Nem az egérlátogatás volt a mai nap meghatározó élménye, hanem az Európai Bordalfesztivál egyik eseményeként szokásosan megrendezett Bormustra. Késtem egy keveset, így nem kellett meghallgatnom a szervezők köszöntő szövegét, és már ott volt mindenki, aki nem akarta kihagyni a borkóstolást.
Nem sok különbséget láttam a tavalyi eseményhez képest. Akár egy köztéri parkban a szobrokat, ugyanazokat az ismerős alakokat fedeztem fel a tömegben. Velük természetesen szóba elegyedtem. Ritkán mozdulok ki itthonról, ezért ez egy kiváló alkalom arra, hogy gyakoroljam a társasági interakciókat, ami ugye társaság nélkül nehézkes. A nálam kevésbé zárkózott embereknek nagyobb a gyakorlatuk ebben, mint például annak az ismeretlen fiatal lánynak (életkorát, születési nemét és családi állapotát nem ellenőriztem, tehát több ponton is tévedhetek), aki egyszer csak elém penderült, és köntörfalazás nélkül feltette a következő, nem hétköznapi kérdést:
– Honnan szerezte a cserkészövét?

Könnyen pórul járhat az, aki olyasmire kíváncsi, amiről szívesen mesélek. Ilyenkor beindul a bőbeszéd üzemmódom, amit nehéz leállítani. Először azt firtattam, honnan tudja, hogy ez cserkészöv? Kitalálhattam volna: cserkész volt kiskorában. Jó munkát! Légy résen! Bal kézzel kezet fogni, három ujjat felmutatni – mindent tudott a cserkészetről. Aztán meséltem neki arról, hogy nekem nem volt ekkora szerencsém, mert csak az úttörőségig vittem, akiknek az övét vitathatatlanul a cserkészövről mintázták. Ugyanolyan csatos, de nem bronzból, hanem aluminiumból készült, és nyilván nem "LÉGY RÉSEN!", hanem "ELŐRE" felirattal, továbbá nem cserkészliliom, hanem vörös csillag díszíti. Aztán persze készségesen válaszoltam az eredeti kérdésre is, hogy az 1932-ben gyártott öv egy néhai egyházmegyei főépítész hagyatékából származik, akinek egyik örökösétől egyszerűen elkunyeráltam. Kettő volt belőle, a másikra is fájt a fogam, de azt nem adták. A szíj is eredeti, ami már akkor repedt volt, amikor megkaptam, és egyszer elszakadt. A javítást rendkívül szakszerűen végezték azok az idős nénik, akik még sok évvel ezelőtt az Iparosház aljánál működő műhelyükben dolgoztak egy ősöreg varrógépen. Valami ilyesmin, mint amit egyszer lelkesen hazacipeltem, hátha az asszonynak kedve támad bőrcuccok varrásához:

Beszélgetésünkbe bekapcsolódott a lány pasija is, akit elláttam gyereknevelési tanácsokkal arra az esetre, ha viszonyuk szélsőségesen bensőségessé válna, aminek egyenes következménye a gyermekáldás.
Statisztikailag már megvolt a sors által erre az alkalomra kiosztott, ismeretlenekkel bonyolítandó beszélgetés, mégis fokozódott a helyzet azzal, amikor egy újabb nőnemű borissza toppant elém. Korábbi élményemhez hasonlóan, különösebb bevezetés vagy átmenet nélkül, de ez alkalommal egy sablonos kérdést szegeztek nekem, amiből a következő párbeszéd született:
– Elnézést! Megkérhetem valamire?
– Persze, de ha valami durva perverzióról lenne szó, attól esetleg visszariadhatok.
– Jaj nem, hová gondol?!
– Kár.
Pedig titkon reménykedtem, hogy most rámmosolyog a szerencse, de nem. Ártatlan kérése mindössze arra irányult, hogy készítsek róla, meg feltételezhetően az anyukájáról egy képet a telefonjával. Megtettem, hiszen: az úttörő ahol tud, segít.

Közben alaposan elment az idő, ezért mire a Sauskához értem, elfogyott a készletük. Ez ugyan kimaradt, de bőven kárpótolt az az élmény, ami egy másik standnál várt rám. Rámutattam egy palackra, hogy ebből kérek, aztán feltettem a szokásos kérdéseimet, amire a következő válasz érkezett:
– Én nem beszélni magyar.
Egy sötét, kétsoros zakóval és piros nyakkendővel felcicomázott, jó modorú chilei fickót állítottak oda, aki magyarul nem, de németül folyékonyan beszélt. Szokatlan kombináció. Kaptam az alkalmon, és megkérdeztem tőle azt, ami már régóta fúrja az oldalamat: hogy a fenébe (wie zum Teufel) árulhat a Lidl 400 forintért chilei bort? Massenproduktion – hangzott a válasz, de ez még mindig nem tette helyre azt a kérdést, hogy ha figyelembe veszem az elvégzett munka értékét, valamint a szállítás és a kiszerelés díjait, akkor kinek nem marad egy fitying haszna sem a bolton? A kereskedőnek vagy a termelőnek? Esetleg ki bukik rajta? Sosem fogom megtudni.
Valamivel enyhítenem kell a tudatlanság keserves kínját, amire Maczkóék egyik bora adhat jó esélyt. Kínálták a bormustrán is, erről van szó:

Töltöttek egy keveset a poharamba, és már fordultak is a következő érdeklődő felé. Szaglászás, hörpintés, korty. Nahát! Ebben érzem legkevésbé azt az egyenízt, amit a ma este kóstolt összes franc mutatott. Nem vagyok szakember, ezért csak óvatos tippem van az okára. Ez egy merlot-franc házasítás, ami elég egyszerű magyarázatot adhat az eltérő ízre, de az érlelés módjából és időtartamából, esetleg a tölgyfa hordó fajtájából is fakadhat a különbség. Ahogy ezen töprengek, arra lettem figyelmes, hogy a töltögető néni jól hallhatóan panaszkodik, és azt magyarázza valakinek, hogy sajnos nem jött ki a boruk címkéjéből a tervezett hangulat, mert a sötét rész nem elég fekete.

Borcímkékben én is érdekelt vagyok valamennyire, ezért előbb csak fülelni kezdtem, majd kinyitottam a számat is:
– Ez tényleg nem sikerült koromfeketére.
– Pedig reklamáltam, és újranyomtatták.
– Akkor ez most a feketébb változat?
– Igen, de ez sem az igazi. Azt mondják, hogy a papír magába szívja a színt, ezért nem lesz feketébb.
– Van egy nyomda Szegeden, a Vylyannak is nyomtatnak címkét. Próbálja meg náluk.
– Ott készült.
Kicsi a világ. Nyáron begördült az udvarunkra egy gépjármű, amiből ennek a szegedi nyomdának a vezére szállt ki kíséretével. Lementünk a pincébe, bor került a poharakba, majd diskuráltunk egy keveset, és már mentek is tovább. Van rá esély, hogy jönnek máskor is. A chilei bor olcsóságának titkát nem sikerült megfejtenem, de a Maczkó-féle 2017-es téli álom címkéjének nem megfelelő feketeségére autentikus forrásból kaphatok magyarázatot. Végre sikerülhet valamelyest csökkenteni annak esélyét, hogy teljesen hülyén és tájékozatlanul haljak meg, ha eljön az ideje.

Összefutottam Lakner karnagy úrral is, akinek oroszlánrésze volt a pécsi bordalfesztivál létrehozásában, és legutóbbi találkozásunk óta prof. dr. egyetemi tanár, Liszt-díjas, és nagypapa lett. Az én hivatalos titulusaim, és családfám utódaimat ábrázoló része változatlanok, de amikor a magyar kormány visszaállította a főispáni tisztséget és a vármegyéket, akkor önkényesen felvettem a Freiherr címet, és ösztönösen a családnevem elé biggyesztettem a "von" előtagot. Forradalmat csináljanak a fiatalok. Addig is, így tiltakozom a korunk Döbrögije által kilátásba helyezett jobbágysor ellen.
Tamással annak ellenére nem találkoztunk már nagyon régóta, hogy egy saroknyira lakunk egymástól. Ő ezt nem tudta – honnan is tudhatta volna, nincsenek közös ügyeink. Most viszont megörült ennek, meg a lehetőségnek, hogy gyalogszerrel is át tud bandukolni hozzánk, és megkóstolhatja boraimat.
Még a Szélkiáltó bandavezéreként ismertem meg a múlt század 80-as éveiben, amikor az első bakelit lemezük megjelent. A lemezborítót tervező grafikusnak támadt egy ötlete, hogy menjünk ki a pogányi repülőtérre (akkoriban ott még birkák legeltek), és a bandatagok szaladgáljanak a sárkányaimmal (abban az időben készítettem mindenfélét: dobozsárkány, paplansárkány, deltasárkány stb). Aztán erről az eseményről készülne néhány remekbe szabott fotó, és ezek kerülnének a lemezborítóra. Már nem emlékszem az okára, de valószínűleg szervezési nehézségek miatt nem jött össze a pogányi eregetés. Mindenesetre a sárkányos ötlet megmaradt, és a lemezborítóra motívumként felkerült:

A tiszteletre méltó ívű karriert befutó karnagyról eszembe jutott, hogy a tavalyi bormustrán is belebotlottam valakibe a sokadik kör megtétele közben, akinek nagyon megörültem. Viszonyunk erősen aszimmetrikus, mert én jól emlékszem rá, nagyjából ismerem az életpályáját is, ellenben ő valószínűleg nem őriz rólam emlékeket. Nagyjából akkor ismertem meg, amikor a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki. Kicsi voltam még, amikor meghirdetett egy jógatanfolyamot. Érdemes volt látogatnom az összejöveteleket, mert olyan nyugalom áradt szét bennem, ami segített túlélni például a középiskolai fizikaórák rendkívül félelmetes légkörét. Korábban rogyadozó léptekkel, torkomban dobogó szívvel mentem ki a táblához felelni, ahol egy vadállatias alkatú és viselkedésű, üvöltöző tanár fokozta a hangulatot. Szerettem volna ott helyben megsemmisülni. Alig vártam, hogy megkapjam végre az egyesemet, és a helyemre vánszoroghassak.
Találkozásom az akkor jóga guruként megismert mesterrel rendkívüli hatást gyakorolt rám. Fejlődtem. Sok gyakorlással képes lettem vázszerkezetem és izmaim működésének fegyelmezett, pontos irányítására, és jelentősen növekedett az önuralmam. Attól kezdve a fizikaórák sem voltak már olyan gyötrelmesek. Határozott magabiztossággal közelítettem meg a vesztőhelyet, ott nagy nyugalommal szenvedtem végig a kínos helyzetet, amit rendszerint egy elégtelen osztályzat naplóba vésése zárt le. Ettől sem jöttem zavarba, mert új világlátásommal derűsen fogadtam a csapnivaló minősítést, majd a helyemre mentem, és visszaültem a padba (nyugalmas körülmények között megírt dolgozataimmal szerencsére sikeresen felhoztam közepesre az évvégi osztályzatomat).
Mindössze 45 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét szemtől szemben állhassak az egykori guruval, aki az élet más területein is rendkívüli tiszteletet vívott ki munkásságával. Nem csak én gondolom így, mert a többi között nem hétköznapi kitüntetések, elismerések díjazottja ez a derék ember: a "Finn Köztársaság Oroszlán Lovagrendje, lovagkereszt", a "Szent György lovagrend Tisztikeresztjének Szent Koronával és Kardokkal ékesített Csillaga". Ezek után nem számít egzotikusnak a Kós Károly-díj, és az sem, hogy rendes tagja a Magyar Művészeti Akadémiának.
(Nem teljes a felsorolás – ha kitalálod, kiről van szó, és jelentkezel a megoldással, akkor meghívást nyerhetsz a borospincébe egy borkóstolóra.)

Különös szerencsémre találkoztam azzal a borivóval is, akinek megjelenésére számítottam. Ő nem csak issza, de ért is hozzá. Idén februárban ismertem meg a Pécsi Borozó főszerkesztőjét, aki egy borkóstoló alkalmával szlovén fehérborokról tartott előadást. Meggyőző tudású, rendkívül felkészült szakértője a borokkal kapcsolatos tudományoknak. Többször kerestem a nyáron telefonon, de soha nem vette fel. Most viszont ott állt teljes valójában, lehetett vele diskurálni. Ismét megbeszéltük, hogy alkalmasint bemutatom neki a hőmérős NFC-címke alkalmazását borospalackon. (A rendezvényen kínált borokról írt tudósításában részletesen beszámol a 90 pontos vagy afeletti tételekről.)

A bormustrán mutatkozó közönség jó része kikent-kifent, elvétve propellernyakkendővel is megerősítetten jól öltözött emberekből áll, akik a kóstoló utáni koncertre is vettek jegyet. A közöttük feltűnő, köztéri szobor állandóságú résztvevők egyikével már tavaly is megbeszéltük a következőket:
– Szia! Csak nem te is borászkodsz?
– Á, dehogy. Csak szeretek inni.
Nagyjából ugyanezt beszéltük meg idén is. Viszont nem találkoztam a méhész bácsi haverommal, akit tavaly magával cipelt a felesége a koncertre. Én is hasonlóképpen feszengenék, ha engem vinne magával az asszony valami puccos rendezvényre, ahol a nem létező szebbik ruhámban kellene megjelennem. Nem a mi világunk.

A szoborcsoport következő tagja nagy zsivány, de alapvetően rendes ember. Tudhat valamit a hatalom gyakorlásáról, mert nehéz mással magyarázni, hogy 24 éven át irányított polgármesterként egy vidéki települést. Szokás szerint fülig érő szájjal üdvözöljük egymást, hiszen jó viszonyban vagyunk, de ha szarvascombot kapsz tőle ajándékba a fagyasztóládájából, akkor érdemes megnézni a krotáliát, hogy mikor lőtték azt a vadat...
Polgármesterekben nincs hiány, mert a koncert kezdetekor megjelent városunk vezetője is, egy jó küllemű nőneművel az oldalán. A jegyszedő nem engedte be őket, hanem ellátta instrukciókkal a párost, ami alapján egy másik bejárat felé indultak. A borkóstoló ekkor már véget ért, a személyzet az asztalokat szedte össze, én meg pont ennél a nézőtéri bejáratnál ácsorogtam a sofőrömre várva, így testközelből mustrálhattam a jó külleműt, szinte minden szögből. Igen, hátulról is, és igen, érdekelt, hogyan gömbölyödik, mint ahogy alaposan megszemléltem a borissza közönség néhány hosszú combú női résztvevőjét is. Borok, csajok egy helyen – máskor is jövök mustrálni.

A rendezvény vége előtt időben tudatták a publikummal, hogy a poharakért fizetett letéti díjat 18:45-ig kérhetik vissza. Gyakorlatilag ekkor ért véget a bormustra, mert az érdekeltek egyre nagyobb vonzalmat éreztek a pénzüket őrző recepciósok iránt. Az igazi roham akkor indult a kegyeikért, amikor elterjedt a hír, ami szerint a kasszában csak tízezresek vannak, amiből nem lehet praktikusan visszaadni egy-egy pohár díját. A "roham" talán túlzás, de én is ekkor indultam gyors léptekkel a cél felé. Ez a része nem tetszett a bulinak, mert helyezkedni kellett a kedvező lehetőségért, és figyelni a pénzforgalmat, mint a luki nyúl, hogy mikor cserélnek gazdát olyan címletek, amiből ki tudják elégíteni az igényemet. Fokozta a kínos helyzetet az ÁFA-törvény rendelkezéseinek szigorú betartása, mert minden tranzakciónál kézi nyugtát állítottak ki úgy a bevételezett, mint a kifizetett összegekről. A szabály az szabály, viszont a többség nagy ívben leszarta a felé nyújtott nyugtát, amik aztán az asztalra dobálva terebélyesedtek egyre nagyobb szemétdombbá. Némi rosszmájúsággal a "nyugtát állítottak ki" megfogalmazás is inkább eufemizmusa a "fecnire firkantottak valamit" kifejezésnek.
Ferenc József legendás nyilatkozata jut eszembe: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel elégedett vagyok. Ja. Csak ez a pohár-mizéria ne lenne a végén.