Örömteli történetek

Azért is felbomolhatnak házasságok, mert a munkából hazatérő, szorgalmas férjember nem dicséri eleget feleségét. Csak leül egykedvűen az asztalhoz, és magába tömi az elemózsiát, amit a derék asszony készített és tálalt fel bumburnyák férjének. Ők azok, akik nem érzik át azt az áldást, hogy valaki őket választotta. Meg kell róni ezeket a férfiakat? El kell válni tőlük?

Magamat is ostorozhatnám, mert nekem sem tűnik fel a rend, ellenben a rendetlenség, a szokatlan azonnal. Egyszer váratlanul tértem haza, és első pillantásra feltűnt a rögzítőcsavarok hiánya a DVD-lejátszó burkolatából, pedig ezek apró alkatrészek egy szobabelsőben elém táruló látvány egészében. Ez a különös agyműködés okozhatja a jelenséget, hogy tódulnak belőlem a rémtörténetek, de igazán örömteli események egyelőre nem jelennek meg emlékeimben – mint ahogy a rend érzékelésének képessége is alacsony fokú bennem. Nem is az érzékelés terén vannak hiányosságaim, hanem abban, hogy a rendet, a normalitást ritkán dicsérem. Miért? Talán azért, mert ha mindent lelkendezve fogadnék, ami normális, akkor erre rámenne az egész napom. Mert szerencsére ez van többségben, és abnormális jelenségek ritkán fordulnak elő.
Rendhagyó körülményekre felkapom a fejem, míg rend esetében csak szunnyadok. A szívem sem dobog hevesen, ha nyugodtan ülök egyhelyben. Viszont ha becsapja az ajtót a huzat, akkor belém nyilall a frász, és az adrenalin hatására a pulzusom is megindul. Ősi ösztön ez abból az időből, amikor ragadozók elől kellett menekülni a szavannákon. Gyors szívverés, több oxigén, több tápanyag a sejteknek: nagyobb teljesítmény, esély a túlélésre.

Tudományos megalapozottsággal javasolhatom, hogy nem kell megróni a flegma férjeket. El sem kell válni tőlük, ha csak ennyi a vétkük. Egy rendes férjember azonnal odafigyel, ha megpillantja az asszonyt lenge öltözékben (abnormális: megfázik, megbetegszik). Nem is kell megpillantania. Elég, ha szeme sarkából észleli, mert a perifériás látás ugyan gyenge és életlen, de nagyon gyors reflexet vált ki (ez a képességünk is az ősidőkből maradt). Fél siker, ha jól működnek a tanulatlan reakciók, és a férfiember figyelmét felkelti a rendellenesség, mert akkor már van esély a lassabban működő idegpályákkal és agysejtekkel operáló tudatos cselekvés beindítására. Ebben a tudatállapotban a hímek kiértékelik a látványt. Ha ezt kedvezőnek ítélik, akkor a folyamat megfordul, és megint az ösztönös viselkedés kerekedik felül. Egy régi csujogatás őrzi emlékét a lányok megfigyelésének: "sej a babám kitakar, a fene tudja mit akar". A fiúk már nem számolnak megfázással vagy egyéb káros következményekkel, mert érdeklődésüket immár teljes mértékben a lány kedvének keresése köti le.

Tehát van remény örömteli történetekre, de ezek nem jönnek reflexszerűen. Abban bizakodhatok, hogy mivel nem csak küzdelem és szenvedés az élet, ezek ellenkezőjére is felfigyelek krónikásként. Talán emlékeim között turkálva is találok ilyeneket, bár kényelmesebb volna nekem, ha maguktól bukkannának fel. Egyelőre nem tudok ezekről beszámolni, de a jövő hozhat kedvező változást, és ámbár ilyen történetek még nincsenek csokorba szedve, a helyük már megvan.
Örömteli történetet szülhetne a fennálló társadalmi rend megváltozása, egy rendes kormányváltás – ezt látatlanban is kijelenthetem – , de hol van az még? Nem szívesen lennék vészmadár, de jelenleg nagyobb esélyét látom annak, hogy a NATO-ból kirúgjanak bennünket, semhogy belpolitikai változás állna be. Erről sem itt, hanem a rémtörténeteknél emlékeznék meg.