Pinceajtó v2.0

Öt éve épült a borospince, és kereken két év telt el a bejáratot záró praktikus nyílástakaró elkészülte óta. Remekül tartja a párát, jól elválasztja egymástól a pincét és az előteret, tökéletlen illesztése folytán ideális szellőzést garantál – csak jókat mondhatok róla, ha nem nézem külalakját. A Chokito reklámból ismert ronda és finom mintájára áltathatom magam a ronda és praktikus szlogennel, mégsem hagy nyugodni a kinézete. Nem vagyok különösebben izgága, de évek alatt bennem is feszülni kezd a nyomasztó érzés, hogy még mindig nem voltam képes jó ízlést tükröző kivitelben ajtót gyártani. A hirtelen készült, és ideiglenesnek szánt nyílászáró megmentett a kényszeres kapkodástól, de ha valaminek az ideiglenessége években mérhető, akkor az kezd hasonlítani a Magyarországon 47 évig "ideiglenesen" állomásozó szovjet csapatok jelenlétének átmenetiségére.

A fa kétségtelenül nemes anyag. Jól mutat, szépen patinásodik, és aki ad magára, az tölgy pallóból készít ajtót borospincéjének bejáratára. Nem tartozom közéjük, mert a fa használatát elvetettem, mivel 80-90%-os páratartalmú környezetben nem tartós. Kinéztem helyette a faerezetű WPC-t, ami valószínűleg a világ végéig kitartana romlás nélkül. Különösen akkor, amikor a beépítés helyén nem süti Nap, nem veri eső, nem fújja szél. Kiválasztottam a megfelelelő anyagot, erősen elgondolkodtam a kivitelezésen, tartószerkezeten, csapágyazáson, és ehhez hasonló megoldást képzeltem el:

Nem alakra és mintázatra, hanem a felfüggesztésre vonatkozik a hasonlóság. Hagyományos zsanérok helyett ugyanilyen tengelyre szerelve láttam jónak megoldani a széles, egyszárnyú és nagy tömegű ajtólap nyitását-zárását, csakhogy ezzel további műszaki bonyodalmak tárultak fel. Hordók és szüretelődézsák ki- és becipelésének idején szükség van a pincebejárat teljes keresztmetszetére, ami ebben a tengelyes kivitelben az ajtó ideiglenes eltávolítását kívánja olyan elmés szerkezettel, hogy a nagy és nehéz konstrukció mozgatásához ne kelljen minduntalan segítséget hívni. Haladjon az ügy, nekilátok az ajtólapnak, a kiakasztható tengely megoldásán ráérek közben spekulálni.

Komótosan fogok hozzá. Meglátogatok néhány kereskedést, ahol faforgács és műanyag keverékéből fröccsöntött deszkákat árulnak, helyenként minta után értékesítenek: rendeljem meg, fizessem ki, ők majd szólnak, ha megérkezett az anyag. Ehhez még fel kell bátorodnom, de addig is foglalkozok az előkészítő műveletekkel. A pince közelében elhelyezett szerszámokkal olyan illúziót keltek magamban és környezetemben, mintha valami beindult volna. Lám, halad az ügy. Hosszas méricskélés után feljelöltem a terméskő falra azokat a vonalakat, amik mentén gyémántkoronggal ki kell igazítani az egykoron elnagyolt falazás pontatlanságait, hogy az ajtólap megfelelően illeszkedhessen a nyílásba, de nagy szerencsémre nem kezdtem bele visszafordíthatalan műveletekbe, amik szembeötlően heves munkafolyamatra utalnának. WPC anyagot sem hoztam még haza, amivel kezdetét vette volna vagdosás, fúrás-faragás. Szerencsésnek nevezem a helyzetet, pedig mintha megtorpant volna a lendület, ami enyhébb megfogalmazása annak, hogy az igazi, masszív pinceajtó irányába tartó nagyravágyó tervemet ejtettem. Talán születik jó megoldása a feladatnak, ha még mindig ezen rágódok, de egyre aggasztóbb tartalommal jelentkeznek az épített környezet óhatatlan roncsolását bemutató látomásaim, amikben légkalapács is előkerül, hogy a majdani ajtó függőleges forgástengelyének megfelelő rögzítését biztosítsam. Téglák fordulnak ki a boltozatból, darabok hasadnak le a terméskőből – megéri az átalakítással járó rizikót vállalni? Kételkedni kezdek szakmai alkalmasságomban, és elfogyott a türelmem. Közelebb járok az igazsághoz a túl nagy fába vágtam a fejszémet és a beletört a bicskám hasonlatokkal, és illik ide a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka mondás is.
Időben megvilágosodtam, és találtam egy nagyon erős érvet a pinceajtó hagyományosan elvárt robusztus kivitele ellen. Beltéri ajtó, amihez zárható kapukon és bejárati ajtókon át vezet az út, tehát nem behatolás elleni védekezésre készül, vagyonvédelmi szerepe nincs. Egyszer régen a zárható pinceajtó áldásáról értekeztem, ami megvéd a besurranó tolvajok kártételétől, de akkor is csak viccelődtem. A pára- és hővédelmi hatás megőrzése mellett mostantól csupán a kedvező látványélmény megteremtése a cél, ami pofonegyszerű optikai hatással megoldható.
Nem ez az első olyan döntésem, ahol eltérek a szokványos megoldástól. Három gyerekem született két fészekaljából úgy, hogy sosem nősültem, pedig a házasságkötés szokása mélyen beleivódott a társadalomba. Legalább annyira, mint a tölgyfából készülő vaskos pinceajó iránti elvárás, amihez akkora pincekulcs jár, hogy azzal verekedni is lehet.

Végérvényesen lemondtam ennek a szép feladatnak igényes, bonyolult, kockázatos és feleslegesen drága megoldásáról, ám ezzel a döntéssel nem szűnt meg a sóvárgás a mostani megoldásnál esztétikusabb pinceajtó iránt, ezért a töprengés folytatódik. Színházi élményeim jutnak eszembe, ahol a nézőtérről szemlélve pompázatos hatást keltenek a díszletek, csakhogy láttam ezeket közelről és hátulról is – lehangoló élmény. Ugyanígy láttam közelről a szereplőket előadás után a színészklubban, akik színpadi megjelenésük alapján roppant vonzóak, de az előadás után megszűnik varázsuk, amint levedlenek magukról sminket, műszempillát, parókát, viszont marad a szürke, kiélt, szottyadt, ráncos, vágylohasztó valóság.
Ugyanezt az ősi trükköt, a felhordott máz hatásvadász módszerét fogom alkalmazni a látvány javítására a pince nyílástakaróján. Már azzal az egyszerű művelettel is sokat javulna a megjelenés, ha festékkel fedném a randa felületet. Ebből jön az ötlet, hogy ha festék, akkor miért ragadnék le az egyszínű egyszerűségnél, amikor elláthatom a felületet mintázattal is, és ez a mintázat miért ne alakítsa egy kedvező látványt mutató ajtó képét? Ha jól néz ki a színpadon, akkor itt sem fog rosszul mutatni. A következőkben megtudhatod, hogyan kell pinceajtónak látszó tárgyat készíteni.

Meglehetősen bő fantáziámmal el tudok képzelni mindenféle látványt, de most a türelmetlenség a lustasággal karöltve abba az irányba terel, ahonnan készen kapom az ötleteket. Mások által korábban megalkotott ajtókat fogok nézegetni, és ezekből választok tetszetős mintát.

A vizsgálat alá vont ajtók egy része középkori darab, kovácsolt vasalattal, szegekkel és szegecsekkel. Nem ismerték a csavart a régiek, és kezdetleges módszereikkel míves darabokat hoztak létre. Óriási a választék, reggelig böngészhetném, de fegyelmezetten felhagyok a további keresgéléssel, amikor elegendő mintát gyűjtöttem. Ezek között látok olyat, ami ránézésre egy az egyben illene az ajtónyílásba, nem kellene vele sokat bíbelődni. Aztán hosszas vívódás után mégis arra esik a választás, amivel keményen meg kell küzdenem.

Abból fakad a küzdelem, hogy nem értek a képfeldolgozó programokhoz, ezért a speciális műveletek előtt tovább kell képeznem magam. Első lépésben a nem szemből fényképezett ajtó axonometriáját szüntetem meg, majd eltávolítom a felesleges árnyékokat, növelem a felbontást és a kontrasztot. Aztán a pince bejáratának méretéhez igazítom a tuningolt kép dimenzióit, végül látványterv készül:

Fölöttébb tetszik a látvány, és ezzel megpecsételődött sorsom, mert most kereshetek egy olyan vállalkozást, akik képesek megfelelő minőségben, és alkalmas vászonra nyomtatni az ajtó képét 1550×2154 mm méretben.
PDF-ben kérik a nyomtatandó anyagot. Első nekifutásra legyártom 96 DPI-vel, ami viszonylag nagyméretű file-t eredményez, ezért teszek egy újabb kísérletet 72-vel – egy nagyságrenddel csökken a méret.
– Föl kell mennünk az emeletre, mert a lenti ajtón nem fért be a nyomtató – mentegetőzik a szakember. Az emeleten jelmezkölcsönző működik, itt bújik meg a gépegység a ruhafogasok mögött.

Szerencsém van a típussal, mert a nyomat hossza nem korlátozott, a befűzhető tekercs szélessége pedig 1625 mm (64 hüvelyk), amibe pont belefér a pinceajtó 1:1 arányú képe szegéllyel együtt. Eredetileg a 225 literes boroshordót ölrekapva cipelő ember kiterjedéséhez méreteztem a pincebejárat szélességét, erre most kiderül, hogy a rendelkezésre álló nyomtató tekintetében is megfelelő méretet határoztam meg az építés idején.
Volt egy olyan szakasza a nyomtatás előkészítésének, amikor megmakacsolta magát a nyomtatóvezérlő program. Úgy tűnt, hogy hosszúra nyúlik a megoldás keresése, ezért magára hagytam a szakembert, és beszédbe elegyedtem a jelmezkölcsönzőt felügyelő nénivel. Arról számolt be, hogy férfiak gyakran kérnek női jelmezeket, és csillogó szemmel ecsetelte, hogy milyen jól áll némelyiknek. Aztán én meséltem neki arról, amikor a színházban rühjárvány tört ki a koszos jelmezektől, amit rossz nyelvek szerint igazából az öltöztetőnők terjesztettek. Az egész társulat véresre vakarta magát, mert a rühesség nem olyan állapot, aminél a fejlett tudat fegyelmezetten eltekint az illetlen vakarózástól. Azt meg KELL vakarni. Éppen belekezdtem volna abba a történetbe, hogy a színtársulat férfitagjai közül is sokan szívesen viseltek volna női ruhát, mert ők nem titkoltan saját nemükhöz vonzódtak, de egyszer csak beindult a nyomtató, és ezután kisvártatva megjelent az eredmény.

Nem vet szét az ideg amíg hazaérek, mert már nyomtatás közben is rendben lévőnek tűnt a kinézet. Itthon mégis első dolgom az ellenőrzés: nyomat padlóra terítve, íves nyílástakaró ráfektetve. Ha fedik egymást, akkor eddig sikeres a vállalkozás. Az íves rész eltér az ajtónyílás szabályos félkörívétől, de ez már a látványterven is látszott, és megbékéltem vele.

Az első hevületen túl fogok egy mérőszalagot, és egyszerűen megmérem széltét-hosszát. Milliméterre stimmel a tervezett mérettel. Ha eltérést látnék, akkor is a mérőeszköz pontatlanságára gyanakodnék, mert a nyomtató profi cucc, a nyomat hordozója pedig üvegszállal erősített anyag. Súlya 1.88 kg, amiből a szabásnál kb. 20% leesik, viszont egyéb szerelékek hozzáadódnak, így az optikai elégedettséget biztosító tartozékkal kiegészített nyílástakaró végleges súlyát 3.5 kilóra becsülöm. Ez különösen kedvező a WPC-s tervek 60 és 70 kiló közötti súlyához képest, a tölgyből készítendő darab mázsás terhével összevetve pedig olyan, mintha nem is létezne. Ezt a méretéhez képest rendkívül könnyű kivitelt jó szélben akár reptetni is lehetne, ha kivinném a rétre, és madzagokat kötnék rá. Bodóczky István sárkányépítésről szóló könyvében olvastam kiskoromban, hogy rendeznek olyan sárkányeregető összejöveteleket, ahol mindenféle, eredetileg nem sárkányvitorlának tervezett tárgy eregetésével próbálkoznak, mint például esőkabát. Egy ilyen bulin nagy sikerem lenne, ahogy megjelenek egy pinceajtóval.

Nem ismerek kiforrott technológiát a nagyjából 3 m²-es műanyag molinó ráfeszítéséhez a meglévő nyílástakaró hajlított kontúrléceire. Volt egy egész hétvégém, hogy kigondoljak valami barkácsmegoldást, és hétfőn belevágjak. Összeszedtem kellékeket, szerszámokat, és óvatos léptekkel levonultam a futófolyosónak újabban közösségi tér névvel illetett részére, ahol már péntek óta kiterítve hever a nyomat, rajta a méret helyességének ellenőrzésére rádobott, ideiglenes nyílászáróval. Nem árt az óvatosság, mert ha rossz az elgondolás, akkor nem a kívánalom szerint fog mutatni a díszlet, talán meg sem áll a helyén. Összecsapni sem akarom, mert tartós megoldás a cél.
Méricskéléssel kezdem. Meghúzom az első, félszeg vonalat a molinó hátulján, de még nem vágok semmit. Közben megalkotom a szöszmötölés itthoni definícióját: visszafordíthatalan műveletek megfontolt halogatása. Van gyakorlatom ebben, mert a pince előtti padlóburkolat és a futófolyosót lezáró kapu építése is alapos, sokszor ellenőrzött mérésekkel kezdődött, és az eredmény elégedettséggel töltött el. Igen ám, de azóta eltelt öt év. Ennyivel bölcsebb lettem, de nem adják ingyen a tapasztalatot. Korábban magabiztos mozgásom lelassult, határtalan önbizalmam alábbhagyott, amiben része volt az igazi pinceajtó gyártására készülve elszenvedett fiaskónak is.
A kudarcot átvészeltem, és megtaláltam az igazán idevaló megoldást, aminek látom buktatóját is. A molinó miatt duplájára növekszik a mostanáig pillekönnyű nyílászáró súlya, ami kétségessé teszi az eddigi működési elv sikeres továbbvitelét: a rugalmas szerkezet befeszül a boltíves nyílásba, és bármilyen zsanér, vasalat vagy a szerkezetet rögzítő alkatrész (például kampó) nélkül áll a helyén. A tartásért felelős lécek alig vastagabbak a pipaszárnál, ezért a súlynövekedés összerogyással fenyeget, aminek kivédésére beépítek egy keresztmerevítőt.

Az íves formát biztosító műanyag szegélylécek mellett újfajta építőelemként jelenik meg a szintén rugalmas műanyagból készült redőnyléc. Az alagsorban felhalmozott rengeteg kacat között találtam egy köteget, a méret kérdéses. Az alkalmasságot most nem méréssel, hanem gyakorlati módszerrel állapítom meg: beteszem a helyére a szerkezetet, és odaillesztem a redőnylécet a tervezett rögzítési pontokhoz. Nem szokott ötösöm lenni a lottón, ezért cserébe az a legkevesebb, hogy a rendelkezésre álló kétféle méret közül a rövidebb pont megfelelő, vágni sem kell belőle. A tétova méricskélés még most is tartana, míg ezzel az odaillesztős módszerrel azonnal eredményre jutottam.

Nagyon igyekszem, de nem csak rajtam múlik a kényes egyensúly fenntartása. Nem szeretem a műanyagot. A fával ellentétben idővel nem patinásodik, hanem karcos lesz, megcsúnyul. Az ember legszívesebben kihajítaná, de mit tesz a helyébe? Ugyanolyan műanyagot, tehát óvatosan azzal a kihajítással.
Pincébe kerülve a bor nem érintkezik műanyagokkal. Tölgyfa hordóban érlelem, rozsdamentes acéltartályokban és üvegballonokban tárolom, üvegből készült lopóval, mintavevővel, üvegpohárba, -kancsóba, -palackba töltöm. Aztán közbeszól a fejlett világ, és a dézsák, vödrök, tölcsérek, tömlők mind műanyagból készülnek, de ha odafigyelve intézem a műveleteket, akkor ezek rövid időre érintkeznek a borral, ami remélhetőleg elfogadható kompromisszum.
Hiába minden műanyagellenes igyekezet, mert a famentes kivitelben készülő nyílászáróval nagyon belenyúltam a sűrűjébe. Ennek minden porcikája műanyag:

• melegházi fólia

• távtartó pufizacskó

• gyorskötöző

• szegélyléc

• redőnyléc

• molinó

• sodrott zsinór

• geotextil

• kábelcsatorna

Mit keres a sorban a villanyszerelés kellékeként szolgáló kábelcsatorna? Az itthoni elfekvő készletben találtam. Lepattintható fedelétől megfosztva könnyű, rugalmas, U-profilos léc, amivel a molinót szorítom a kontúrlécekhez. Nem bevált módszer, most fog bemutatkozni, reménykedek az alkalmasságában.

Leválasztottam a molinóról a haszontalan részeket. Szakemberek ezt a műveletet hívják szabásnak? A levágott rész 0.36 kg-t nyom, ami az egésznek kereken 19%-a. Húszra saccoltam, egy igazi mázlista vagyok. Kár, hogy ezen a pontos becslésen az égvilágon semmi nem múlik. A kiszabott molinó és a szerkezet eddigi súlya együttesen 3.32 kg, így a véglegesre becsült 3.5 kg tarthatónak tűnik.

Múlt péntek óta nem dolgoztam a pinceajtó látványának fejlesztésén, azóta hever érintetlenül a futófolyosó padlóján kiterítve. Engem valóban nem kerget tatár, és a kiszabott molinó sem szalad el, de ma már szerda, ideje lenne visszatérni ehhez a fontos munkához. Egy kicsit elkalandoztam az elmúlt napokban, de nem tétlenséggel telt az idő, hanem már megint kijött belőlem néhány keresetlen gondolat annak következtében, hogy ide az erdő szélére is eljutnak a hírek. Emiatt a hétvégén azon rágódtam, hogy milyen hülyének lenni? Ezt követte a péntek esti borkóstoló leülepedett emlékeinek rögzítése, amíg friss az élmény. Aztán visszatértem volna a kétkezi munkához, de ez a sötétre sikeredett tatáros szakasz hízni kezdett, majd egyszer csak kiszakadt innen, hogy önálló életre keljen, mert ez már nem is a pinceajtóról szól. Ha még nem döntöttél adód 1%-ának felajánlásáról, akkor az ebben kifejtett érvekkel talán meggyőzlek, hogy érdemes támogatni a Wikipédia működését.

Munkaszervezési leleményként mutatom be azt a módszert, hogy nem reggel készítem elő a történet következő szakaszát, hanem előző este. Így nem fordulhat elő olyan eset, mint például szerdán, amikor annyira belefeledkeztem az írásba, hogy a pinceajtó munkálatai újabb két nap halasztást szenvedtek.
Felfedeztem még egy tényezőt, ami nem teszi vonzóvá a futófolyosón végzett munkát. A hideget. Fűtetlen, föld alatti helyiség, ahol télvíz idején 7 és 8 ℃ közé süllyed a hőmérséklet. Nem igazán komfortos ilyen környezetben dolgozni. Ezen a hőmérsékleten már szívesen húz kesztyűt az ember gémberedés ellen, csakhogy ennél a munkánál hátráltatná a finom mozdulatokat, visszaveti a kézügyességet.
Hosszas előkészítés után végre eljutottam odáig, hogy minden adott az ajtóformára szabott molinó keretre feszítéséhez. Semmi garancia nincs arra, hogy a kialakult forma pontosan illeszkedik az ajtónylásba, ezért ideiglenes, ennek fejében gyors megoldást alkalmazok. Megfelelő méretű iratcsipeszekkel erősítem a molinót a kerethez. Ha beválik a forma és az illesztés, akkor véglegesítem a rögzítést masszívabb megoldással, az U-profilos műanyag szorítóléccel.

Na, most lehetne izgulni, mert eddig nem láttam a körbevagdosott molinó képes felét, csak a fehér hátulját, amire prímán lehet ceruzával rajzolni. Egyben van az egész, most lehet megfordítani, és kiértékelni a helyzetet. Izgalomra azért sincs ok, mert ha egy kicsit elcsúszott a kép valamelyik irányba, az most láthatóvá válik. Csipeszek le, igazít, csipeszek vissza, újabb vizsgálat, és egyszer csak jó lesz. Felesleges izgulni, mert kevés dolgot mértek meg ilyen alapossággal, mint a molinó hátuljára rajzolt körvonalakat. Megvolt a fordítás. A kép széle tökéletesen illeszkedik a kontúrléchez, igazítani sem kell rajta, mehet a helyére.

Illene ide a mint a mellékelt ábra mutatja elcsépelt frázisa, mert a látvány magáért beszél. Így képzeltem el, a látványterv is ilyennek mutatta, bár ott minden tökéletes, míg a való életben, gyér fényviszonyok mellett fényképezve fakóbb a megjelenés. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez a megoldás ideiglenesen a helyére dobva is piszok jól néz ki. Nagyon elégedett vagyok. Tényleg olyan, mint egy mágiával megidézett középkori pinceajtó, ez passzol igazán a kőfalhoz. Most már annak is örülök, hogy a zárókövet belógatva csináltattam a kőművesmesterrel, mert így az igazi.

Sok tanulsággal szolgál ez az ügy. Ezek közül a késleltetett döntések elvének alkalmazása a legsúlyosabb. Mit mond erről a szolgálatomba szegődött mesterséges intelligencia?

A korábbi, ideiglenes nyílástakaró készítését dokumentálva megfogalmaztam azt a gondolatot, amivel a halogatás észszerűségét magyaráztam, összhangban ezzel az elvvel. Ezzel szemben dolgozott az erőteljes vágy valami pofásabb megoldás iránt, és ezzel összefüggésben jön elő a másik lényeges tanulság: hosszas tépelődés ideális pinceajtót terem. Mert a most készülő darab az én szemszögemből az. Nem csupán ideális, de egyben optimális. A gyártáshoz szükséges molinónyomtató technológia régóta elérhető, tehát nem azért nem vágtam bele korábban ebbe a formabontó megoldásba, mert bármilyen eszköz vagy anyag hiányzott volna. A fejemből hiányzott a szükséges lelemény.
Egy igazi pinceajtóért kisebb vagyont kérnek az asztalosok (el kellett volna adnom az egyik vesémet), ehhez képest az itt bemutatott megoldásért szinte kabátgombokkal fizettem. Csak a molinónyomtatás és az iratcsipeszek kerültek pénzbe, minden mást megtaláltam az itthoni vackok között, ráadásul az ajtónyílásba feszülő váz már készen volt. Most jön a kivitelezés befejező cselekménye, amikor a csipeszeket végleges rögzítésre cserélem. Rengeteg Ø2 mm-es lyukat fúrtam korábban a kontúrlécekbe, hogy ezeken keresztülfűzött gyorskötözőkkel rögzíthessem a molinót. Rám vár ez a keserves meló is, ezt sem fogom elkapkodni. Ez lesz a történet legkevésbé érdekfeszítő szakasza, a legunalmasabb munkafolyamat, ezért ennek részleteivel nem fárasztalak.