Biztos, ami biztos

Szoktam idézni egy megmondóembertől, aki mögmondta: Magyarországon ismertnek lenni olyan, mint Monopolyban gazdagnak lenni. Aki magyar származása ellenére mégis nagyot alkot, az nem a szülőhazájában ér el kimagasló eredményeket. Igazán híres embereket ezért hiába is keresünk itthon, mert nincsenek. Miért? Azért, mert ahogy elkezdenek nemzetközileg híresedni, azonnal világpolgárrá válnak, és komfortosabb, élettel telibb, emelkedettebb lakóhelyet keresnek maguknak. Bekerülnek a sok szempontból fejlettebb nyugati világ vérkeringésébe, és akár egy kocsmába belépve, vagy egy könyvtár olvasótermében, esetleg az akadémia kapuja mögött nagyobb eséllyel botlanak hasonszőrűekbe. Az óhazának köszönik a fiatalkori élményeket (leginkább hátrányos helyzetet, megpróbáltatást és nélkülözést), a speciális marslakónyelvet, de a kibontakozáshoz szükséges inspirációt itthon nem találják meg.

Saját léptékemben próbáltam hasonlót. Felnőttkorom hajnalán a német kultúrával ismerkedve kereken egy éven át a Sächsische Landesbibliothek olvasótermében töltöttem a gyári munka utáni szabadidőm jelentős részét. Eredetileg ennek a dupláját szántam volna az ügyre, de közbeszóltak olyan tényezők, amikkel kezdetben nem számoltam. Egyrészt a honvágy, másrészt a beszélt magyar szókincsem sorvadását észleltem – ijesztő megfigyelés – , harmadrészt nem a legalkalmasabb német várost választottam. Elvéreztem, nem bírtam a megpróbáltatásokat kellő lelkesedéssel ellensúlyozni és hazatértem. Talán másképp alakul, ha Berlinbe költözöm. Nyugat-Berlinbe. Ennyi eszem persze nem volt, a szükséges tehetség hiányáról nem is beszélve, így nagyravágyó tervem kútba esett.
Pedig a város egyesítése előtt nekem még lett volna lehetőségem Nyugat-Berlin felé venni az irányt, ami az egyesítés után például Kertész Imrének nem adatott meg, ő már csak egy sima Berlinbe tehette át székhelyét. Nem úgy Krasznahorkai, akinek első berlini időszaka (1987–88) még nyugat‑berlini létezésként zajlott, ami csak később csapott át sima berlini tartózkodásba. Az egyesített Németország régi-új fővárosának irodalmi közege mindkettejüket nagyra becsülte, még jóval nemzetközi sikereik kibontakozása előtt. A két író másik közös pontja az irodalmi Nobel-díj.

Kiskoromban jártam alap- és középfokú iskolákba, ahol megtanítottak betűvetésre, megismertettek a számokkal és a fontosabb műveletekkel, továbbá teletömték fejünket rengeteg haszontalan tudománnyal, de egy büdös szó sem hangzott el Márai Sándor, Vass Albert vagy Hamvas Béla munkásságáról. Tarr Béla és a vele szimbiózisban alkotó Krasznahorkai létezéséről nem taníthattak az iskolában, mert ők csupán néhány évvel idősebbek nálam, és felnőttként az én dolgom lett volna tájékozódni, okosodni. Elmaradt. A 2010-es években már egy átlagemberhez is eljuthattak hírek a filmes és a prózaíró eredményeiről, elnyert díjaikról (Ezüst Medve, Man Booker stb.), csakhogy én ekkor sem ez irányú ismereteimet bővítettem: fiaim ebben az időben kollégista életszakaszukon jártak, és erős támogatásra szorultak.
Jelen helyzetben azonban minden belefér az időmbe, és ha nem is vagyok képes az összes elmaradásomat pótolni, az engem érdeklő kérdésekre választ keresek. A fejem sosem volt káptalan, ezért most sem emlékszem arra, hogy Tarr Béla megérte-e haverjának irodalmi Nobel-díját, ezért a kérdést a legtermészetesebben felteszem a Copilot néven futó AI-nak.

Volt már hasonló kalandom ezzel a szerencsétlen Copilottal. Akkor vitába szálltam vele, cáfolni próbáltam, de most ráhagyom kettős tévedését. Nincs kétségem Tarr Béla halála felől, utána sem nézek, mert emlékszem a hírre. Abban is biztos vagyok, hogy kinek ítélték a tavalyi irodalmi Nobelt.
2026. szeptemberében rögzítem e történetet, és friss az élmény: a napokban kaptam a félrevezető választ. Hiába hiszem, hogy a Copilot háza táján naprakészek a lexikális adatok, mert a jelek szerint nem azok, pedig annyi lóvéból, amennyit ezek elköltenek, és annyi vason ülve, amennyit üzemeltetnek, éppen lehetne az is. Ennyire jelentéktelen nemzet vagyunk, ennyire a perifériára szorultunk, hogy a bennünket illető adatokat egy év távlatában sem frissítik?
Sebaj, ott a Wikipedia, aminek lelkes szerkesztői napon belül is időszerűvé alakítják a tartalmat. Saját hatáskörben, fáradságos kutatómunkával kiderítem, hogy ha Tarr Béla ez év januárjában halt meg, akkor tavaly együtt örülhettek Krasznahorkai Nobel-díjának. Nem bonyolult utánajárni, de kétségtelenül több billentyűt kell megnyomnom az eredményhez. Hmmm. Ezek után nem csoda, hogy az USA hibás célpont-ellenőrzés alapján mér csapást egy iráni iskolára, és majdnem háborúba keveredik Kínával, miután hamis hírszerzési jelentést generál egy AI – ehhez képest az én ügyem bagatell, az arcomba tolt fals adatokkal tudok együtt élni.
A Copilot nem először van rossz formában. Miért használom mégis? Nyelvtani kérdésekben jó válaszokat ad, és mondhatjuk, hogy ez a szegény ember AI-szolgáltatása, mert nem ösztökél rendszeresen a fizetős szolgáltatás felé azzal, hogy különböző korlátokkal akadályozza zavartalan használatát, és az upgrade lehetőségét kínálja megoldásként. Magyarul: hol a lóvém haver? Fizess, ha most kéred a választ, és nem akarsz várni holnap reggelig.

Nem vitatkozom a Copilottal, de felteszem a beugrató kérdést:

Ez a válasz részben megnyugtató, mert a lexikális adatok rendben vannak, a faluvégi érdektelen hírek mégis megütik az AI ingerküszöbét, csak az algoritmusokkal lehet gond, hiszen ez a válasz homlokegyenest ellentmond a korábbinak. Gyerekcipőben jár a technológia, van még mit fejleszteni rajta. Ez a tapasztalat azt súgja nekem, hogy ne engedd át fegyverrendszerek vezérlését, se autók önvezetését az AI kizárólagos hatáskörébe. Ettől még nem lesz haszontalan, mert számos esetben jó választ ad, de életeket ne bízz rá vakon.

Krasznahorkairól Erdős Pál jut eszembe, akinek az összes cucca belefért egy bőröndbe, és nomád matematikusként járta a világot – nem volt állandó lakóhelye. Honnan ez az asszociáció? Állítólag a világhírű prózaíró lakása kiégett, benne minden holmijával, könyvtárával. Néhány üszkös példányt kimentett ezek közül mementónak, és azóta nem kötődik tárgyakhoz. Agyműködését tekintve hasonlít Kodályhoz. Fejben fogalmazza írásait, javítgatja, csiszolgatja a fogalmazást, és amikor már elégedett az eredménnyel, akkor leírja. Tollal papírra, és ebben a helyzetben még az asztal bírhat jelentőséggel a birtokolt tárgyak közül. A hely irreleváns, bár Allen Ginsberg New York-i lakásában héderelni kellően ösztönözhet az alkotásra egy vasfüggönyön túli, kelet-európai származású írót.
Nem mélyedek bele az irodalomtörténetbe, ennek ellenére felszínes ismereteimmel több síkon látok párhuzamot Ginsberg és Krasznahorkai lénye között. Utazgatások a Föld számos országába, irodalmi tevékenység, hajviselet: Ginsberg feje tetején sem látunk hajat, ellenben oldalt és hátul hosszúra hagyta. Egyikük műveit sem olvastam – ez is párhuzam – , pedig a beatnemzedék néhány tagjának írásaiba belekezdtem, aztán képtelen voltam néhány oldalnál többet befogadni. Szégyelltem is magam emiatt, mert Kerouac Úton című könyvének többször is nekifutottam. Újból és újból sikertelenül. Egykori kedves barátomnak bibliája volt ez a kötet, ebből gondoltam figyelemre méltónak, de nem volt nekem való.
Most sem azt a korszakomat élem, amikor Krasznahorkai hírhedten hosszú, állítólag oldalakon keresztül hömpölygő mondatait volna kedvem olvasni, ami megint csak a beatirodalom nagyjainak stílusára emlékeztet: egy levegővel addig nyomni a szöveget, amíg bírjuk tüdővel egy szuszra. Ginsberg, Corso, Kerouac, Ferlinghetti. Kiskoromban lelkesen vásároltam könyveket, s ezek közül némelyeken az ő nevük szerepel szerzőként.

Gyerekeim szobájának falára előrelátóan parafa táblát helyeztem, amire rajzszeggel feltűzhették okleveleiket, fecniket, képeket stb. Nem voltam ilyen szerencsés kiskoromban, mert amikkel kidekoráltam a falat, azok a következő festéskor áldozatául estek a műveletnek. Parafatábla? Ragasztó. A fenti kép 1980 körül készült egy zsebkamerával (Keystone EverFlash), és kifejezetten pocsék minőségben ábrázolja egykori gyerekszobám falának központi részét. Emlékszem, hogy a szemközti falat egy monumentális méretű csillagtérkép foglalta el, aminek köszönhetően akkoriban igen tájékozott voltam csillagászati kérdésekben, de most nem ez az érdekes, hanem a vele szemben a falra tűzött Ferlinghetti fotó. Nem is fotó ez, hanem egy 1977-ben megjelent 50 oldalas verseskötet borítója. A kiadvány polcra került, a borító meg szobám falát dísztette.
Nem voltam egyedül ezzel a dekorátor hajlamommal, de egészséges kortársaim falát leginkább testépítők, bunyósok, focisták, no meg pucér nők képei borították. A falra tűzött művészember kötetét akkoriban végiglapoztam, de mindössze egy versike néhány sora maradt meg bennem:

A női alsóneműk felszorítanak ezt-azt
a férfi alsóneműk leszorítanak ezt-azt
Az alsónemű ugye
férfiak és nők közös ügye

Nyilván fordítói lelemény a játék a szavakkal, az eredetiből ez hiányzik. Balassi, Csokonai és a többiek elbonyolították a költészetet, amit ezek a modern költők leegyszerűsítenek: csak mondom a magamét, ahogy jön, és a sorok végére nem teszek pontot. Tessék, ez egy vers, én meg költő vagyok. Ez a mentalitás árad Ferlinghetti szövegéből is, aki ennek ellenére – vagy tán pont ezért – sokat méltatott képviselője a beatköltészetnek, kulcsfigurája a beatnemzedéknek. Dalszövegírónak nem alkalmas ezzel a stílussal, és forgatókönyvírói munkásságáról sem tudok. Nem lehet párba állítani egy komplementer műfaj alkotójával, mint amilyen Elton John - Berie Taupin vagy Cseh Tamás - Bereményi Géza vagy Tarr Béla - Krasznahorkai László. Páratlan.

Elkanyarodtam az eredeti témától, a bénázó, egymásnak ellentmondó válaszokat költő AI esetétől. Túlságosan száraz történet kerekedett volna, ha nincs megtűzdelve utalásokkal, párhuzamokkal, régi emlékekkel. Mesélhetnék redundanciáról, tandem rendszerekről, de ki a fenét érdekelnének a fokozott biztonságú számítógépes rendszerek?
A pince.eu webhelyen eddig nyolc helyen bukkan fel a redundancia szó. Ez saját kutatásom eredménye, mert ha a keresőszolgáltatásra bízom, az csak négyet talál. Ez sem tökéletes, ha úgy tetszik: ez sem hoz biztos eredményt. Több helyen fordul elő, nem volt elég belőle egyetlen példány, és ez is biztonságot ad: ha kitörölnék néhány szöveget, marad még bőven olyan, amiben ez az idegen, ámbár dallamos szó megjelenik. Használata nem terjedt el széles körben, nem épült be úgy a magyar nyelvbe, mint például a byte, aminek van már magyaros írásmódja: bájt (az ilyen átírásoktól kiráz a hideg).
A régi világban tanítottam csillogó szemű nebulókat, és ebben a műfajban sokat segítenek a jó példák, amiken keresztül hatásosabban átjön a magyarázat. Milyen példát mondanék a redundancia lényegének kibontásához? Hirtelen ez ugrik be: ezért pakolsz magadnak több pár zoknit és alsógatyát utazás előtt.