Utógondozás, avagy lerágott csont
Jelentős idő telt el azóta, hogy a #metoo témával foglalkoztam, ami egy itthoni bor kapcsán került elő. A tramini pincemunkái közepette akadtam rá a hírre, ami mellékvágányra vitt, és most megint így jártam.
Meghatározását kerestem a pince.eu korhatár-besorolásának, hogy megnyugtassam magam: nem ártok senkinek a webhely tartalmával, gyerekeknek sem. Jobb későn, mint soha. Az eredmény megnyugtató, mert megfogalmazott gondolataim,
közzétett történeteim több tanulsággal és hasznos ismerettel szolgálnak annál, mint amennyire csekély mértékben ártalmasak lehetnének az ifjúságra.
A korhatárról szóló eszmefuttatás közben hoztam néhány példát a gyermekekre leselkedő veszélyekről, majd a végén a szülők felelősségét emeltem ki, aminek révén hatásosabban védhetők a kiskorúak ahhoz képest, mint ami bekarikázott számoktól várható.
"Csak a szüleire számíthat". Ezzel a mondattal végződik a #metoo véleménycikk, tehát nem véletlenül jutott eszembe ez a történet a nagylányként viselkedő kislányokról, amire a korhatáros gondolatoknál is hivatkoztam.
Az is nyilvánvaló, hogy ilyesfajta konzisztens véleménnyel nem lennék jó politikus, jó Trump meg végképp nem lehetek, hiszen ahhoz délben az ellenkezőjét kéne állítanom annak, mint ahogy reggel vélekedtem.
Bánlaki D. Stella 2019-ben állt ki a nyilvánosság elé gyermekkori zaklatásának történetével, hogy aztán ezzel haknizzon minden lehetséges fórumon. Meséjének van az a zavaros része, amikor homályosan fogalmaz, mert sem pontos életkora nem derül ki, hogy mikor vált szexuális visszaélés áldozatává,
sem az elkövető cselekményét nem nevezi nevén, így annak mibenlétét közönsége fantáziájára bízza. Most elém került egy későbbi változata beszámolójának, amiben már tisztábban látja múltját, és egy fokkal pontosabban határozza meg életkorát, amikor egy nála jóval idősebb fickó bűvkörébe került.
16 éves volt, amikor egy szakmailag elismert edzőtől kezdett órákat venni – olvasom egy blogon, aminek Stella történetét taglaló része a Ha nemet mondtam, nem akarta meghallani
címet kapta.
Visszatekintve 16 éves korára, Stella úgy értékeli korabeli önmagát, hogy az átlagosnál érettebb lányként hálózta be egy olyan faszi, akit nem is talált vonzónak. Volt már fogalma különneműek között ébredő vonzalomról és annak mikéntjéről, ezért észlelte a lovasedző megengedhetetlen közeledését, mégis engedett neki. Mesél arról, hogy egy tanyára járt lovagolni, ahonnan nem lehetett csak úgy elmenekülni, mert naponta egyszer-kétszer járt busz arra. Lényegében fogságba esett. Többször is. Elhangzik Stelláról az a megállapítás, hogy gyakran váltott lovardát, mert új helyszínt, új kihívást keresett. Biztos van oka annak, hogy ebből a bántalmazó helyzetből miért nem menekült el egy újabb lovardaváltással, de ebbe nem avatnak be bennünket, tehát erről azt gondolunk, amit akarunk.
Csiszolódott a történet, idősebben, érettebben adja elő mondandóját, részletesebb is korábbi előadásaihoz képest, de arra még nem érett meg, hogy újságíróként kihozza magából és sztorijából a teljes potenciált. Mert úgy lenne igazán ütős és hiteles, ha meginterjúvolná hajdani zaklatóját, és kiderítené végre, hogy milyen varázslattal vették rá arra, hogy újból és újból "fogságba ejtsék", beszálljon az utólag zaklatónak és árulónak minősített férfi autójába, és folyvást elszenvedje a pontosan nem tudjuk mit, aminek kiderítése is újságírói bravúr lehetne. Ezek a mindenkit érdeklő kérdések, ezek feltárásával nyer értelmet az újságírás, így lenne a mesemondóból újságíró.