Védőgáz

Irtó kellemetlen, amikor az embert hazugságon kapják. Legalább ennyire kínos, ha megsértem valakinek szerzői jogait, és ezt fejemre olvassák. Többé-kevésbé érett fejjel már igyekszem elkerülni azt a helyzetet, ahol így járhatok. Nem érdemes hazudni. Ha mégis rávisz a kényszer, akkor olyan történetet kell előadni, és olyan meggyőzően, hogy kétség se férhessen annak igazságához. Nem vagyok elég rátermett egy ilyen mutatványhoz, ezért meg sem próbálom. Egyszerűbb igazat mondani.
Keresem, de nem találom a megfelelő párhuzamot az igazmondás egyszerűsége és a szerzői jogok tiszteletben tartásának igénye között. Utóbbi el tud bonyolódni azzal, hogy néha nem olcsó, de sokat kell fizetni a jogszerűségért.

Megbarnult alma képével terveztem bemutatni az oxigén romboló hatását. Ilyen képekből rengeteget találni internetszerte, de ott van alattuk a Google figyelmeztetése: "a képek szerzői jogi védelem alatt állhatnak". Kövessek el jogsértés? Vonzó lehetőség, de ha itt van az alapanyag a konyhában, és csak egy kevés időt kell rászánni, akkor hadd legyek most az egyszer jogkövető mintapolgár. Felvágtam egyet, le is fényképeztem. Majd később is. Sajnos a megörökített állapot nem igazán meggyőző, mert az alma nem barnult meg látványosan.
(mozgasd a képeket elválasztó függőleges vonalat jobbra-balra a különbségek vizsgálatához)

Csupán abból mérhető le az idő múlása, hogy a frissen vágott, nedvesen csillogó felület a később készült képen már matt, és a művelet előtt lemosott vágódeszka is megszáradt. Olvastam egyszer a génmódosított, nem barnuló almáról, ami természetesen a nagy felfedezések szülőföldjéről, az USA-ból származik. Most meg kiderült, hogy mindenféle különös hókusz-pókusz nélkül, a lakóhelyemhez jóval közelebbi település egyik almáskertjében, Kelet-Európa egyik elmaradott, sötét bugyrában is terem hasonló adottságú alma. Keszüben szüretelték, és ez bizony nem barnult az idő előrehaladtával.
Kínos. Nem jött be az ördögi terv, amit az oxigén élő szervezetekre gyakorolt agresszív hatásának bemutatására fundáltam ki. Bezzeg az amerikai szuperalmáról tudtak olyan reklámfilmet készíteni, amin a "hagyományos" alma jól észlelhetően barnul az idő múlásával.

Szégyen, de nálunk a hagyományos alma sem barnul úgy, mint Amerikában. Van mit utolérni.
Több helyen olvastam már ételfotózásról annak köszönhetően, hogy hozzáértők önzetlenül közreadták tapasztalataikat. Utólag úgy látom, hogy többségük elhallgatta az igazi trükköket. Vagy csak egyszerűen naiv amatőr, esetleg pancser. Azóta gondolom ezt, mióta volt szerencsém egy igazán dörzsölt, vérbeli profi ötleteivel is szembesülni. Ennek lényegét azzal a megállapítással tudom összefoglalni, hogy a fényképeken igazán jól mutató ételek rendszerint ehetetlenek – ha profik készítik elő, és fényképezik. A jó szándékú, de naiv tanácsokat arról lehet felismerni, hogy rekesznyílás, fehéregyensúly, ISO érték, meg más, technikai tudnivalók jelentőségét emelik ki, és a fényképezett étel frissességét döntő szempontként szerepeltetik.
Nem ez az út vezet a sikerhez, hanem a kreativitás, ami felszínre törhet minden helyzetben. Kedvenc példám erre, amikor elszakad az ékszíj az autódban, és nincs kéznél tartalék. Te meg lerángatod az asszonyról a nejlonharisnyát, körbetekered a tárcsákon, majd csomót kötsz rá. Ezzel a megoldással eljuthatsz egy műhelyig, ahol kapsz rendes ékszíjat (bordásszíj helyettesítésére nem jó a módszer).
Az egész műfaj, retussal, filterekkel és a többi képmanipulátor eljárással, mozifilmekben CGI-effektekkel, lényegében a csalásról szól. Minden fényes, csillog-villog, hibátlan. Minek tagadni, ez kell ahhoz, hogy jól mutasson a fényképezés tárgya. Miért nem szabad belekóstolni a fényképezett ételekbe? Azért, mert például tejszínhab helyett borotvahabot használnak. Nem esik össze, nem sárgul meg, és sokkal jobban néz ki az eredetinél. A porcelán csészébe töltött, látványosan gőzölgő kávé felett meg nem a forró folyadék gőzét látjuk. A profi fotós pöfékeli oda a dohányfüstöt, mert az megint csak látványosabb, és olyan színárnyalatok jelennek meg általa, amit a hagyományos gőz nem tud.

Borászat terén is kimutatható kreativitásbeli különbség az igazi profik és a látszólag hozzáértők módszerei között. Ahogy az alma barnulását sem erőltettem művi beavatkozással, úgy a boraimat sem tuningolom profi módon, pedig nem bonyolítaná agyon a folyamatot. E téren is az őszinteséget részesítem előnyben. Nincs hozzáadott cukor, sem pektinbontó, sem egyéb hatékonyságnövelő trükk. Szűrés? Ülepíteni kell. Ha meg annyira el lett rontva, hogy deríteni is kellene, akkor inkább kiöntöm, és a jövőben jobban odafigyelek. Egyedül a kénezést tartom megengedhetőnek, mert ennél jobb módszert még nem ismerek. Belátom, ezzel a hozzáállással nem érdemes borversenyen indítani a boraimat, mint ahogy a szépségversenyeken is csak az igazi, rendesen "megcsinált" bombázóknak van esélyük dobogóra állni.

Mindenesetre az oxigén köztudottan szeret vegyületet alkotni számos anyaggal, mégha ezt saját almával nem is sikerült illusztrálni. Nem csak normális gyümölcsök és bizonyos fémek látják kárát az oxigén jelenlétének. A bor is egy gyámolalan jószág, amit meg kell védeni tőle. Hogyan?
A mandulagyulladásra való hajlamot gyakran úgy küszöbölik ki, hogy eltávolítják az ember manduláját. Betegség forrása eliminálva, ez már nem fog begyulladni. Talán a bor védelmére is alkalmas lenne hasonlóan radikális eljárás. El kell távolítani belőle az oxigénre érzékeny összetevőket. Na, ez nem fog menni, mert nem értek hozzá, nem vagyok elég okos. Nem tudom, mit kéne kivenni, és hogyan. Viszont abban biztos vagyok, hogy ezen anyagoknak kivonása egy fogyatékos, herélt borhoz vezet.
Jó lesz nekem a butábbaknak fenntartott módszer: elzárom a bort az oxigéntől. Mint a szukát a kantól tüzelés idején, amivel elkerülhető a miskárolás. Ősi trükk. Palackot ledugózni, hordót csurdig tölteni, tartályban úszófedelet használni. Igen ám, de egyszer minden tételt meg kell bontani, mert ez a sorsa. Mi legyen a darabban lévő borral? Erre nem tudok jobb módszert, mint kiszorítani a bor fölött támadó űrből az oxigént tartalmazó levegőt. Mivel?
Legkézenfekvőbb megoldásként magát a bort használnám erre, csakhogy ez a fránya bor fogy. Egyre kevesebb van belőle, mert megisszák. Valami mással kell megoldani a bor felszíne feletti űr kitöltését. Legyen ez egy inert gáz, a nitrogén.

Éppen hogy elkészült a pince, bornak még híre-hamva nem volt, de már akkor hazahoztam a vaskos palackot, nitrogénnel tele. A mostani árakhoz képest bagóért vásároltam. Alig került többe annál, mint amennyiért most újratöltenék. Nem volt rá égető szükség, ezért jó darabig a garázs egyik sarkában tároltam, majd később a pince közelében helyeztem el. Nemrégiben került végleges helyére, a pince közvetlen közelébe.
Nem volt haszontalan az évekkel ezelőtti beruházás, mert roppant jó szolgálatot tesz azzal, hogy a darabban maradt bort akár palackban vagy üvegballonban vagy bármilyen zárható edényben könnyen és hatékonyan megvédhetem a pimpósodástól. Rengeteg időm megmarad azzal, hogy nem kell optimális méretű edényekbe átfejtegetnem a maradék bort.
Amilyen istentelen árakon mérnek manapság szinte mindent, gondolni is rossz arra, mi lesz, ha kiürül a palack? Attól tartok, hogy akkor vissza fog esni valamelyest a pincei infrastruktúra komfortfokozata.