Amikor kisgyerekeimmel magunkra maradtunk, hirtelen mások lettek a prioritások. Vagy a gyerekeimmel foglalkozom, vagy a szakmámban dolgozom, és jövedelmet termelek, amiből megfizethetek egy csomó tanárt, gyermekfelvigyázót, nyári napközis tábort stb. Aztán úgy járok, mint egy régi ismerősöm, akinek egyszer kezit csókolomot köszönt a saját gyereke, amikor az egyik hétvégén végre találkoztak (rá a nagyszülők vigyáztak). Látom, mivé lesznek azok a gyerekek, akikkel a hűtőszekrény ajtajára ragasztott üzenetek révén tartják a kapcsolatot szüleik.
Nem ezt az utat választottam. Eljött ez első általános iskolai nyári szünet, amikor is bejelentettem az összes ügyfelemnél, hogy szeptemberig nem érek rá (maximalista hozzáállásom tyúkapó funkciómban is tükröződött). Ők meg erre azt mondták, hogy megértik a helyzetemet, de keresnek helyettem mást. Ennek velejárójaként az addig az én bankszámlámat duzzasztó bevételek a továbbiakban nem nálam kötöttek ki. Könnyen átlátható helyzet, mert ettől kezdve a bevételi oldalon mindössze a családi pótlék és a volt asszonytól a gyerekeink után járó tartásdíj jelentkezett. Meglehetősen szerény jövedelem. A nadrágszíjat összehúzva is nehéz kijönni belőle, az építkezést pedig el lehet felejteni.
Lakókörnyezetünk korábban hevesen zajló fejlesztése ezzel abbamaradt, de az udvarra depózott építőanyagokkal kellett kezdeni valamit. Véstem 24 fészket a ház falába, felraktam ugyanennyi födémgerendát (csigakerék, csörlő, kézierő) és kb. 300 kefnit. Majd gondosan letakartam az egészet, mert a betonozás hosszan tartó elmaradására számítottam.

Ez a lapostetővel fedett, a pince előtti aknával együtt 18 méter hosszú, 3 méter széles helyiség lett volna a "futófolyosó". Eredetileg úgy képzeltem, hogy a gyerekeim itt akár télen is fedett helyen játszhatnak, szaladgálhatnak, és így a "rossz időben a szobában kuksolni" helyzet ki van küszöbölve.
Néhány évvel a takarás elhelyezése után készült a fenti kép. Ekkor még egész jó állapotban védi a felületet attól, hogy a betonnal kitöltendő résekbe szemét kerüljön. A később ültetett, a következő képen már két emelet magasságúra nőtt diófa itt még sehol sincs, és a kopasz falakat sem nőtte be borostyán.

Amennyi idő alatt a terméskő falon cseppkövek nőttek, azalatt a félkész lapostetőre terített takaróponyva szétfoszlott, és az addig védett felszínre akadálytalanul potyogtak levelek, tobozok, fenyőtű, gallyak stb., és megült rajta a por. Ezekből állt össze évtizedek alatt a résekbe rohadt massza, amivel a tönkrement ponyva eltávolítása után találkoztam. Olyan volt, akár a virágföld. A kefniket kiszedtem és lekeféltem, a gerendákat lesöpörtem, majd vissza minden a helyére (ha egyszer valakivel kegyetlenkedni akarsz, akkor ilyen munkára fogd – rendkívül lélekromboló). Első nekifutásra próbáltam porszívóval is, a keskeny résekhez való fejjel. Hatástalan.

A korabeli tervek szerint a lapostetőn összegyűlő esővíz a felület kerítés felőli szélének közepére folyt volna. Ott aztán egy függőleges ejtőcsövön, falon kívül vezetve, a folyosó padlója alatt távozott volna (egyszerűbb lenne a szomszéd kertjét locsolni a vízzel, de ez nem járható út). Elég ocsmány megoldás a falon kívüli cső, ráadásul a folyosó hasznos keresztmetszetét is leszűkítené. Különös szerencse, hogy nem lett "elkapkodva" a betonozás, mert így érvényesülhetett a késleltetett döntések kedvező hatása: nagyobb tudás birtokában, a körülmények és hatások alaposabb ismeretében választhattam a lehetőségek közül. Nem könnyíti meg a munkát a gerendák közé helyezett kefnik súlya, de erre is van műszaki megoldás. Az elcseszett terv szerinti lejtést annak idején slagos vízmértékkel állítottam be, de időközben sokat változott a világ, benne én is. Kitalálták a lézeres szintezőt, aminek használata jóval kényelmesebb. Én meg átgondoltam a vízelvezetést. Az új szintezéssel a tető az udvar felé eső sarkába lejt, oda került a lefolyó, aminek tartozékait így már könnyű elrejteni.
Építkezés újratöltve, gerendák újraszintezve. A végeket bevasaltam, aztán jött a betonozás. Ebben a szakaszban különös sportot űztem: lapáttal kevertem a betont, mert ennek a műveletnek a hanghatásai kevésbé zavarják a szomszédokat. Aztán rá kellett ébrednem, hogy ezek nem érdemelnek könyörületet. Azóta betonkeverő zaját kénytelenek hallgatni, és gátlástalanul használom a 230-as gyémánt vágótárcsát (szigorúan fülvédővel), de legalább kiegyenlített a viszonyunk, amennyi bosszúságot okoznak nekem. Egyszer talán jó szomszédaim is lesznek, de ahhoz a jelenlegi gárdát le kell cserélni.

Betonkeverő placc a reménybeli pince bejárata előtti aknában.

Kemény meló. Keverni is, cipelni is. Nem önmagában ez a néhány vödörnyi, hanem a korábban elkészült és az ezután keverendő mennyiséggel együtt. Nem lehet sokkal kellemetlenebb a kőtörés kényszermunkában, legfeljebb annyiban, hogy azt láncra verve végzik, és utána nem lehet hazamenni.

A betonozás harmadánál tartok. Kellő buzgalommal és kitartással egyszer csak elkészül.

Már meg is van, itt a vége, és alig szakadtam bele. Kialakult egy teherbíró födém a pince felé vezető folyosó fölött, amit már csak szigetelni és burkolni kell. Ezen a félkész teraszon (lapostetőn) a beton megszilárdulását követően bátran lehet szaladgálni, és végre kényelmesen felragaszthatok néhány hőszigetelő lapot az északi falra. Ennek ugyan semmi köze a pincéhez, de ez is régóta várat magára, és célszerű minél hamarabb a végére járni.

Kikapcsolódásként néhány fordulóval hazafuvaroztam a hőszigetelő anyagot. Multipor. Mész és szilikát alapú, nem éghető, porózus, pillekönnyű anyag. Érdekes kiszerelésű csomagokban árulják. Csak szélcsendben mertem szállítani, mert különben attól lehetett tartani, hogy felborulok vele, de azzal is megbotránkoztattam néhányakat, ahogy az első kereszteződésnél megálltam, kiszálltam, és megnéztem, hogy elférek-e a lámpák alatt. A túlzott óvatosság.

Aztán persze foglalkoztam a munka lényegi részével is, a lapostetővel. Vízzáró szigetelés készül bitumenes lemezzel, ezt követően ragasztom fel a Multipor táblákat.

A puding próbája az evés, a vízszigetelésé meg az elárasztás. Fölszivattyúztam a patakból néhány ezer liter vizet, amivel egy rendkívül hangulatos tó alakult ki a lapostetőn. Érdemes lenne megtartani, de ellenőrizni kell a lejtést is. Megfelelő, szépen lefolyt az összes víz. Egy ilyen tortúra után az eső vagy a hólé meg se kottyan ennek a szigetelésnek – hinné a naiv, jóhiszemű építkező, de ez sajnos nem igaz. A lapostető mindig beázik, kivitelezzék azt a legnagyobb gondossággal. Ilyen a természete.

A pince felé vezető folyosót felülről megvédtem mindentől, járkálni is lehet rajta. Hogy miért kellett a tetejére hőszigetelés? Ez is ki fog derülni.