Kinek a szégyene?

Öles léptekkel, kikövezett úton haladok a pokol felé, és ehhez a teljesítményhez nincs szükségem különleges képességekre. Elég kimennem az utcára, találkoznom emberekkel, akikkel kölcsönösen hatást gyakorlunk egymásra, ha úgy tetszik: szociális interakció alakul közöttünk. Törekszem ezeket a társas kapcsolatokat kedélyesen, barátságosan alakítani, létezésünket kellemessé tenni, összességében jó hangulatot teremteni. Ez volna a dicséretes szándék, aminek kivitelezése néha megbicsaklik, máskor az intézett ügy természete követel morcos viselkedést.

Nem vagyok irigy. Szívesen kínálom boraimat, és akik elfogadják a meghívást, jó élményekkel, kellemes emlékekkel gazdagodva térnek haza otthonaikba. Jóindulatú fickó lévén nehéz velem összeveszni, de nem becsülhetem le a másik oldal képességeit és igyekezetét. Túl szép lenne, ha mindig és minden kívánságaim és szándékom szerint alakulna, mert bizony van az úgy, hogy alulmaradok. Ilyen helyzetbe kerülve menekülőre fogom – szégyen a futás, de hasznos. Hogy ne kelljen annyit futnom, megelőzésképpen kerülöm a mogorvák és békétlenek társaságát, csakhogy ez a taktika is csődöt mondhat, mert nem vagyok igazán jó emberismerő.
Elkéstem a baj felismerésével, ha jelen vagyok a kínos helyzetben. A balhézó ellenfél rendszerint határozottabb, harsányabb, dominánsabb. Mondhatni nagyobb a pofája, amit képtelen vagyok halkan, józan érveléssel, széles gesztusoktól mentesen ellensúlyozni. Pedig ismerem a kutyaharapást szőrével elvét, és hangosabban ordítva, fenyegető mozdulatokat téve lehetnék eredményes. Piszlicsáré helyzetekben nem fűlik a fogam ilyen viselkedéshez, erőszakos megoldást igénylő ügyekbe pedig ritkán keveredek.
Van még hatásos fegyver a mulyaságba hajló szelídségemmel szemben, ami ellen nincs hatékony védekezés, a hangerő fokozása végképp hatástalan. Illethetnek olyan váddal, amire egyáltalán nem számítok, olyan hirtelen jön, hogy lezsibbadok, és képtelen vagyok a védekezésre. Jó esetben nem állok neki hebegni és habogni, hanem némán dolgozom fel (végtelen ciklusba kerülök, akár a nem minden eshetőségre felkészített számítógépes program). Így esett akkor is, amikor a birtokháborítás miatt perbe fogott szomszédom nem az átlógó növényeinek levágását vállalta, hanem rosszul felfogott ellentámadásba lendült. Lejáratásomra törekedve gyerekeinek zaklatásával rágalmazott, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, annyira aljas húzás. Aludnom kellett rá néhányat, hogy feldolgozzam. Faramuci helyzet, mert a bíróság előtt tett igaztalan kijelentés a jogászok szerint nem minősül hamis vádnak, le kell nyelni. Rendben, ha így szól a törvény, akkor az alperes bátran és büntetlenül vagdalkozhat, de nyilván nem fogom elfelejteni, és nem sok jóra számíthat a jövőben.

Egy ideje úgy védem ki a kellemetlen helyzeteket, hogy ritkán mozdulok ki itthonról, akkor is igyekszem jó kedélyű, kedves emberek között időzni. Néhány napja sajnos ez a taktika is átminősült bizonytalan módszerré, mert egy látszólag remek társaságban is emberemre akadtam. Hogyan kaphat egy társaság remek minősítést? Úgy, hogy meghívtak egy klubba, ahol borkedvelők jönnek össze havi rendszerességgel, és ott mindenféle borokat kóstolgatnak. Nem lerészegedés az összejövetel célja, hanem derűs, jó hangulatú, közös ízlelgetése a boroknak, amit eszmecserékkel átszőtt beszélgetések kísérnek. Nem rossz társaság.

Több ismerőst is felfedeztem ebben a borkedvelő társaságban, köztük egy nálam néhány évvel idősebb nénit, akivel lánykorából ismerjük egymást. Negyvenvalahány éve eladósorban volt, amikor korabeli barátaink össze akartak boronálni bennünket, de törekvésüket nem koronázta siker (nemrég meséltem, hogy kiskoromban milyen válogatós voltam). A hajdani fiaskó nem hagyott benne rossz emléket, mert a rendezvény végeztével hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk, amit a buszra várva is folytattunk. Roskadozó férjét leültette a buszmegálló padjára, mi pedig megbeszéltük a világ dolgait. Mesélt különös esetekről, amiket az összes részlet kibontásával is meghallgattam volna, ezért meghívtam egy borkóstolóval egybekötött beszélgetésre a borospincébe. Rengeteg a közös témánk, szereti a bort, jó ötletnek tűnt. Küldtem térképet a hely megközelítéséről, telefonon egyeztettük az időpontot, aztán mégsem jött. A "van közös témánk" sem időszerű már, mert úgy tűnik, hogy csak volt közös témánk.
Kíváncsian vártam a találkozást a következő borkóstolós rendezvényen, hogy miért maradt el látogatása. Meg is jelentek, de az asszonynak nem mozgott a szája, amikor üdvözöltem, és a férje is levegőnek nézett. Különös, de sebaj, mert a kóstolásra kínált borok minőségére nincs hatással egyes klubtagok rossz modora. Aztán egyszer csak magához intett az ember, és emelt hangon, habzó szájjal, vérben forgó szemmel feltette a barátságtalan viselkedésre magyarázatot adó kérdést:
– Hogy képzeled, hogy meghívod magadhoz a feleségemet a megkérdezésem nélkül?
Megfogott. Erre nem volt bekészítve a megfelelő válasz. Éreztem, hogy nagyon belegázoltam az önérzetébe, és ezt nem lehet egy jópofa válasszal helyrehozni. Valamit azért mondtam neki, majd ott hagytam azzal, hogy nem vagyunk egyformák. Ebben a helyzetben megnyugtató, hogy nálam egy tízessel öregebb a manus és meglehetősen rozoga ahhoz, hogy meglepetésszerűen pofán vágjon, majd földre vigyen, így a szerelemféltésből elkövetett kenyértörés nem hozta magával a szokásos dulakodást.

Roppant kellemetlen eset, de már túltettem magam rajta, és ülepedett annyit a nemkívánatos élmény, hogy indulatoktól mentes, fegyelmezett gondolatokat fogalmazok róla. Azon töprengek, hogy szégyeljem-e magam azért, mert meghívtam egy férjes asszonyt a borospincébe, vagy esetleg a férjnek lenne szégyellnivalója?

A férj dühkitörése patriarchális családi berendezkedésre utal, amit társadalmi normáink már meghaladtak. Ez esetben az asszonynak kötelessége jelezni, ha a meghívás szabályaikba ütközik. Csakhogy a meghívást elfogadták, semmi jelét nem tapasztaltam szabódásnak vagy elutasításnak. Talán szerencsétlen asszony sem tudott alárendelt szerepéről, hogy ő a férje tulajdona lenne, és nem rendelkezhet magáról. Hibázott a szigorú férj is, mert nem öltöztette csadorba az asszonyt, és nem tisztázta vele az elvárásait. Mindenképpen szégyenteljes a férj fellépése. Akkor is , ha uralkodik szegény asszonyon, és abban az esetben is, ha több évtizedes házasság után nem bízik meg benne oly mértékben, hogy egyedül elengedné otthonról.
Akármi is alakítja a férj kakaskodó hajlamát, meglehet, hogy mégis dicséretet érdemel, és az asszony tiszteli. Ugyanis a viselkedéséből arra következtethetek, hogy ő még látja nyugdíjas feleségében azt az ellenállhatatlan vonzerőt, ami alapján feltételezi rólam, hogy a pincelátogatás alatt heves udvarlásba kezdek, és magamévá akarom tenni. Felmerül hát a kérdés, hogy volt-e hátsó szándékom, és erre az őszinte válaszom, hogy igen, hogyne lett volna. Az asszony sváb származású, folyékonyan beszél németül, aktív korában nyelvtanárként dolgozott. Bizony voltak olyan képzelgéseim, hogy németül is beszélgetünk, és rendszeressé téve látogatásait, feléleszthetjük a bennem szunnyadó, egykor jó színvonalú, de gyakorlási lehetőség híján mára jórészt elfeledett nyelvtudást – aztán a férfiúi éberség keresztülhúzta gyarló számításomat.