Biztos, ami biztos

Szoktam idézni egy megmondóembertől, aki mögmondta: Magyarországon ismertnek lenni olyan, mint Monopolyban gazdagnak lenni. Aki magyar származása ellenére mégis sokra viszi, az nem szülőhazájában éri el kimagasló eredményeit. Igazán híres embereket ezért hiába is keresünk itthon, mert nincsenek. Miért? Azért, mert ahogy elkezdenek nemzetközileg híresedni, azonnal világpolgárrá válnak, és komfortosabb, élettel telibb, emelkedettebb lakóhelyet keresnek maguknak. Bekerülnek a sok szempontból fejlettebb nyugati világ vérkeringésébe, és ott akár egy kocsmába, akár egy könyvtár olvasótermébe, esetleg az akadémia kapuján belépve, de még az utcán is nagyobb eséllyel botlanak hasonszőrűekbe. Az óhazának köszönik a fiatalkori élményeket (leginkább hátrányos helyzetet, megpróbáltatást és nélkülözést), a speciális marslakónyelvet, ám a kibontakozáshoz szükséges nyugalmat, jólétet, megbecsülést, biztonságot és inspirációt itthon nem találják meg.

Saját szerény léptékemben próbáltam hasonlót. Felnőttkorom hajnalán a német kultúrával ismerkedve kereken egy éven át a Sächsische Landesbibliothek olvasótermében töltöttem a gyári munka utáni szabadidőm jelentős részét. Szerződésem szerint ennek a dupláját szántam volna az ügyre, de közbeszóltak olyan tényezők, amikkel kezdetben nem számoltam. Egyrészt a honvágy, másrészt a beszélt magyar szókincsem sorvadása – ijesztő észlelés – , harmadrészt nem a legalkalmasabb német várost választottam. Elvéreztem, nem bírtam kellő elszántsággal ellensúlyozni a megpróbáltatásokat, és hazatértem. Talán másképp alakul, ha Berlinbe költözöm. Nyugat-Berlinbe. Ennyi eszem persze nem volt, a szükséges tehetség hiányáról nem is beszélve, így nagyravágyó tervem kútba esett.
Pedig a város egyesítése előtt nekem még lett volna lehetőségem Nyugat-Berlin felé venni az irányt, ami az egyesítés után például Kertész Imrének nem adatott meg, ő már csak egy sima Berlinbe tehette át székhelyét. Nem úgy Krasznahorkai, akinek első berlini időszaka (1987–88) még nyugat‑berlini létezésként zajlott, ami csak később csapott át sima berlini tartózkodásba. Mindketten lubickoltak az egyesített Németország régi-új fővárosának irodalmi közegében – másik közös jellegzetességük az irodalmi Nobel-díj.
Mi baj van a sima Berlinnel? Baj ugyan nincs, csakhogy ez már nem a nyugati megszállási zóna a maga különös hangulatával és ellenállhatatlan vonzerejével (sokan az életüket tették kockára, hogy átjussanak), ami aztán a hidegháború egyik legfontosabb jelképe lett. Nyugat-Berlin egy oázis volt a nihilben, a szürke kelet-európai pusztaságban, míg a mai Berlin csupán a németek fővárosa. A Checkpoint Charlie ma már csak turistalátványosságnak rekonstruált díszlet, ami előtt bátran fényképezkedhetsz: nem állnak itt egymással szemben amerikai és szovjet tankok, nem kell szökdösni – nincs balhé, oda mész, ahová akarsz. Az egykori Nyugat-Berlin a szabadság és a bezártság paradox keveréke volt, ami a Casablanca című mozifilmben megjelenő várost idézi a menedék és a csapda elegyével. Blokád, légi híd, fal, amerikai katonák, németek, török vendégmunkások, kelet‑német disszidensek, művészek, értelmiségiek, CIA-, MI6-, Stasi-, KGB-ügynökök, diplomaták (szobafestők, hentesek) – mesés ihletforrás egy írónak. Ha Rejtő Jenő idejében létezik Nyugat-Berlin, eszébe sem jut afrikai helyszínekre megálmodni kalandos történeteit. Van ilyen varázsa a mai Berlinnek?

Kiskoromban jártam alap- és középfokú iskolákba, ahol megtanítottak betűvetésre, megismertettek a számokkal és a fontosabb műveletekkel, továbbá teletömték fejünket rengeteg haszontalan tudománnyal, de egy büdös szó sem esett Márai Sándor, Vass Albert vagy Hamvas Béla munkásságáról. (Vass? Biztos? Írtam már Ybl Miklós nevét Ibl-nek – kurva kínos volt – , inkább megnézem. Naná, hogy Wass!)
Tarr Béla és a vele szimbiózisban alkotó Krasznahorkai létezéséről nem taníthattak az iskolában, mert ők csupán néhány évvel idősebbek nálam, és felnőttként az én dolgom lett volna tájékozódni, okosodni. Elmaradt. A 2010-es években már egy átlagemberhez is eljuthattak hírek a filmes és a prózaíró eredményeiről, elnyert díjaikról (Ezüst Medve, Man Booker stb.), csakhogy én ekkor sem ez irányú ismereteimet bővítettem: fiaim ebben az időben kollégista-egyetemista korszakukat élték, és minden igyekezetemmel támogatásuk folyamatosságán voltam (ismerünk olyan tehetséges gyereket, akinél a folyamatosság megszakadt).
Jelen helyzetben azonban minden belefér az időmbe, és ha nem is vagyok képes az összes elmaradásomat pótolni, az engem érdeklő kérdésekre választ keresek. A fejem sosem volt káptalan, ezért arra sem emlékszem, hogy Tarr Béla megérte-e haverjának irodalmi Nobel-díját, ezért a kérdést a legtermészetesebben felteszem a Copilot néven futó AI-nak.

Volt már hasonló kalandom ezzel a szerencsétlen Copilottal. Akkor vitába szálltam vele, cáfolni próbáltam, de most ráhagyom kettős tévedését. Nincs kétségem Tarr Béla haláláról. Abban is biztos vagyok, hogy kinek ítélték a tavalyi irodalmi Nobelt, mint ahogy azon sem vacilálok, hogy öt ujjam van-e a kezemen.
2026. szeptemberében rögzítem e történetet, és friss az élmény: a napokban kaptam a félrevezető AI-választ. Hiába hiszem, hogy a Copilot háza táján naprakészek a lexikális adatok, mert a jelek szerint nem azok, pedig annyi lóvéból, amennyit ezek elköltenek, és annyi vason ülve, amennyit üzemeltetnek, éppen lehetnének. Ennyire jelentéktelen és perifériára szorult nemzet vagyunk, hogy a bennünket illető adatokat ennyi idő múltán sem frissítik?
Sebaj, ott a Wikipedia, aminek lelkes szerkesztői napon belül is időszerűvé alakítják a tartalmat. Saját hatáskörben, fáradságos kutatómunkával kiderítem, hogy ha Tarr Béla ez év januárjában halt meg, akkor tavaly még együtt örülhettek Krasznahorkai Nobel-díjának. Nem bonyolult utánajárni, de kétségtelenül több billentyűt kell nyomogatnom az eredményhez.
Hmmm. Ezek után nem csoda, hogy az USA hibás célpont-ellenőrzés alapján mér csapást egy iráni iskolára, és majdnem háborúba keveredik Kínával, miután hamis hírszerzési jelentést generál egy AI – ehhez képest az én ügyem bagatell, az arcomba tolt fals adatokkal tudok együtt élni.

A Copilot nem először van rossz formában. Miért használom mégis? Nyelvtani kérdésekben jó válaszokat ad, és mondhatjuk, hogy ez a szegény ember AI-szolgáltatása, mert nem ösztökél rendszeresen a fizetős változat felé azzal, hogy különböző korlátokkal akadályozza zavartalan használatát, majd az upgrade lehetőségét kínálja megoldásként. Magyarul: hol a lóvém, ecsém? Fizess, ha most kéred a választ, különben várhatsz holnap reggelig.

Nem vitatkozom a Copilottal, de felteszem a beugrató kérdést:

Ez a válasz részben megnyugtató, mert a lexikális adatok rendben vannak, a faluvégi érdektelen hírek mégis megütik az AI ingerküszöbét, csak az algoritmusokkal lehet gond, hiszen ez a válasz homlokegyenest ellentmond a korábbinak. Gyerekcipőben jár a technológia, van még mit fejleszteni rajta. Ez a tapasztalat azt súgja, hogy ne engedd át fegyverrendszerek vezérlését, se autók önvezetését az AI kizárólagos hatáskörébe. Ettől még nem lesz haszontalan, mert számos esetben jó választ ad, de életeket ne bízz rá vakon.

Krasznahorkairól Erdős Pál jut eszembe, akinek összes cucca belefért bőröndjébe, és nomád matematikusként járta a világot – nem volt állandó lakóhelye. Hogy jön ez ide? Állítólag a világhírű prózaíró lakása kiégett, benne minden holmijával, könyvtárával. Néhány üszkös példányt kimentett ezek közül mementónak, és azóta nem kötődik tárgyakhoz. Agyműködését tekintve hasonlít Kodályhoz. Fejben fogalmazza írásait, javítgatja, csiszolgatja, és amikor már elégedett az eredménnyel, akkor leírja. Tollal papírra, és ebben a helyzetben kényelemszeretetből az asztal bírhat jelentőséggel a birtokolt tárgyak közül. A hely irreleváns, bár Allen Ginsberg New York-i lakásában héderelni kellően ösztönözhet az alkotásra egy vasfüggönyön túli, kelet-európai származású írót, de azt állítva sem tévedhetek nagyot, hogy Ginsberg barátsága ugródeszkaként repítette világirodalmi pályára az immáron Nobel-díjjal kitüntetett írót (ez roppant frappáns ismertetése a korabeli történéseknek, de tényszerűen a DAAD-ösztöndíjat sem szabad feledni).
Nem mélyedek bele az irodalomtörténetbe, ennek ellenére felszínes ismereteimmel több síkon látok párhuzamot Ginsberg és Krasznahorkai lénye között. Utazgatások a Föld számos országába, irodalmi tevékenység, hajviselet: Ginsberg feje tetején sem látunk hajat, ellenben oldalt és hátul hosszúra hagyta. Egyikük műveit sem olvastam – ez is párhuzam – , pedig a beatnemzedék több tagjának írásaiba belekezdtem, aztán képtelen voltam néhány oldalnál többet befogadni. Szégyelltem is magam emiatt, mert Kerouac Úton című könyvének többször is nekifutottam, de megrekedtem az elején. Egykori kedves barátomnak bibliája volt ez a kötet, ezért gondoltam figyelemre méltónak, de nem volt nekem való. Ginsberg egyik könyvéből is rendszeresen mormolt valami imádságszerű szöveget, ami a mai napig fülemben cseng: "Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…", s ehhez még ma is ösztönösen hozzágondolom a "…fetrengeni" folytatást, tiszteletlenül bánva egy kanonikus idézettel – talán a "…heverni" helyénvalóbb, bár ez sem szerepel az eredetiben.
Most sem azt a korszakomat élem, amikor Krasznahorkai hírhedten hosszú, állítólag oldalakon keresztül hömpölygő mondatait volna kedvem olvasni – ami megint csak a beatirodalom nagyjainak stílusára emlékeztet: addig nyomni a süket szöveget, amíg bírjuk szusszal. Ginsberg, Corso, Kerouac, Ferlinghetti. Kiskoromban lelkesen vásároltam könyveket, s ezek közül némelyeken az ő nevük szerepel szerzőként.

Gyerekeim szobájának falára előrelátóan parafa táblát helyeztem, amire rajzszeggel feltűzhették okleveleiket, fecniket, képeket stb. Nem voltam ilyen szerencsés kölök, mert amikkel kidekoráltam a falat, azok a következő festéskor áldozatául estek a műveletnek. Parafatábla? Ragasztó. A fenti kép 1980 körül készült egy zsebkamerával (Keystone EverFlash), és kifejezetten pocsék minőségben ábrázolja egykori szobám falának központi részét. Emlékszem, hogy a szemközti falat egy monumentális méretű csillagtérkép foglalta el, aminek köszönhetően akkoriban igen tájékozott voltam csillagászati kérdésekben, de most nem ez az érdekes, hanem a másik oldalon falra tűzött Ferlinghetti fotó. Nem is fotó ez, hanem egy 1977-ben megjelent 50 oldalas verseskötet borítója. A kiadvány polcra került, a borító meg szobám falát díszítette.
Nem voltam egyedül ezzel a dekorátor hajlammal, de egészséges kortársaim falán leginkább testépítők, bunyósok, focisták, no meg pucér nők képei lógtak. A falra tűzött művészember kötetét akkoriban végiglapoztam, de mindössze az egyik versike néhány sora maradt meg bennem:

A női alsóneműk felszorítanak ezt-azt
a férfi alsóneműk leszorítanak ezt-azt
Az alsónemű ugye
férfiak és nők közös ügye

Nyilván fordítói lelemény játszik a szavakkal, az eredetiből ez hiányzik. Balassi, Csokonai és a többiek rímfaragással bonyolították el a versírást, amit ezek a modern költők leegyszerűsítenek: csak mondom a magamét, ahogy jön, és a sorok végére nem teszek pontot. Nesze, imhol egy vers – én meg költő vagyok. Ez a mentalitás árad Ferlinghetti szövegéből is, aki ennek ellenére – vagy tán pont ezért – sokat méltatott, elismert személyisége a beatköltészetnek, kulcsfigurája a beatnemzedéknek. Dalszövegírónak nem alkalmas ezzel a stílussal, és forgatókönyvírói munkásságáról sem tudok. Nem lehet úgy párba állítani egy komplementer alkotóval, mint ahogy Elton John - Bernie Taupin, Cseh Tamás - Bereményi Géza vagy Tarr Béla - Krasznahorkai László együttesen nyújtanak különleges teljesítményt. Páratlan.

Elkanyarodtam az eredeti témától, a bénázó, egymásnak ellentmondó válaszokat költő AI esetétől. Túlságosan száraz történet kerekedett volna, ha nincs megtűzdelve utalásokkal, párhuzamokkal, régi emlékekkel. Mesélhetnék redundanciáról, tandem rendszerekről, de ki a fenét érdekelnének a fokozott biztonságú számítógépes rendszerek?
A pince.eu írásaiban eddig nyolc helyen bukkan fel a redundancia szó. Ez saját kutatásom eredménye, mert ha a keresőszolgáltatásra bízom, az kevesebbet talál. Ez sem tökéletes, ez sem hoz biztos eredményt. Mindenesetre a redundancia többszörös előfordulása biztonságot ad: ha száműznék néhány szöveget, marad még bőven olyan, amiben ez az idegen, ámbár dallamos szó megmutatja magát. Használata nem terjedt el széles körben, nem épült be úgy a magyar nyelvbe, mint például a byte, aminek van magyaros írásmódja (bájt: kiráz a hideg az ilyen átírásoktól).
A régi világban tanítottam tudásra szomjazó nebulókat, és ebben a műfajban sokat segítenek az érzékletes példák, amiken keresztül hatásosabban átjön a magyarázat. Milyen példát mondanék a redundancia lényegének megértését segítendő? Valószínűleg ezt adnám elő a katedrán: ezért pakolsz magadnak több pár zoknit és alsógatyát utazás előtt.

…a többiek mámorban fetrengenek, és hülyeségeket nyilatkoznak, ezért velük nem érdemes számolni – megvárom kijózanodásukat. Az általam használt AI-implementációk közül egyelőre csak a ChatGPT viselkedik elfogadhatóan. A Copilot megint csúnyábbik arcát mutatja – lényegében erről szólna a fenti beszámoló – , amikor elkeserítően tájékozatlannak mutatkozik az engem érdeklő témában. Aztán előveszem a Geminit, és szokás szerint a közzétett vadonatúj weboldal tartalmáról kérek elemzést, műfaji besorolást, stílusvizsgálatot és kritikát, továbbá tényellenőrzést. Nagy segítség ez nekem, mert a legjobb szándék ellenére is maradhatnak hibák a szövegben, amiket ezzel a vizsgálattal hatékonyan kigyomlálhatok, legyen az szintaktikai vagy szemantikai, esetleg pontatlan adat vagy hivatkozás.
Gemini. Emögött is irdatlan teljesítmény áll, akár a fejlesztőcsapat létszámát és IQ-ját, akár az infrastruktúra méretét, akár a működtetéséhez fogyasztott villany mennyiségét nézem, tehát joggal várhatok tőle jó eredményeket. Erre mit kapok? Az se lenne döbbenetesebb, ha kinyúlna a monitorból, és jól pofán vágna, de ennél sokkal prózaibb módon nyomorít meg. Íme a közreadott fenti gondolatok elemzésének eredménye:

Mindig volt kereslet a lusta és/vagy tehetségtelen, esetleg buta aspiránsok helyett vizsgázó dublőrökre, és megfelelő illetményért így az alkalmatlanok indexébe is jó minősítés kerülhetett. Megírják a diplomamunkádat is, csak virítsd a lóvét. Erre jön az AI, és tönkreteszi a jó képességű, szorgalmas és korrumpálható egyetemisták üzletét, mert bármilyen témakörben otthonosan mozog, és megtévesztően diplomamunka-szerű dolgozatokat állít elő, gyakorlatilag ingyen. Az ismertetett esetek után rábíznál ilyesmit az AI-ra, hogy aztán rajtad röhögjenek a sok szamárságot olvasva? A vidámság még hagyján, de kirúgnak a vizsgáról, és a végén mehetsz kapálni jól fizető, kényelmes állás helyett.

Még egyszer: 2026. szeptemberét írjuk. A kérdéses eseményektől 8–12 hónap választ el bennünket, bőven volt idő feldolgozni a világszerte felkapott művészekről szóló híreket. A Copilot és a Gemini egységesen nem boldogulnak a feladattal, és ez gyanússá teszi az esetet. Vajon melyik lehet a másik átcsomagolt változata? Az Edge is a Chrome technológiáját használja…
Ejnye, gyermekem, rossz helyről puskáztál, és ez még az egyeshez sem elég. Majd legközelebb – mondaná az elképedt tanár a suliban erre a produkcióra.

⚠️Konklúzió: az AI nem tudásbázis – élő forrásokra, hiteles bizonyítékokra kell támaszkodni megalapozott döntésekhez.

FRISSÍTÉS: már nem igaz, hogy a Copilot nem ösztökél rendszeresen a fizetős változat felé. A napokban (2026. szeptember vége) változás állt be működésében, és már itt is szigorúság van: