Tavaszodik II.

Új életmódomban egyre inkább teret nyer a nehéz fizikai munka. Nem azért, mert ehhez van igazán kedvem, és nem lenne jobb dolgom, hanem azért, mert ebben a léptékben nem találni rá lelkes vállalkozót. Ha mégis akadna jelentkező, akkor az más szempontokat mérlegelve nem kaphat megbízást. Némelyikük olyan díjazás mellett vállalná ezeket a végletesen egyszerű munkákat, mintha Elon Muskot akarná utolérni vagyonosodásban. Más aspiránsok meg egyszerűen nem gerjesztenek bennem elegendő bizalmat alkalmazásukhoz.

Így járnak a finnyások. Meg lehet fogni a szerszámot, és neki lehet állni a szó szoros értelmében vett önerős kivitelezésnek. Régi, idealista szemléletem szerint mindent szakemberre kell bízni, akiket rendesen megfizetve jó eredmény várható. Ma már nem hiszek ebben. Kevés a megbízható, minőségi munkát végző, értelmes szakember – nem jut mindenhová.
E jelenség magyarázatát keresve néha arra gondolok, hogy kiskoromban talán házasság reményével vettem le lábukról némely nőneműeket, ami aztán nem vált valóra. A pásztoróra természetesen beteljesült, csak a házasság maradt el, amit a másik fél rossz néven vehetett. Hogyan büntetnek a haragos nők? Közös háztartást vezetve ennek számtalan módját találják, de jóval keményebb dió azon férfiakon kegyetlenkedni, akivel se fizikai, se logikai kapcsolat nem áll fenn. A világegyetemben szerencsére egyensúly uralkodik, ezért a bosszúszomjas nők nem maradnak eszköz nélkül reménytelennek tűnő helyzetben sem. Mintha a kedvükért találták volna fel az átok intézményét.

Valószínűleg meg vagyok átkozva, több forrásból is. Mi másért fényesíteném az ásó, a lapát és a többi szerszám nyelét? Hiába vagyok alkalmas ezeknél az egyszerű műveleteknél sokkal bonyolultabb, szerteágazó és sokrétű tudást igénylő munkák elvégzésére, mégis cipekedéssel, bozótirtással és földtúrással foglalkozom már megint. Várhatnék valami csodára, hogy egyszer erre téved egy jótékony építési vállalkozó, aki bevezető áron szolgáltat – csak nekem – , én meg az árnyékból figyelem, ahogy a melósok serénykednek. Kifogástalan minőségben, messze a vállalt határidő előtt végezve, a szokásos díj töredékéért. Ja. A mesében.
Nem kergetek ábrándokat. Vállalom a kárhozatot, megint megfogom a nehezebb végét, és csinálom. Különben a világ nem az elképzelésem szerint alakul. Márpedig képzeltem padlizsánt is a lecsóba, annak meg nem jut hely az elkészült magaságyásban, tehát bővíteni kell a konyhakertet. Változatosan alakul a történelem, mert a múlt század kilencvenes éveinek végén egyszer már meghódítottam a kiszemelt területet, amit a természet az elmúlt évtizedekben visszaszerzett. Most rajtam a sor, megint én hódítok. A paradicsomnak és paprikának szánt ágyásnál magasabban, a kőfal és a diófa közötti dzsindzsa helyén kell könnyen kezelhető, kultúrnövények gondozására alkalmas területet kialakítani úgy, hogy ne veszítsem el megint, ha támad a természet.

Elpuhult városi ficsúrként reménytelen feladatnak tűnik. Magamat alkalmatlannak és esélytelennek érzem, de hiába nézek körül esdeklőn, a kutyát sem érdekli a kínlódásom, és senki nem akarja kivenni a kezemből a munkát. Számtalan kellemesebb elfoglaltságot tudnék ehelyett, semmi kedvem efféle munkákhoz, de nem véletlenül tettem közzé ezt a sorozatot a "magad uram, ha szolgád nincsen" címmel. Azzal a tapasztalattal esek neki a zabolátlan növényzetnek, hogy az elszántság, a szorgalom és a kitartás meghozza gyümölcsét, az elvadult terület ismét ellenőrzésem alá kerül. Leginkább az ösztökél, hogy az eredménynek örülni lehet. Nem először van ez így, és attól tartok, nem is utoljára.

Terület növényektől megtisztítva, támfalelemek felcipelve – ez volt a bemelegítés. Megint fogytam egy keveset, van miből. A kívánt cél elérése mellett van ennek a munkának egy testsúlycsökkentő mellékhatása, ami nagyon hasznos azóta, hogy felhagytam a rendszeres sporttal. Amíg a sporttevékenység télen-nyáron űzhető volt, addig az építőiparnak ez a most művelt válfaja idénymunka. A téli hónapokban fotelben ücsörögve tunyulok, és tavaszra megint szánalmas a munkabírásom, meg persze az állagom is.

Szerény teljesítményemhez képest megint rengeteg földet kell kitermelni, megmozgatni és ideiglenesen tárolni, ahonnan majd visszakerül a készülő konyhakert-bővítmény vízszintesen kialakítandó felületére. Miért az ideiglenes tárolás? Miért nem lehet kapásból végleges helyére lapátolni a támfal helyéről kiszedett földet? Lehetne éppen, de az elérendő célhoz vezető lépéseket tervezve nem tűnik észszerűnek.
Első menetben támfal készül, aminek építőelemeibe és azok mögé a kitermelt föld egy része kerül. Nem szabad elfelejteni az ősi szabályt: ha építünk valamit, csövezzük be – ezt nem lehet megbánni, viszont a hiánya annál elkeserítőbb.

A felesleges földet átmenetileg ládákban tárolom addig, amíg lehetőség nem nyílik végleges elhelyezésére. Ládákban? Igen. Sokkal szívesebben pakolgatom a 20-30 kilós adagokat annál, minthogy apránként, lapátnyi mennyiségek formájában helyezzem át a földet. Az időrabló lapátolás nem csak unalmas, de nem tudok igazán jól célozni ezzel a módszerrel, míg a ládák elhelyezését pontosan meg tudom oldani, ráadásul az alattuk lévő fű sem megy tönkre úgy, mintha simán rászórnám az anyagot. A ládákban tárolt föld nem hagy nyomot az ideiglenes helyen. Mozgatása is gyorsabb, egyszerűbb, és pontosan adagolható lesz abban a fázisban, amikor utolsó mozzanatként az ágyás fedőrétegét kell kialakítani, egyenletesen szétteregetni.

A padlizsánnak szánt öt méter hosszú területen jelenleg van kb. fél méternyi lejtés, aminek kiegyenlítéséhez nem használhatom a frissen épült támfal helyéről fejtett, és ideiglenesen ládákban tárolt földet, hiszen ezt a fedőréteghez tettem félre. Hál' istennek kimerült a lenti udvaron lévő depó, ha akarnék se tudnék többet felhordani onnan. Jobb lehetőség híján a leendő ágyás területének hegy felőli részét megsüllyesztem annyival, hogy a kinyert földet az alacsonyabb oldalra hányva vízszintes sík alakuljon. Erő alkalmazásától egy ilyen munkánál nem lehet eltekinteni, ezért most a "többet ésszel, mint ész nélkül" ajánlásnak megfelelően igyekszem intézni az ügyet.

Több legyet üthetnék egy csapásra, ha egyből az alacsonyabb részre lapátolhatnám a földet, de ez az egyszerű vágy az én összetett és bonyolult világomban már megint nem teljesülhet. Előbb le kell fektetni az öntözést szolgáló dréncsővet teljes hosszában. Ha ez megvan, továbbá sikerült a területet vízszintessé varázsolni, majd akkor mehetnek rá a szükséges rétegek. Addig a földet a szokásos átmeneti helyen tárolnám, csakhogy elfogytak a ládák. Most nem úszom meg a dupla lapátolást, mert a matéria tesz egy kis kitérőt, mielőtt végleges helyére kerülne. Fárasztó lenne szabatosan megfogalmazni, milyen célszerűnek és logikusnak vélt kurflikkal sikerült célba érni, de a képek magukért beszélnek.

A terület hegy felé eső részén látható növényi apríték alatt már ott van a lenti ágyásnál bevált rétegrend szerinti termőerő-javító marhatrágya, dréncsővel a közepén. Innen csak a fedő földréteg hiányzik, amihez a jobb oldali részről, a dréncső aljáig legyalulandó talaj biztosítja a szükséges anyag egy részét. A gyökérszinti öntözést biztosító, 5 centi átmérőjű cső gyárilag sárga és lyukacsos. Itt azért nem hasonlít eredeti megjelenésére, mert körbetekertem geotextíliával, hogy ne folyjon bele sár, ne tömődjön el.

Ugyanazok a műveletek zajlanak még egyszer, mint ami a támfal felöli részen már megtörtént. Ha nem két részletben intézem, akkor keservesebb lett volna a föld mozgatása és ideiglenes tárolása.

A fedőréteg a diófa melletti földhányáson keresztül tett kitérővel érkezett végleges helyére.

Majdnem minden a helyére került. Ennek az egésznek a tetejéről már csak a ládákban félretett, nagyjából másfél köbméternyi talaj hiányzik, aztán jöhetnek a padlizsán palánták, meg ami még elfér mellettük.

Hegyoldali konyhakert teljes pompájában. Többszintes, teraszos, paradicsomos, paprikás, padlizsános, epres. A füge is szépen megerősödött annak ellenére, hogy egyszer tőből vissza lett vágva.

Meghálálják a gondoskodást, és ilyen eperszörnyek nőnek a támfal réseiből. Ezeket praktikusan szeletelve érdemes fogyasztani, mert egészben nem lehet bekapni fulladás veszélye nélkül.

Kapálni nem szoktam, vegyszereket nem használok. A gondoskodás kimerül az ültetésben, öntözésben, kacsolásban, kötözésben és szüretelésben, na meg persze a gyomok eltávolításában. A gondoskodás részeként víztartályokat telepítettem 3000 liter kapacitással, ami elméletileg egy teljes szezont kiszolgál, amennyiben nem üt be nagy szárazság. Eddig esővizet használtam, de a jövőben keverni fogom a patak karsztvizével, amitől azt remélem, hogy a paradicsomon nem jelentkeznek mészhiányos tünetek.