Fejfájós gyötrelem

– Melyik a legjobb bor? – teszi fel a kérdést hallgatóságának egy orvosprofesszor, aki alkoholtartalmú italok élettani hatásáról tart előadást. Sok szempont szerint lehet rangsorolni, amihez nem adtak fogódzót, ezért rövid hümmögés és tanakodás után többen bekiabálják a tokajit, de a prof csak rázza a fejét. Újabb tipp: a vörösbor a legjobb. Nem születik kielégítő válasz, a tanár pedig megszánja a publikumot.
– A saját bor a legjobb – érkezik a megfejtés – , mert annak ismerjük alapanyagát és keletkezési körülményeit.
Egyetértünk. Pont ebben a témacsoportban, ennek is a "Borok, versenyek, kóstolók" című bevezetőjében fogalmaztam meg a saját bor előnyeit. Akkor még lelkendezve meséltem arról, hogy szívesen kóstolgatom mások borait, de ez a lelkesedésem az elmúlt napokban megtört.

Ne lenne az a fene nagy kíváncsiság, a megismerés iránti ellenállhatatlan vágy, ami az egészséges, törekvő embert jellemzi. Valószínűleg makkegészséges vagyok, mert érdeklődésem nem lanyhul, de ez az érdeklődés egyre inkább óvatossággal és fenntartással vegyes. Az életkor előrehaladtával jó esetben megjelennek a bölcsesség csírái, és ez a fejlődés megzabolázza a kísérletező kedvet. Kellemetlen következményeket átélve, és ezektől tartva már nem fekszek össze válogatás nélkül mindenféle macával, és a legfrissebb borkóstolós élményeim is oda vezettek, hogy most már idegen borokat sem akarok vehemensen mamamévá tenni. Csak megfontoltan, elővigyázatosan, körültekintően – vége a féktelen kalandozásnak.
Ahogy fogalmazom a következő gondolatot, érzem benne az ellentmondást: olasz és francia borokkal kezdődött a kijózanító élmény, amit jelentős számban kóstolt chilei borok tetéztek. Alkoholos italokat fogyasztva józanodni? Ilyet sem látott még a világ, de azonnal érthetővé válik a szöveg, ha a kijózanodást az észhez tér kifejezéssel helyettesítem.

Nem volt még másnap. Bőven aznap volt, amikor kedvesemmel jóval éjfél előtt hazafelé bandukoltunk a borkóstolóról, és mindkettőnket erős fejfájás gyötört. Aznaposok voltunk tehát, és joggal gyanakodtunk azokra a borokra, amikkel estefelé kezdtünk ismerkedni a "borok az Andok völgyeiből" mottójú, chilei termékeket felsorakoztató rendezvényen.

Gyanakodhattam volna rögtön az elején, hogy nem lesz ennek jó vége, mert rosszul kezdődött. Meghirdették ezt az eseményt egy bizonyos részvételi díjjal, aztán érkezésünkkor nem ezzel számoltak, amit nekem fel kellett dolgoznom, és közben a zavarodottság jeleit mutathattam. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy szorozni vagy összeadni nem vagyok képes egyszerű számokat, de aztán kiderült, hogy nem a CPU-val támadt gond, hanem az input adat hibás. Nem volt fájdalmasan nagy az eltérés, de akármekkora is, nem juthattam helyes eredményre. Erősen kiült az arcomra a kínlódás, ahogy a különbség okát megfejteni igyekeztem, s ez meg a személyzetben okozott enyhe riadalmat. Majd megjelent a házigazda, aki tisztázta a különbség okát: a hírlevélben más részvételi díjról tájékoztatták a címzetteket ahhoz képes, mint amit véglegesítettek.

A baj nem jár egyedül. Az est fényét emelő, felsőfokú WSET okleveles szakmai előadó Chile történelméből is mesélt szemelvényeket, amikben egy számomra ismeretlen politikus neve többször elhangzott, majd helyesbített, hogy igazából Pinochetre gondolt, csak eltévesztette. Előfordult az a nyelvbotlás is, amikor bortemesztőnek nevezte a bortermelőt, de ez a legkevesebb. Aztán az egyik tétel kapcsán annyit kérdeztem tőle, hogy meddig volt hordóban, és mikor palackozták. Ő pedig becsülettel bevallotta, hogy ezt nem tudta kideríteni, így szakmai kíváncsiságom kielégítetlen maradt.

A poharainkba óvatosan töltögetett borok egytől egyig fényesek, üdék, tiszták, tükrösek és finomak voltak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a dél-amerikai országban megjelenő szakmai befektetők meghonosították a kényes fogyasztói igényeket kiszolgáló berendezéseket és technológiát. Képesek ugyanazt a minőséget kihozni a szőlőből, mint bármelyik közismerten neves termelő, és őket az aszály sem sújtja. Állítólag hólével öntözik a hegyekben fekvő területeiket.
Sok évvel ezelőtti első találkozásom részleteit a chilei borral nem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy hihetetlenül olcsón adták. Annyira szerény összeget számítottak fel érte, hogy abból az én világomban csak a palack, a dugó és a címke együttese fedezhető. Az egyik bormustrán találkoztam egy chilei fickóval, akit kérdeztem erről a varázslatról, de ő sem rántotta le a leplet a titokról. Mára megváltozott a helyzet, mert a végigkóstolt borok nem sorolhatók az olcsó kategóriába. Ellenkezőleg. A bemutató legkedvezőbb árú bora akciósan (fél áron) került annyiba, mint egy középkategóriás hazai termék. A legvaskosabb árcédulán meg olyan összeg szerepelt, ami sokszorosa annak, mint amit még jó szívvel költenék különleges borra.

Ízléses kiszerelésű, pohárba töltve is szép borokat kóstoltunk. Rendben volt íz, illat, aroma, buké, a vörösek némelyikében nem túlzó, de kellemes hordósságot éreztem. Elismert szakemberek mindegyik bort 90 fölötti értékre pontozták, tehát nem egyedül vagyok elégedett a minőséggel. Könnyen lehet, hogy csak ez a kombináció eredményez fejfájást, amilyen keveréke az elfogyasztott boroknak most összeállt, és külön-külön iszogatva nem okoznának gyötrelmet.
Na, ezt az utólagos vizsgálatot nem fogom elvégezni, mert az elmúlt napok idegen boros élményei nem csak a chilei boroktól, hanem összességében a bolti boroktól vették el a kedvemet egy időre. Évekkel ezelőtt, a mostaninál is kezdőbb borászként megfogalmazott hitvallásomban már írtam arról, hogy mi a véleményem a kereskedelmi igényeknek megfelelően kezelt borokról. Ma sem gondolom ezt másképp. Sőt, még határozottabban kiállok amellett, hogy ezek a műveletek nem a saját készítésű, saját fogyasztásra szánt borokhoz lettek kitalálva, és balgaság a profik módszereit szolgai hűséggel, kicsiben utánozni. Igen erős a gyanúm, hogy a fejfájást a palackba töltött borok stabilitása érdekében felhasznált anyagok maradványai okozzák. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő, ahogy nagyüzemi borászok az elkészült, kifogástalan tételekbe gyanús anyagokat szórnak-öntenek-kevernek azért, hogy a kereskedelmi forgalomba kerülő palackokban minden rendben legyen. Mert ha egy kezeletlen bort a boltosok kitesznek a kirakatba, és ott hol süti a Nap, hol nem, a raktárakban ide-oda pakolgatják, rázogatják, az nem kedvez a beltartalom állagának. Amikor a fogyasztó leveszi a polcról, akkor nem akar zavaros, üledékes, ótvar folyadékot szemlélni a palackban, és poharába töltve sem ezt az élményt hajszolja. A derítés mellett szűrőket is használnak a borászok, amikkel szintén a kedvezőtlen hatásokat előidéző részecskéket vonják ki. Igen ám, de egy szűrő adatlapján is félelmet keltő anyagok tömegét sorolják fel: kovaföld, aktív szén, cellulóz matix, gyanta, poliolefin, perlit, kovasav kristályok. A szűrő feladata útját állni bizonyos anyagoknak, de ki hiszi el, hogy magából a szűrőből semmi nem kerül a borba?
Nem csupán alapos gyanú ez, hanem tapasztalat és meggyőződés. Mostanában azzal riogatom a borivókat, hogy mesélek nekik nagyüzemi derítőanyagokról, ezek közül is a legriasztóbb nevű sárgavérlúgsóról, a tudományos nevével sem nagyobb rokonszenvet ébresztő kálium-ferrocianidról, és egyidejűleg azzal nyugtatom őket, hogy nem vagyok a magam ellensége, ezért az itthoni pincében kóstolható saját borokba nem kerülnek ilyen félelmetes anyagok. Tudom, miből készülnek, nem fáj tőle a fejünk, és a lányok sem ettől fognak kiszőrösödni olyan testrészeiken, ahol ez nem kívánatos.

Az elmúlt napokban nem csak a chilei borok okoztak kellemetlenséget, hanem két további, korábban boltban vásárolt tétel is. Már megint az a fene nagy kíváncsiság sodort bajba bennünket, mert ettől fűtve hoztunk haza egy Németországban palackozott, olasz eredetűnek feltüntetett Pinot Grigio (szürkebarát), és egy francia "Cap à Agde" fantázianevű bort, amik elsődlegesen az olcsóságukkal hívták fel magukra a figyelmet, és tették magukat különösen vonzóvá a kispénzű közönség számára. Azonos évjárat (2023) és azonos alkoholtartalom (12%).
Ez a két palack indította el a bolti borokhoz fűződő kellemetlen élmények sorát. Az olasz cucc száraz rozé minősítése ellenére híg, édeskés szörpnek hatott. Felejthető, semleges, borra csak folyékonysága révén emlékeztető lötty, de különösebb bajunk nem lett tőle. Durvábban hatott a másik, a címkéje szerint francia bor, ami két részletben fogyott el, és a második alkalomra maradt a nagyobb része, amitől mindketten harcképtelenné váltunk. Az asszony a nászágyba dőlt be, én csak a kanapéig jutottam el, és ott hortyogtam egy darabig.
Vigyázni kell a messziről jött emberrel, régóta tudjuk. Saját tapasztalásunk által most már azzal is tisztában vagyunk, hogy a messziről jött borok is okozhatnak csalódást.