Azon töprengek, hogy a régi világban vajon tilos volt-e ittasan lóra kapni, vagy fogatot hajtani. Számított-e egy baleset körülményeinek kiértékelésénél, a felelősség megállapításánál, ha részeg volt a kocsis vagy a lovas? Manapság nem vitás, hogy alkoholos befolyásoltság állapotában nem szabad járművet vezetni, de még a biciklizés sem ajánlott. Ezért fogunk ma kivételesen busszal vagy taxival közlekedni, mert előre látom sorsunkat: estére enyhén kapatosak leszünk mindketten, ami kizárja az autóvezetést. Ma van a napja annak, hogy kedvesemmel meglátogatjuk a portugieser-világbajnokság záróeseményét, a pécsi Dóm Kőtárban megrendezett közönségkóstolót.

Időben odaértünk. Tolongást nem tapasztaltam, de pont az érkezésünkkel egy időben kezdetek el kilógni a bejutásra várók a bejáratnál, akár egy kaptár röpnyílásánál a méhek. Örömteli ez a fokozott érdeklődés, nem leszünk egyedül. Egy csuklópánt felhelyezésével jelöltek meg, mint belépésre jogosultat, ami emberséges módszer ahhoz képest, hogy süthettek volna rám billogot is. Nagycímletű bankjegyet letétbe helyezve öblös poharat is kaptam, ami fontos kelléke egy borkóstolónak.
Az első kört üres pohárral tettem meg. Méhes példánál maradva, az ő felderítő repülésükhöz hasonlóan, előbb körbejártam a helyszínt, felkutattam az emeletre vezető lépcsőt, és ezzel végezve gondoltam először arra, hogy most már kóstolni is érdemes. A felderítő séta közben nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezők által háttérzene szolgáltatására verbuvált együttes főszereplővé léptette elő magát a hangerő helytelen beállításával. Arra emlékeztetett a műsoruk, hogy miért nem volt kedvenc helyem kiskoromban a disco. Ha valakihez szólni akartam, akkor közel hajolva, a fülébe kellett ordítanom a mondandómat, és még ez sem garantálta a sikeres közlést. Itt ennyire nem volt durva a hangerő, de halkabbra véve jobban kijött volna a zene aláfestő jellege. Sebaj. Mondjuk azt, hogy ez egy olyan koncert, ahol a közönséget borral kínálják, és máris minden rendben van.

Nem véletlenül töltöttem az idő javát az emeleten – itt kerültem legtávolabb a zajforrástól.

Az emeleti kiállítók között bukkantam rá von Beőthy standjára. Öreg róka (bevallása szerint 75 éves), rafinált borász, aki a szőlőművelésen és a borkészítésen túl tudhat valamit az emberi természetről is, mert engem azonnal megfogott a családi címerével. Aztán persze sor került a kóstolásra, ami az amatőr ízlésem alapján azt a minősítést hozta, hogy talán nem ezzel kellett volna kezdeni, hanem ezt kellett volna hagyni a végére. Von Beőthy barátságos ember, szeret beszélni. 1200-ig tudja visszavezetni a családfáját, de mesélt ennél érdekfeszítőbb témákról is. 15 fokos pincében érleli a bort 2 évig, francia tölgyből készült hordókban. Spontán erjeszt, nem használ speciális élesztőkultúrákat. A viszonylag meleg pincének köszönhetően az almasav bomlása is erőltetés nélkül megy végbe, ehhez sem szokott bevetni baktériumtenyészetet.
Spontán erjesztést azok a borászok engedhetnek meg maguknak különösebb veszély vállalása nélkül, akiknek pincéiben már megtelepedtek azok a gombafajták, amik képesek elnyomni a vadélesztők hatását, és a legjobb eredménnyel végzik dolgukat a mustban vagy a cefrében. Von Beőthy még abba is beavatott, hogy nem szabad felszívódó hatású szereket alkalmazni a növényvédelemhez, mert attól a bor jó eséllyel megbökszeresedik. Könnyű annak, akinek már az ükapja is borászkodott, és több száz éves pincében dolgozik. Ha rosszul gondolom, és mégsem könnyű, akkor is több lépéssel előttem jár.

Nem tévedtem nagyot a Beőthy Pince borainak elhamarkodott minősítésével, mert kiválóságára már nálam hozzáértőbb ítészek is felfigyeltek, és a 2018-as kékfrankost a Magyar Borszakírók Köre beválogatta a "SUPER 12" listára.

Rengeteg bort tárolok az itthoni pincében (aminek java vörös, némi rozéval fűszerezve), ezért azt tervezem, hogy idén nem vágom nagy fába a fejszémet, nem lesz akkora kaliberű a szőlőfeldolgozás, mint tavaly. Nem akarom kihagyni az idei évet, nehogy alábbhagyjon a rutin, de most egy kisebb mennyiségből kéne valamilyen fehéret gyártani a választék bővítése érdekében. Hosszas tanakodás után a rajnai rizlingre esett a választás, aminek egy kezdetleges, kísérleti változata már készült itthon, de az akkor alkalmazott eljárás inkább elrettentő, mint követendő példaként szolgálhat. Emlékszem az eredményre, és az elkövetett hibákra – ez is segíthet abban, hogy a következő nekifutás sikeresebb lehessen.

A jó kapus nem csak ügyes, hanem szerencséje is van. Azért jutott eszembe ez a gondolat, mert itt ácsorgok egy portugieser seregszemle kellős közepén, ahol a pannonhalmi Cseri Pincészet is megjelent boraival, és kínálatukban nem szerepel egy fia portugieser sem, ellenben rizlingből annál több. Nem jegyzeteltem, az emlékeim homályosak (ekkor már jelentős számú kóstoláson voltam túl), de úgy rémlik, hogy évjáraton belül, azonos fajtából csinálnak többfélét is. Primus, secundus stb. nevekkel megkülönböztetve őket egymástól. A különbség természetesen tartalmukban is megmutatkozik, mert olyan trükköket vetnek be, amikre földi halandó nem is gondolna. Ezek közül az egyik az erjesztés idő előtti leállítása. Elveszik az élesztő kedvét attól, hogy tovább dolgozzon az anyagon, ami nem marad következmények nélkül: alacsony alkoholtartalom, sok maradék cukor.

Azt kell feltételeznem róluk, hogy mindent tudnak a rajnai rizlingről, és ezt nem rejtik véka alá. Ellenkezőleg. Fennen hirdetik, és ami különös szerencse, hogy az elkészült boraikat sem tartják meg maguknak, hanem juttatnak belőle a szélesebb közönségnek is. Rendkívül didaktikus megjelenéssel adják tudtára az érdeklődőnek, hogy komolyan veszik a dolgukat. A kiállított szemléltető eszközöket nézve olyan érzésem volt egy rövid időre, mintha betévedtem volna egy oktatási intézmény előadótermébe, ahol egy professzor tanítja a tudnivalókat. Aztán visszatértem a révületből, ösztönösen odatartottam a poharamat, töltöttek bele, én pedig felhörpintettem. Ha csak megközelíteni sikerül majd itthon ezt a minőséget, akkor már megérte rizlinget választani idei bornak.

Este felé közeledve nem csak lépteimre ügyeltem a megszokottnál nagyobb figyelemmel, hanem arra is, hogy a viselkedésemmel ne keltsek pánikot vagy megbotránkozást. Ezzel összefüggésben nem kóstoltam többet, már csak a társasági interakciók érdekeltek. Arra lettem figyelmes, hogy a szekszárdi Eszterbauer Borászat főnöke történelmi tárgyú előadást tart mellettem, amiben szó volt III. Béláról, meg számtalan érdekességről, de a pontos részletekre nem igazán emlékszem. Igyekszem nem elsárgulni az irigységtől olyan esetekben, amikor nálam sokkal okosabb emberekkel szívok egy levegőt – most is erőt vettem magamon. Hogyan fér bele valakinek a fejébe ennyi lexikális adat? A másik oldalamon egy ismeretlen hölgy kínált kedvesen csokoládéval. Habozás nélkül hármat is vettem egyszerre, de figyelmeztetett, hogy tekintélyes mennyiséget sikerül megragadnom, ami nekem azért nem tűnt fel azonnal, mert ezek a csokoládé lapocskák nagyon vékonyak. Aztán ő volt az, aki odaadta a fényképek készítésére is alkalmas eszközét a szemben lévő standnál ügyelő kiállítónak, hogy készítsen rólunk néhány felvételt.

Kedvesem hiányzik a képről. Valahol a takarásban ücsörög, mert a mostani alkalomra először húzta fel vadonatúj körömcipőjét. A szépségnek, a kecses tartásnak megvan az ára. Így történt most is, mert egyre inkább terhére volt a járás.
Nagy kópé ez az Eszterbauer. A hangulat már a tetőfokára hágott, amikor egyszer csak azt mondja:
– Most figyeljetek! Lenyúlom a Günzer trófeáját. Észre sem fogja venni...
Úgy is lett. Térült-fordult, einstand.

Összességében jó buli volt, megyünk máskor is. Egy valamit bánok utólag, de remélem lesz lehetőség pótolni a hiányosságot. Megkóstoltuk a hosszúhetényi Szabó Pince borait, az asszony emlékszik is rá, de nekem teljesen kiesett, pedig erre oda kellett volna figyelni. Megérne egy külön alkalmat, amit csak ezekre a borokra szánok.