Kapisgálom, de ez önmagában kevés

Nem ez tölti ki az időmet, de nem is felejtettem el. Feladat. Eszemben van, hogy itt olyan történetek sorakoznak majd, amiket felidézve öröm és boldogság árad szét bennem, vagy legalább elégedettség. Nézem a bevezető dátumát, elhelyezem a naptárban, aztán látom, hogy hetek múltak el a szándék megfogalmazása óta, és eddig ötlettelenül telt az idő.
Nem felejtettem el. Lassan ott tartok, hogy a jó emlékezetemnek is örülhetek, meg annak, hogy egyelőre képes vagyok katéter nélkül hugyozni, és nem rondítok magam alá. Mert bizonyos koron túl ezek az apró örömök teszik elviselhetővé az életet, és ha tanácsot adhatnék fiatalkori önmagamnak, akkor az a lehetőségek kihasználásáról szólna. Nem szabad kihagyni a kínálkozó alkalmat, mert később nem tér vissza. Ahogy sok bába közt gyerek vész el, az örökös mérlegelés, fontolgatás közben meg esélyek foszlanak szerte. Gyűjteni kell az élményeket, hogy legyen mit mesélni az utódoknak.

Ma már jóval megfontoltabb és türelmesebb, már szinte bölcs vagyok, mégis bánok néhány fiatalkori döntést. Azt például különösen, amikor nem próbáltam ki két nővel, bár lehet, hogy jobban jártam az élmény elmaradásával. Aki ismeri a pillangóhatás elméletét, annak nem kell magyaráznom, hogy most valószínűleg nem itt lennék, ha akkor beadom a derekamat. Igazából nem a derekamra fájt a foguk a lányoknak, és nem is a foguk fájt rá, de nem akarok belebonyolódni. Élhetetlen balfék lettem volna? Vagy csupán óvatos? Talán ketten legyűrnek, kikötöznek, felpeckelik a számat stb. Gondolni is félelmetes ilyesmire. Mégis jobb, hogy nem vállaltam. Pedig egy ilyen élményből rittyenthetnék ide szaftos beszámolót, kirakhatnám a 18-as karikát az írás elejére, roppant izgalmas lenne, de a kikötözve nyüszítős-vergődős események elbeszéléséből nehezen alakulna örömteli történet. Azt sem tudom megítélni, hogy a rajtam szánakozók, vagy az irigyeim tábora lenne népesebb.
Visszagondolva fiatalkoromban elkövetett hibás döntéseimre, eszembe jut az a lány is, aki egy házibuli alkalmával a konyhában fűzte a fejemet, hogy milyen jól járnék vele. Emberségesen végighallgattam érveit, hogy bármit megtenne nekem, de hiába volt sokat sejtető a felajánlás, mégsem kértem belőle. Visszatekintve egy újabb kihagyott kalandot látok, ami nem jön vissza, ez az élmény kimaradt. A kétlányos esetnél a túlerőtől tartottam, de itt mi lehetett a balga elutasítás oka? Enyhe iksz-lába volt a lánynak, ami esztétikailag kifogásolható, de technikai akadályt nem jelent, csakhogy túlzottan igényes voltam. Mai eszemmel engedékenyebb lennék ilyen helyzetbe kerülve, de most már késő bánat.
Idős korban az életkori sajátosságok nem csak az inkontinencia betét létjogosultságát erősítik, hanem az egykoron acélos helytállást is gyengítik. Ha most ajánlkozna két fiatal lány a szolgálataival, habozás nélkül választ adnék, de kiskoromban erősen vívódtam, mielőtt elmenekültem volna a lehetőség elől. Ez idő szerint nem szívesen tolnám le a gatyámat idegenek előtt. Mindent a maga idejében.

Klasszikusan örömteli téma a gyermekáldás. Új tag kerül a családba, mindenki várja érkezését. Ezt a hagyományosan jó hangulatú helyzetet is sikerült eltolni a rémtörténetek irányába. Marha nagy üzlet, ezért az orvoslobbi elintézte, hogy a másállapot betegségnek számítson. A terhesség ideje alatt szakrendelésre kell járni, ahol természetellenes kezeléseknek vetik alá a kismamákat. Infúziót kötnek be, hormontartalmú készítmény adagolásával mesterséges méhösszehúzódásokat idéznek elő. Nem kell ide inkvizíció, se kínpad, se máglya. Boszorkányként bánnak már mindenkivel. Aki nem áll be a sorba, az megnézheti magát. Természetes körülmények között szülni? Kórházban a helyed némber! Ebből a témából sem lesz örömteli történet.
Megszületik a gyermek, és azt figyeli, mit művelnek, hogyan viselkednek szülei, nagyszülei, a szomszédok. Így volt ez régen, de ma már annak is örülhetünk, ha nem okostelefonnal a kezében jön világra. Már nem a család neveli a porontyot, mert a család dolgozik. Gürcöl. Nincs otthon. Óvoda, iskola és a játszótér idomítja a gyereket, na meg a multimédiás tartalom közvetítésére alkalmas kütyük. Láttam kisgyerekeket – nem a sajátjaim – , akik 3-4 évesen egymás mellett ülnek egy bőrkanapén. Kijelzőkre meredve, némán. Ölükben tablet, kezükben okostelefon, előttük nagyképernyős TV-készülék, természetesen bekapcsolva. Profin kezelik a távirányítót, az érintőképernyős kütyük gesztusvezérlését meg nekik találták ki. Írni, olvasni, számolni nem tudnak még, de a virtuális világban jól tájékozódnak. Nagy szerencsém, hogy már van elég gyerekem. Ebbe a mostani világba nem tudom elképzelni egy újabb utód érkezését úgy, hogy ura lehessek a helyzetnek. Pedig nagy élmény felnevelni, és fejleszteni tudatát, testi erejét egy gyereknek. Nem hiszek abban, hogy napjaink városi környezetében örömteli történetben számolhatnék be az eredményről.
Nekünk még szerencsénk volt. Gyerekeim születésekor az internet gyerekcipőben járt, a TV-t előbb lecipeltem a pincébe, majd megszabadultam tőle. Aztán arra figyeltem fel, hogy egy átlagos hétköznapon a családtagok több időt töltenek egymástól távol, mint együtt. Ki neveli igazán az ifjúságot? Legkevésbé a szülők, ha beállnak a sorba, és másokra, intézményekre bízzák ezt a feladatot. Mi sokat válogattunk az intézmények között, sok időt töltöttünk együtt, részlegesen álltunk be a sorba. Az eredmény az alkalmazott módszereket igazolja, de az odavezető út göröngyösre sikeredett. Végeredményben örülök, de egyes epizódok mégis a rémtörténetek között kaptak helyet. A gyerekelhelyezési gyakorlat fényében nőpárti Magyarországon két gyerekkel, egyedülálló apaként erős ellenszélben kellett kormányozni. Kevés kivétellel csak ellenségekkel találkoztam úton-útfélen, akik nem könnyítették meg a dolgomat. Az "ellenszél" miatt ez a történet is inkább a küzdelemről szól, ahogy a rosszakarókkal viaskodok. Jó téma, tanulságos, mégsem passzol ebbe a csokorba. Ha egyszer semmi más dolgom nem lesz, ezeket is összegyűjtöm.
Nagyon úgy fest, hogy saját élményeimből nem születik ennek a témacsoportnak megfelelő történet, ezért kénytelen leszek olyanokról mesélni, amik csak annyiban kötődnek hozzám, hogy van róluk véleményem.