig definiálok mérőszámot (KT), különválasztom a kotta- és audioelemzést, bevezetem a küszöbértéket a csend definíciójához, jelzem a bizonytalanságokat (fermata, jitter stb.), intervallumként adom meg az eredményt – a módszertani szándék látszik. Hol sérül a vizsgálati eredmények vitathatatlansága? Ha nincs konkrét dB-érték megadva küszöbnek, a mérés nem reprodukálható pontosan, mert a csend definíciója filozófiailag problematikus. A mérés validitása kérdéses, mert nem bizonyított, hogy a mért KT érték korrelál zenei teljesítménnyel, mint ahogy az sem, hogy minőségi mutató lenne. Egy igazi szakértő nem állna meg itt, hanem fejemre olvasná a kontrollmérések elmaradását, nem találná a számszerűsített hibahatárt, sem a mintavételi frekvenciát, és elég gyorsan lekapna a tíz körmömről. Annyit tehetek előzetes védekezésként, hogy figyelmeztetéssel egészítem ki a mérési módszertan szövegét. Ugye, mennyivel egyszerűbb mindenféle mérési hókuszpókusz nélkül véleményt mondani?

Az értekezést közzétettem, a szöveg minden felfedezett hibáját kijavítottam, és elégedetten hátradőltem. Ez a vaskos téma már nem vesz el drága időt más, fontosabb tevékenységek elől. Nyakunkon a tavasz, lassan foglalkozni kell a magvetéssel, a palántaneveléssel. Közben a világ halad a maga elbaszott útján: az USA és Izrael iráni célpontokat bombáz. Beszámoltak síita vezetők elpusztításáról és egy leányiskola lerombolásáról – járulékos veszteség, ahogy az ilyen esetekben eufemizálják a tragédiát. Irán sem maradt adós, és regionális szintű megtorló hadműveletet hajtott végre ballisztikus rakéták, cirkálórakéták és drónok bevetésével. Amerikai katonai létesítményeket vesznek célba, de hotelek lángolnak Dubaiban, támadták az IDF tel-avivi főhadiszállását, bahreini és ománi kikötőket stb. Megint balhé van a Közel-Keleten.

Van-e bármilyen relevanciája zenekritikai észrevételeknek az események tükrében? Amíg nem a nyakamba potyognak a bombák, addig folytatom, de addig is bespájzolok hosszan eltartható élelmiszereket. Nem csupán a világméretű zavart látva, hanem a közelgő választásokra is tekintettel. Emlékszem, amikor az 1994-es választások után a szocialisták kerültek hatalomra, a tőzsde meg a padlóra. Szerintem most ennél nagyobb bonyodalomra és nyomorra kell számítani, ahogy a Fidesz eszetlen kampányát elnézem: küzdenek, mint disznó a jégen.

Számomra meghökkentő módon létezik egy elterjedt szakmai nézet, ami Kurtágot Bartók Béla szellemi örökösének tekinti. Könnyű dolgom van, amikor ennek az álláspontnak támaszát keresem, mert megbízható forrásokat találni ilyen tartalmakkal:

• Ligeti György nyilatkozata: Bartók örökségét a legszélsőségesebb tömörségben viszi tovább.
• a Zenetudományi Intézet tanulmánya: Kurtág művészete a bartóki hagyomány egyik legszikárabb és legmélyebb továbbélése.
• Malcolm Gillies (Bartók-kutató): Kurtág's aphoristic intensity can be seen as a continuation of Bartók's late style, distilled to its essence.
• Paul Griffiths: Kurtág may be regarded as the most concentrated heir to the Bartók–Webern line.
• Grove Music Online: Kurtág’s style is rooted in the traditions of Bartók, Webern and, to a lesser extent, Stravinsky.

Nem zörög a haraszt – mondják – , de nem hagyom magamat nagytekintélyű szakemberek által megvezetni. Hol voltak ők 1981-ben, amikor én a kakasülőről többször végignéztem A csodálatos mandarin előadását a Pécsi Balett és a Pécsi Filharmonikusok szereplésével? Hallok ugyan egy-két hangsort és zöngét Kurtág vonósnégyesében, ami Bartókkal rokon hangzást mutat, no de ez alapján kijelenteni szellemi rokonságot olyan, mintha én is Bartók rokonának tekinteném magam arra hivatkozva, hogy mindketten az emberszabású, europid rasszhoz tartozunk. Ahogy ez az érvelés sem fogadható el, úgy arra sem lehet alapozni szellemi vérvonalat, hogy a kurtági zenében felfedezhetők bartóki hangzások.

A csodálatos mandarin (Bartók Béla)
Ellen-zeneműként hozom a vizsgálatba ezt az alkotást, aminek hallásra semmi köze Kurtág stílusához, és ezt a mérés is alátámasztja: a zenetörténet egyik legintenzívebb adatfolyama, elképesztően komplex partitúrával. Bartók polifonikus szerkesztésmódja miatt szinte minden hangszernek folyamatosan dolga van. Míg Kurtágnál egyetlen hang is hosszan vibrálhat az ürességben, itt a tizenhatodok és a disszonáns klaszterek sűrűn töltik ki a teret.
KT: ~92-95% (A), ~98% (B)
Lengyel Menyhért történetét Bartók mesélő dallamokkal formálta világhírű baletté. Modern alkotás, ma is modernebbnek hat sok mindenkinél – nem is értették a botrányos ősbemutató alkalmával: a további előadásokat betiltották. A táncjátékot a kritikusok obszcénnek és ízléstelennek nevezték, a zeneművet zajnak minősítették, a közönség sokkolónak és betegesnek tartotta a történetet.
A zenetudomány szeret kényelmes skatulyákat gyártani, amivel például Kurtágot Bartók örökösévé teszi. Azt nem kétlem, hogy Bartók az ősforrás, egy energiarobbanás, de a szellemi örökösnek kikiáltott Kurtág zenéje csupán a robbanás utáni csendben lebegő hamu, tüdőbajos, erőtlen köhécselés – Jan van Eyck és a naiv festők viszonya is jellemezhető hasonlóképpen. Ezt az érzést a zenekritikusok kegyesebben öntik szavakba: Kurtág ereje a redukcióban, a sűrítésben, a "minden hang számít" etikájában rejlik. A kritika is művészet, ahhoz sem érthet mindenki.