Próféták

Kisgyerekeimet nem azzal a szándékkal irányítottam a sport felé, hogy olimpiai bajnokokat neveljek belőlük. Nagy hiba lett volna. A kitartás és a komolyan vehető, látványos férfierő megszerzése volt az elsődleges cél. 10 és 11 éves korukban kezdték sportpályafutásukat az orfűi vízitelepen, ahol már az elején olyan szerencséjük volt, hogy odaállhattak egy "igazi", világbajnok kajakos mellé. Babella Balázs a kép főalakja, akihez büszke apaként odavezényeltem gyerekeimet a stégre, és kattintgattam róluk néhány képet. Emlékbe. Itt még egész jól tűrték a helyzetet, de ma már komoly ellenállásba ütköznék, ha dokumentációs szándékkal ilyesmire akarnám rávenni őket.

Babella 2008 óta Szingapúr városállam válogatott kajakos csapatának edzője (2014-ben az Év Edzőjének választották). Jó messze került innen. Úgy 9600 km távolságra találta meg azt a helyet, ahol eredményesen dolgozhat, és megbecsülik munkáját. Nagyobbik gyerekem erre is rátett egy lapáttal, mert ő kereken 15600 km távolságban fedezte fel a neki való környéket. Kisgyerekem mindössze néhány száz kilométerre költözött itthonról, de ezzel az ő lakóhelye is országhatáron kívülre került (frissítés: a távolság 1500 kilométerre nőtt).

Mi a közös a képen szereplő hajdani kajakosokban? Ha így teszem fel a kérdést, akkor nyilván nem a kajak és nem is a sport a helyes megfejtés. Meglehetősen szájbarágós lesz a pontos válasz, mert eddigi életútjuk bizony valóban abban hasonlatos, hogy egy pontot elérve mindhárman úgy döntöttek: itt hagyják ezt az országot. Van bennem egy kevés szelíd indulat, ezért végiggondolva a kialakult helyezetet, elsőre az "elhúztak innen a picsába" kifejezés használatával éltem volna, de aztán mégse. Miért döntöttek így?
A versenyzést abbahagyó világbajnok jócskán felnőttként váltott országot, mert kapott egy remek ajánlatot, és élt a lehetőséggel. Gyerekeim már kiskorukban elkezdtek távolodni szülőhelyüktől, ami a középiskolai kollégista léttel kezdődött. Idejekorán megtanulták, hogyan kell beleszokni egy új közösségbe, ezért a változás egyiküknek sem okozott gondot. Óvodáskorukban még volt egy csomó ügyfelem, rengeteget dolgoztam, ezért a nyári szünetek idejére mindig egy nyitva tartó, ügyeletes óvodába vittem át őket. Akkora rutint szereztek a hirtelen változások kezelésében, hogy egy új helyre érkezve néhány perc alatt beilleszkedtek az ismeretlen bandába. A tőlünk időközben elkülönült anyjuk meg azon szörnyülködik, hogy mindenki képes egy iskolában kijárni a 8 évet, erre a mi kölkeink a számtalan óvodaváltogatás után összesen öt általános iskolát fogyasztottak ennyi idő alatt, és nem azért, mert városról városra költöztünk volna. Rendületlenül kerestem nekik a jobb lehetőségeket. Akkoriban ez volt az egyik legfontosabb tanácsom: az iskola házirendjét a portásfülkénél vagy a tanáriban találjátok kifüggesztve. Tudjátok betéve, és viselkedjetek a benne foglaltaknak megfelelően, akkor nem lesz baj. Ez a naivan elméleti intelem általában jó útra vezet, de nem számol egy, a gyakorlatban óhatatlanul megjelenő tényezővel, az itt-ott felbukkanó ostoba, szerény tudású, basáskodó tanárnénikkel és/vagy igazgatónénikkel. Tudok mesélni néhány rémtörténetet arról, hogyan nehezítették életünket e tényezők. Pokollá is tehették volna, de ezt a veszélyt az iskolaváltásokkal rendre és sikeresen kivédtük.

Nyolcadik után minden rendes gyerek középiskolába kerül. Így történt nálunk is annyi bonyolítással, hogy alternatívát kínáltam a gyermeknek, aki ezért jelentkezett egy helyi gimnáziumba és egy távoliba is. Mindkettőbe felvették, választani kellett. Minden délben hazajön a suliból, megtanulja a leckét, aztán itthon lógatja a lábát és unatkozik – ez volna az egyik lehetőség. A másik pedig az, hogy beköltözik az ország egyik legrangosabb gimnáziumának kollégiumába, ahol szó szerint minden percét beosztják (szombaton is tanítanak!) – nem fog unatkozni. Egészséges, kalandvágyó gyermek (olthatatlan tudásszomjjal), természetesen az utóbbit választotta.
Kisgyerekem a bátyjától egy évvel lemaradva más utat járt be. Ő egy helyi gimnáziumban kezdte, ahonnan egyszer csak kedve lett volna átjelentkezni egy másikba, ahol az oda járó haverok és a közvélekedés szerint emelkedettebb szinten folyik az oktatás. Nem jött össze. Elutasítás, kudarc, ráadásul a kajakos edzővel is akadtak gondok. Tenni kell valamit, mert különben ezek a kellemetlenségek kedvét szegik ennek a törekvő gyermeknek. Kinéztünk egy új egyesületet. Városunkban nincs választék, ezért egy budapesti mellett döntöttünk. Sirály csónakház a Margit-szigeten, az "Építők". Ennek az egyesületnek tagjai a Dombi-Kökény páros, akik Londonban olimpiai aranyérmet szereztek. Az edző megnézte a gyerekem versenyeredményeit, majd annyit mondott, hogy szeretettel várják. Eddig rendben, de iskolába is kell járni, tehát egy színvonalas oktatási intézményt kell még találni, és megvagyunk. Melyiket a sok közül? Eszembe jutott egy hírhedt csodagyerek, aki 21 évesen a BKV felügyelőbizottságának tagja volt, és fejben tartja az összes menetrendet. Nosza, derítsük ki, melyik suliba járt.
Nem vagyunk vallásosak, nem szoktunk imádkozni, nem járunk templomba, nem tartozunk semmilyen felekezethez. Ennek ellenére a speciális elvek mentén zajló iskolaválasztások eredményeként az egyik gyerekem ezeréves monostor falai közé, a bencés tanítórend pannonhalmi gimnáziumába került, a kisebbik meg a Lauderbe. Nem állami fenntartású iskolák, tandíjat kérnek.

Más-más környezetben, mindkét gyerekem minőségi oktatást kapott. A bencéseknél prefektusok felügyelték a rendet, míg a Lauderben jóval lazább fegyelem mellett mentorok terelték helyes irányba a nebulókat. Itt találkozott kisgyerekem Pataki Jánossal, az Ericsson-díjas tanárral, aki felfedezte benne a matekzsenit. Korábbi iskoláiban nem látták meg benne a csiszolatlan gyémántot. Emlékszem arra a félévre, amikor 11 darab egyes és egy árva kettes díszítette ellenőrzőjének azt a lapját, ahová a matekosztályzatokat vésték be.
Aztán az érettségi évében eljött az ideje a pályaválasztásnak. Nagyobbik gyerekem az IT irányába, öccse meg a gépészmérnökség felé törekedett, ehhez kerestek megfelelő egyetemet. Kényelmesebb dolgom sosem volt, mert nem vontak be a folyamatba, csak figyelnem kellett. A felsőfokú oktatási intézmények választékát vizsgálva mindketten arra jutottak, hogy a hazai képzési műhelyek hátul kullognak az egyetemi rangsorban, és Magyarországon sehol nem lesz esélyük Nobel-díjas professzorok előadásait hallgatni. Az ő döntésük, az én pénztárcám – mindketten külföldi campus-t választottak.
Mi tagadás, ebbe beleszegényedtem. Emlékszem ebből az időszakból a kikapcsolás előtti utolsó felszólításra, amit a számlák kifizetésének fontossági sorrendjében alulmaradt gázszolgáltatótól kaptam. Az is előfordult, hogy a tandíjat nem én fizettem, hanem ex-kedvesem, aki akkor éppen férjet keresett magának, de utódaimat nevelt gyerekeinek tekintette, ezért nem sajnálta tőlük.

Idősebb fiam megelégedett a RUG (Rijksuniversiteit Groningen) alapképzésével. Nem akart több időt elvesztegetni iskolapadban ücsörögve, inkább belevetette magát a szorgos hétköznapok több izgalmat és élvezetet ígérő sűrűjébe. Ellenben kisgyerekem fontosnak tartotta szakmájának mesterképző fokozatát, ezért a VIA alapképzése után a KTH és a(z) UIUC, a legnevesebb nehézipari egyetemek következtek. Mesterdiplomáját a stockholmi városházán vette át – ugyanott, ahol a Nobel-díj átadó ünnepséget követő bankettet tartják.

Sokat emlegetem a Nobel-díjat, amiből úgy tűnik, hogy nagy jelentőségűnek tartom a tudományos életben, noha ez nem akadémiai tagság, nem PhD fokozat, nem habilitáció. Benne van a nevében a "díj", amiből következően fizetséggel jár, de ennél sokkal jelentősebb a világméretű hírveréssel járó megbélyegzés – jó értelemben. Nehezen tagadhatja mindenkinél nagyobb tudását és hozzáértését az a szakember, akit ezzel a díjjal tüntetnek ki. Nem szorul magyarázatra, nem kérdőjelezhető meg: a díjazottak szakterületük kiválóságai, úttörői.

Akikhez eljutnak a hírek, azok az elmúlt napokban szenzációként tálalt Nobel-díjasokra figyelhettek fel. Pedig nincs ebben semmi döbbenetes, hiszen minden évben ez idő tájt nevezik meg a díjat elnyerő tudósokat. Gyanúsan magyar csengésű nevek viselői az orvostudomány és a fizika terén kiosztott elismerések díjazottjai, ezért a hazai sajtóorgánumok egyöntetűen és azonnal le is magyarozzák őket (sem a BBC, sem a CNN beszámolójában nem esik szó Krausz nemzetiségéről – irreleváns, nincs hírértéke). Ez még hagyján, de van olyan kretén hazai politikus, aki ezekből a hírekből képes levezetni az ezer sebtől vérző magyar oktatási rendszer becsületét. Idióta. Eszembe jut erről Karinthy Tanár úr kérem című könyvéből a "Röhög az egész osztály", amiben az előzetesen kialakult hangulatért felelősséget nem viselő, arra utólag sem hatással, sem befolyással nem bíró Kökörcsin tanár úr az osztály felszabadult röhögéséből "megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki". (Frissítés: közben kiderült, hogy Krausz egykori iskolájában a fizikaórákat jelenleg egy földrajz-biológia szakos helyettesítő tanár tartja.)
Mifelénk, itt Kelet-Európa sötét bugyrában attól válik hihetetlenné a magyar gyökerű díjazottakról szóló történet, hogy a magyar földön tapasztalható sok gáncsoskodás és rengeteg buktató ellenére mégis sikerül valakinek ilyen magasságokba emelkednie. Hogyan boldogulhattak ezek, hiszen legjobb tudásunk szerint gátoltuk őket a haladásban – gondolhatják kontraszelektált, irigységtől sárguló, szakmai féltékenységtől vezérelt egykori főnökeik, miközben értetlenkedve vakarják fejüket. Erre a kérdésre roppant egyszerű a válasz: időben elmenekültek.

Menekültek mások is, és menekülnek folyamatosan. Péter Bence, Gattyán György, Schiff András és még sokan mások. A zenészek közé szorult "pornómilliárdosnak" úgy van helye a sorban, hogy belőle sem lenne már semmi, ha itthon marad. Legnagyobb magyarországi eredménye az volna, amikor 60 milliárd forintnyi vagyonát zárolta az adóhivatal egy határozatával, amit évekig tartó pereskedés után a bíróság feloldani rendelt. Tévedtem. Nem ez a legnagyobb durranás, mert a jogerős döntés után néhány hónappal a NAV ismét lépett, de most már nem aprózta el: az üzletember összes magyarországi érdekeltségét zár alá vette.
Őt még így sem tudják vészesen megsanyargatni, mert az interneten elérhető szolgáltatását bárhonnan működtetheti, és a fickó egy ideje Luxemburgba tette át székhelyét. Szerencsétlen Bige (a "műtrágyakirály") nem menekülhet ilyen könnyen, mert a műtrágyagyártó infrastruktúrát nem tudja egykönnyen a hátára venni, és külföldre menekíteni. Szénné bírságolta a GVH, 11 milliárd forintot követel rajta, és börtönnel fenyegeti. Jóleső, bársonyosan simogató gazdasági környezettel kényezteti a kormány a magyar vállalkozókat? Nem mondhatni. Felsorolok néhány találó jelzőt: fojtogató, elnyomó, kizsákmányoló, zsarnok. Ezek sokkal inkább jellemzik az itthoni körülményeket. Akinek ez nem tetszik, az jobban teszi, ha menekül, és máshol keresi boldogulását.

Miért nem itthon tevékenykednek a "magyar" Nobel-díjasok? A legegyszerűbb szervezetekre, a baktériumokra is jellemző magatartás, hogy ott szaporodnak nagy kedvvel, ahol igazán jól érzik magukat. Nekik nincs lábuk, ezért könnyen elpusztulnak, ha romlanak az életfeltételeik. Az embernek van lába. Karikó és családja akkor települtek az USA-ba, amikor itthoni munkahelyéről éppen kirúgták, s ez a körülmény számára nem jelentett kellően vonzó perspektívát. Nem tudom, minek hatására emigrált Krausz, de életrajzi adataiból láthatóan nem vándormadár típus, évtizedek óta német nyelvterületen dolgozik. Mégis van egy tippem. Talán azért menekült, mert itthon lebeszélték volna arról, hogy fizikával foglalkozzon?
"Aki nincs velünk, az ellenünk van" – mondja a sötétlelkű Orbán. Kíváncsi vagyok, hogyan fog felszabadultan szelfizni Krausszal, a jelentős PR-értékű, ám "háborúpárti" friss Nobel-díjassal, aki még meg sem kapta jutalmát, de már felajánlotta az ukránoknak. Magyar ember az ilyen? – kérdezhetné Orbán.
Úgy látom, hogy a magyar gyökerű tehetségek gyakran szakadnak ki szülőföldjükből, és idegen földben fordulnak termőre, mert itthon csak erős megalkuvással, felszívódott vagy elszivacsosodott gerinccel lehetnek sikeresek – néha még így sem jutnak előre. Kis hazánkra érvényes az a megállapítás, hogy bizonyos hierachikus rendekbe nehéz vagy egyenesen lehetetlen egyenes gerinccel beépülni. Nem mindenki alkalmas országváltásra, amit hazánkban szocializálódva a hagyományos nyelvi nehézségek is hátráltatnak, ugyanis nyelvünket a magyarokon kívül nem érti senki. Nem csak az idegennyelvek ismeretének hiánya vet gátat az igyekezetnek. Nincs mindenkinek kapós, nyugaton is jól eladható szakértelme, ami nélkül ott sem jobb az élet. Keveseknek vonzó a tányérmosás, a kulimunka.

Parti Nagy Lajost csak a hírekből ismerem. Műfordító munkásságából ítélve jól boldogulna nyugaton is, mégis itt maradt. Nincs gond a gerincével sem (nincs köze MMA-hoz, NKA-hoz), és a napokban olvastam egy vele készült riportot, amiben úgy nyilatkozik, hogy "én ettől a rezsimtől igyekszem nem elfogadni semmit". Mégsem szenved hiányt elismerésekben: díjai, kitüntetései nem férnek el a képernyőn. Különleges fajta magyar ember, kemény csávó. Felfigyelek arra, hogy euróban próbálja meghatározni a költők munkájának értékét, ami az erős inflációval sújtott magyar fizetőeszközbe vetett hitetlenségből fakadhat. Figyelemre méltó jelenség, hogy róla és a két újsütetű Nobel-díjasról együttvéve sem írnak annyit a Wikipédián, mint Szoboszlai Dominikról, ami persze nem értékmérő, de jelzi a társadalom jelentős részének igényét, érdeklődését, irányultságát. Focibuzik is megértik a kérdést, és tudják a helyes választ: ha Szoboszlai gólt lő a Liverpool színeiben, akkor az magyar gól? Nem az, hiszen a liverpooli csapat tagjaként rúgta. Futballrajongók ne szomorkodjatok! Marco Rossi immár vitathatatlanul magyar, mert a napokban felvette a magyar állampolgárságot. Hurrá!

A legjobbakat nagyon megbecsülik, a kutyaütőket kevésbé, jó esetben egyáltalán nem számolnak velük tényezőként. Így van ez a világ jobbik felén, de nem Magyarországon. Nálunk leginkább semmihez sem értő, de a hatalmat rosszhiszemű jogászkodással magukhoz ragadó kapzsi, pökhendi és kevély politikusok, valamint kegyenceik visznek mindent. Meg a diplomata útlevéllel utazgató, tenyéren hordozott focisták persze.
Nem reménykedek abban, hogy gondolataim összefoglalása következtében kedvező változás állna be társadalmi berendezkedésünkben, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy zsarnoki rendszer csak erőszakkal dönthető meg (lásd Ceaușescu Romániája). A többség és jómagam a szelíd vonulatot képviseljük. Nem mi fogunk forradalmat csinálni.