Hordólelet

Elsüllyedt ókori gályák rakterében találnak bortároló amforákat kincsvadász búvárok – viszonylag ritkán. Búvárfelszerelés, tenger és hajóroncsok híján nem lesz ilyen élményem, viszont néhány napja meghívást nyertem Kelet-Európa egyik vidéki településének csendes zsákutcájába, egy ott épült ingatlan borospincéjébe. Ahogy a kincsvadászokat ritkán éri szerencse, úgy az sem gyakori eset, hogy behatolván egy elhagyott pincébe, penészbundába öltözött boroshordókat találok.

Az "elhagyott" jelző magyarázatra szorul. Maga az ingatlan lakott, rendezett, jó állapotú. Nem úgy a borospince, amire az elhanyagolt jelző is illik. Abból fakad jelenlegi állapota, hogy nincs gondos gazdája a föld alatti építménynek. Miért? Korábban házastársak birtokolták a lakóingatlant, és ebben a közösségben a család minden tagjának megvolt a maga feladata, hatásköre. Azt kell feltételeznem, hogy a pincemunkák a férfiember illetékességébe tartoztak, mert a házasság felbontása után, a hímnemű távozásával az elvált asszony gondozásába került pince, és a benne tárolt dolgok állaga romlásnak indult.
Pontosítom a "gondozásába került" kifejezést. A magára maradt asszony immáron egymaga felel a háztartásért, beleértve a pince gondozását is. Sajnos azt kellett megállapítanom, hogy gondozás helyett a hozzá nem értésből fakadó gondatlanság érvényesül. A házikedvenc kutyának meg van engedve, hogy mély gödröket ásson a pince fölé, amibe besegít a szomszéd kutya is. Szellőző elzárva, nem jár a levegő. Csurom víz és penész minden odalenn, ahonnan a hordókat felcipeltem.

Hogyan kerülök ilyen helyzetbe, hogy penészes boroshordókkal kell szaladgálnom?
Néhány hete találkoztam hajdani középiskolai osztályom szűkebb körével, kemény magjával, köztük egy időközben elvált asszonnyá minősült egykori osztálytársammal. Ezen alkalmakkor elhangzanak a szokásos kérdések, és a "te most mivel foglalkozol" résznél bemondtam az amatőr borászkodást. Több sem kellett neki, rögtön a lényegre tért: van egy borospincéje, benne felesleges hordókkal, amiket elboltolhatnánk. Túlzottan optimista képzeletemben azonnal megjelentek a szükségtelenné vált, de különben kifogástalan eszközök, amikhez szerencsés bennfentesként kedvező áron hozzájuthatok. Micsoda mázlista vagyok – gondoltam naivan. Aztán szembe jött velem a szigorú valóság, és minden úgy történt, ahogy az elcseszett ügyek alakulni szoktak. A hordók gyalázatos állapota magáért beszél, nem kell külön kifejtenem a véleményemet. Miért nem hagytam a francba az egészet? Ismét győzött a kísérleti kíváncsiság. Helyre lehet hozni ezeket az ótvar hordókat? Kiderítem.
Nem volt elég közelről látni a pincében uralkodó elkeserítő körülményeket, értek további kellemetlen hatások is. Úgy indult az ügy, hogy "elboltoljuk" a hordókat, de aztán a küllemük alapján úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a gazdájuk annak is örülhet, ha ingyen segítek neki megszabadulni a portékától. Ehhez képest mondott egy olyan összeget, aminek elköltése engem már gondolkodóba ejt. Kemény alku indult. Elsőre emberségesen a kétharmadát ajánlottam a cuccért, ami hosszas vívódás után az eredeti ár 80%-án állt meg. Nem vagyok büszke erre a teljesítményemre, de az esetet utólag elemezve úgy látom, hogy nem csupán a hordókért fizettem. Fájt volna a sikertelenség, ha a világ végére kibumlizva üres kézzel kell hazamennem. Inkább fizettem, csak ez az élmény kerüljön el.

Ezzel nem értek véget a megpróbáltatások, mert a penészes hordók mellé kaptam egy adag bizonyosságot arról, hogy mennyire szürke, jelentéktelen és felejthető figura vagyok. Az alkunak egy szakaszában bevetettem némi pszichológiát, amikor azzal puhítottam volna az eladót, hogy ne legyen már ilyen szőrösszívű, hiszen mi egy ideig padtársak voltunk, egymás mellett ültünk a suliban. Elmaradt a kívánt hatás, emlékeim cáfolatára viszont jelentős erők mozdultak meg:
– Nem ültünk egy padban.
– Dehogynem. A középső sorban, a tanári asztal mögötti második padban. Te jobbról, én meg az ablak felöli oldalon.
– Melyik órán?
– Arra nem emlékszem.
– Na ugye. Soha nem ültünk egymás mellett.
Nem erőltetem. Arra még emlékszik, hogy egy osztályba jártunk, de ha nagyon feldühítem, ezt is elfelejti. A vitát lezártuk, az ár nem enyhült.

Az alku során átélt trauma eszembe juttatott egy régebbi, szintén a szürkeségemet erősítő történetet, ami úgy kapcsolódik a mostanihoz, hogy ugyanebből az osztályból egy másik taggal együtt vonultunk be katonának. Határőrnek pontosabban, ami nem a honvédséghez, hanem a BM-hez tartozott akkoriban. Azonos életkor, azonos iskolai végzettség, két tök egyforma fazon. Az osztálytársam mégis azonnal őrvezetői rangot kapott, míg nekem be kellett érnem a közlegény státusszal. Hogyan működik ez a világ? Úgy, hogy szüleinek belügyminisztériumi kötődése (rendőrök voltak) elegendő protekciót biztosított a gyereknek. Nekem az állandó bakterolás (őrszolgálat) jutott, és nagyjából háromhavonta mehettem haza. A protekciósnak meg úgy telt a szolgálati ideje, hogy a többi csókossal a dekorműhelyben gyártottak május elsejére, április 4-re, november 7-re stb. mindenféle lelkesítő táblákat, feliratokat, és neki természetesen állandó kilépője volt. Akkor hagyhatta el a laktanyát, amikor kedve szottyant. A letűnt szocializmusban élő egyenlők és egyenlőbbek jelenségével tehát elég korán találkoztam – a történetnek ez a része szokványos. A folytatás kevésbé.
A katonaság után eltelt kereken 10 év, s a múlt század 90-es éveinek elején a rendszer megváltozott. Belőlem vállalkozó lett az IT szakterületen, a magam ura lettem. A protekciós (legyen Imre) meg SMD alkatrészeket ragasztgatott NYÁK lapokra napi 8 órában, havi fixért. A munkahelyén volt alkalma beavatnia kenyérkereső tevékenységének részleteibe, amikor egyszer az ugyanott dolgozó, szemrevaló, jó formájú, legfrissebb barátnőmért (legyen Gabriella) mentem műszak végén, hogy előzékenyen hazakísérjem. Néhány nap múlva azt hallom ettől a Gabriellától, hogy a munkatársa áskálódni kezdett, ami speciális flörtként is értelmezhető.
– Azt mondja az Imre, hogy ne kezdjek veled.
– Már kezdtünk egymással...
– Szerinte nem járok jól, ha rád pazarlom az időmet.
– ?
– Mert te egy senki vagy. A Határőrségnél is csak egy bokorugró közlegény voltál.
– Persze. Sorállományú. Nem akartam többre vinni, alig vártam a leszerelést.
– Az Imrének volt rangja, csillag a vállapján. Azt javasolja, hogy dobjalak, és járjak inkább vele.
Gabriella nem pattintott le, de beavatott ennek az épületes udvarlásnak részleteibe, amin őszintén elcsodálkoztam. Nem azon, hogy vetélytársam akadt, aki szemet vetett a nőmre. Az volt ebben a különös, hogy a fater és a muter által biztosított előnnyel szerzett rendfokozat helyet kapott a férfiúi alkalmasságot latolgató érvelésben, de hiába. Egy érdemtelenül elnyert krumplivirág nem számít akkora hőstettnek, ami megdobogtatná a női szíveket.
Korrupciótól átszőtt világunkban köztudomású, hogy a közbeszerzések, a túlárazott állami megrendelések nyertesének kiválasztásánál számít, hogy kinek a kije vagy, de olyat még nem pipáltam, hogy a nőmet így próbálják lecsapni a kezemről.

Érdekes érzések és emlékek szövik át ezt a hordómentő történetet, de az sem érdektelen, hogyan alakul a hordólelet sorsa. Hazatérvén fogtam egy spaklit, és lehántottam a penészréteget.

Felér egy régészeti feltárás élményével, ahogy a levakart penész alól újabb és újabb feliratok bukkannak elő , amiket az előző tulaj (a volt férjember) jegyzett krétával a hordók fenekére, oldalára. Ezekből arra következtetek, hogy alapvetően gondos ember lehet, és a pince az ő idejében jó kezekben volt.

Az 54-es (valószínűleg az űrméret) jelölésű hordóban az írás szerint vörösbort tároltak. Fontos tudnivaló, mert így ebbe már csak vörös mehet, míg a jelölés nélkülibe bármi tölthető. Megmértem az üres hordók súlyát, aztán meg vízzel feltöltve. A súlyértékek különbségéből lehet következtetni az űrméretre: 52 literes az 54-es jelzésű (vörös), a jelölés nélküli (fehér) 46 literes. Ez utóbbinak rendesen neki kellett veselkednem, amikor felhoztam a pincéből, mert kevés híján tele volt borral. Ennek a töltetnek annyi hasznát vettem, hogy az udvaron kiöntve láthatóan fehérbor került a vödörbe, de senki nem akart volna belekóstolni. A krétafelirat alapján kb. 6 éve darabban volt – elmaradt a töltögetés, de az elárvult pincében nem is fogyott úgy, ahogy az elvárható. Látszik a belsejéről készült képen, hogy a hordó tetején szárazon voltak a dongák.

A "vörös" feliratú hordó belsejét vizsgálva a dongák színe alátámasztja a korábbi tartalomra utaló jelzést.

Forró vízzel táplált nagynyomású mosó, szennymaró fejjel – csodát ez sem tesz, de végre megfoghatom a hordókat puszta kézzel, kesztyű nélkül, ami annyira retkes lett, hogy a művelet befejeztével a kukában kötött ki.

Néhány forróvizes öblítés után most a diófa alatt állnak az udvaron, vízzel feltöltve. Az "54-es" vörösre ráfér a dagasztás, mert itt-ott ereszt – évekig üresen tárolva egy kicsit kiszáradtak a dongák még a párától lucskos lelőhelyén is. Jelenleg nem látok nagy esélyt arra, hogy ezeket a hordókat bevigyem a pincébe, így a Nap is sütni fogja őket. Ezért tekertem körül mindkettőt műanyag fóliával.

Egy kedves ismerősömnek részletesen beszámoltam a hordómentő kalandomról, mire ő csak ennyit mondott: "ha elolvastad volna a Prohászka-könyvet, akkor tisztában lennél a borászat alapjaival, és hideg vízzel öblítetted volna ki a hordót, mielőtt forró vizet öntesz bele".
Igaza van.

Az elmúlt hónapban csak annyit foglalkoztam az udvaron ázó hordókkal, hogy a tetejükről időnként leöntöttem az állott vizet, amivel rendre jelentős számú szúnyoglárva pusztulását okoztam. Helyére friss víz került, és ázott tovább. Most jött el az ideje a következő lényeges műveletnek, amit azért sem kapkodtam el, mert jó darabig tanácstalanul vergődtem a láncos és a kavicsos módszer között. Vergődni sem volt egyszerű, mert sem lánc, sem kavics nem állt rendelkezésre. Aztán eldőlt: kavics. Minden rendes háztartásban találni sódert. Vagy az előző építkezésből marad, vagy a folyamatban lévő munkákhoz halmozom fel. Az udvaron lévő maradék kupacból szitálással nyertem ki fél vödörnyi kavicsot, amiből a nagyobb darabokat kidobáltam.

Az anyag már mosása közben jelét adta alkalmasságának, amikor egy éles darab megvágta az ujjamat – a hordó belsejének hatékony vakargatásán túl annak beretválását is megoldja. Nem kivétel nélkül lekerekedett formájúak, vannak köztük szép számmal éles, hegyes, zúzott példányok. A sóder a Dráva hordalékának kotrásából került ide, lehetnek benne a kavicson kívül kártékony összetevők, amiket forralással semlegesítek. Kőlevesről szólt már mese, ez pedig itt a kavicsfőzés.

Príma súrolóanyag készült, aminek a hordóba juttatása türelemjáték. Nem készültem célszerszámmal, hagyományos tölcsérrel meg sem próbálom, de a két tenyérből formált, kaviccsal telt "edény" jól működik, bár nem igazán termelékeny. A szökevény kavicsokat egy összetekert, hurkába hajlított törölköző tartja kordában. Kiskoromban a létezés egyik alapeleme volt a hiánygazdálkodás, talán onnan van ez a fene nagy lelemény és találékonyság.

A beszórt anyagra fél vödör vizet öntök, aztán kezdődik a hordó táncoltatása. Nyolcad fordulatonként ismétlődő, gyorsan megunható, monoton tevékenység. Hamar megelégeltem az aprólékosságot, és átváltottam a szaporább, negyedfordulatos üzemmódra.

Az első kör utáni leeresztésnél a víz inkább tűnt feketének, mint sötétbarnának, ezért nem volt kétséges a művelet ismétlése. Majd megint, és újból és újból, mert a hordóból távozó víz minden alkalommal sok szutykot hozott magával. Az öblítéseknél óhatatlanul távozott egy kevés kavics is, ami a végén nagyon hasznosnak bizonyult. Ennyivel kevesebbet kellett fáradságos munkával kipiszkálni a hordóból. Egyre kevésbé volt sűrű a kifolyó víz, de még a nyolcadik körnél sem lehetett igazán tisztának minősíteni.
Lőttem egy nagyon rosszul sikerült képet a fehérboros hordó mosása közben. Sejtelmesen homálylanak a kipotyogott kavicsok a mindössze kétujjnyi vízben, aminek felszínén a diófa levelei tükröződnek. Előbb lett elegem a folyamatból, minthogy a teljesen átlátszó állapotot elértem volna, amiben a kavicsok tisztán kivehetők.

További hordótáncoltató ciklusok után tisztult annyira az öblítővíz, hogy a felszín alatti látvány már nem csak homályból áll.

Aztán ahhoz a részhez értem, amikor a súrolókavicsot kellett kiimádkozni a hordóból. A kezdeti sikertelenség megfogalmazott bennem olyan gondolatot, hogy talán nem lesz baja a bornak a hordóban maradt néhány maréknyi főzött kavicstól. Aztán sikerült kidolgozni a megfelelő technológiát: betölteni egy vödör vizet, majd a hordót fejre állítva, és rázogatva, a víz sodrása egyre több kavicsot hajt ki az akonanyíláson keresztül – a sokadik vödör után egy se maradt benn. A kifolyó vizet és a kavicsot egy szüretelőládában fogtam fel. A vizet újra és újra felhasználtam, és persze a kavicsot is a következő hordó mosásához. Eszembe jutott egy középiskolai tanárom, aki a húsdaráló szerkezetét lelkesen magyarázva gyönyörű terminus technicusnak nevezte az egyik alkatrész, a csigás csőprés elnevezését. Legalább ilyen szép a kavicskihajtó öblítővíz is.
A hordótisztítás melléktermékeként előállt két csomag speciális kavics. Nem kell sokat fáradni a következő hordómosásnál, elég lesz elővenni a vákuumzacskóból.

Erősen elgondolkodtam, és nem emlékszem másik fára az udvari diófán kívül, amit eddigi életemben önálló elhatározás alapján, egyedül ültettem volna. Azt mondják, hogy a diófát az ember a gyerekeinek és az unokáinak ülteti, de ennek én is hasznát látom. Egész télen a termését eszem, a nyári napokon meg az árnyékában teszem a dolgomat, mint a mostani műveleteknél is. Fára járó kamikaze-hangyák vetik rám magukat rendszeresen, de ettől eltekintve kellemes alatta.

Kb. 20 éve hoztam haza a csemetét. Oltott példány, talán Milotai fajta. Könnyen törhető, odafigyelve akár egészben is ki tudom venni a belet a csonthéjból. Ezeket az egészben maradt dióbeleket átlátszó edényben, akácmézzel körbeöntve is lehet kínálni.
Az ültetésnél igyekeztem a legjobb helyet találni a fának, de amikor minden szempontnak meg akarunk felelni, jó eséllyel az a döntés hozza a legrosszabb eredményt. Ez van. Nagy felelősség fát ültetni.

A csurgóra állított hordók száradás után kénes kezelést kapnak, aztán még egy darabig áztatom őket. Ha ezután nem érzem bennük a "megrontott hordó" szagát, akkor egyszer még bor is kerülhet beléjük.

Száradás és kénezés után a hordókba kukkantva nem vagyok meggyőződve arról, amit az első vizsgálatok után hámoztam ki a körülményekből. Most úgy látom, hogy mindkét edényben tároltak korábban vörösbort. Megtévesztett, hogy az egyikből világos folyadékot öntöttem ki, de most már abban sem vagyok biztos, hogy nem valami kifakult vörös lehetett, hacsak nem az előző tulaj furcsa gusztusával magyarázható a helyzet, aki nem átallott vörösboros hordóban fehéret tárolni.

Kevésbé finom, mondhatni durva megmunkálás jellemzi a másik hordót. Méretre, külsőre hasonlítanak egymásra, de valószínűleg nem ugyanabban a műhelyben készültek. Nem csak az eltérő kivitelezésből lehet erre következtetni, de a nyílások és fadugók eltérő mérete, továbbá az űrméretbeli különbség is erre utal, hiszen egyforma dongákból és abroncsokból egyforma hordók készültek volna.

Elégedett vagyok a hordóbelsők optikai tisztaságával, de az a kérdés egyelőre megválaszolatlan marad, hogy ezzel összhangban rendben lesznek a mikrobiológiai jellemzők is?

Mentett hordók – második turnus

Eltelt kereken egy év az előző hordómentő akció óta, és most megint mentett hordók érkeztek. A korábbiakat sanyarú körülmények közül mentettem ki, de ezek az újak jó helyről származnak. Részleteiben is igényesen kivitelezett látványpincét képzelj el lépcsővilágítással, vágott téglából készült tükörsima padlóval, mélyfugázott téglaboltozattal, LED-szalagos rejtett világítással, nedvesség ellen szigetelve. A legutóbbi tényező miatt kellett menekülniük a hordóknak, mert kiszáradt dongáikkal, meglazult abroncsaikkal szétesőben voltak. Fából készült hordók párás pincében érzik jól magukat, vagy borral tele, ideális esetben egyszerre érvényesül mindkét kedvező hatás.
Sokat dolgoztam a tavaly szerzett hordókon, de hiába. Boroshordóként nem használhatók. Mégsem dobhatom ki őket, hiszen a fenti történetből kiderül, hogy súlyos pénzeket fizettem értük, tehát jelentős értéket képviselnek. Más a helyzet az új hordókkal. Előző gazdájuk tehetős ember, és az ő nagyvonalúsága folytán ajándékba kaptam a második turnust.

gyönyörűséges külső – ezeket a hordókat nem ette meg a penész, nem ütöttek, nem kopottak

Optikailag kifogástalannak tűnő, egyszer használt (beavatott) hordók, amiket akár tűzre is vethetek, ha nem válnak be boroshordóként, vagy lehet belőlük dekoráció, esetleg kettévágva dézsa a leandereknek. A tavalyi hordók sorsa már eldőlt, de ezek az újak még ígéretesek. A dongák közt tátongó rések egy alapos áztatást követően remélhetőleg eltűnnek, a hordó alján maradt seprő nyomait pedig a tavalyi munkából újrahasznosítható kavicskészlet segíthet kitakarítani.

dongák közti hézag, kénlap maradvány, beszáradt seprő

A dongák közti hézagok némelyikén fény szűrődik a hordóba, és ezeken keresztül gyorsabban ürül, mint ahogy töltöm. Kárba veszne az összes víz, ezért beleállítom egy dézsába, és így töltöm tele. Kb. kétszer annyi vizet használok, mintha csak megtölteném a hordót, de ez az ára annak, hogy a jelenleg hézagos edény tele legyen. A mesében három nap egy esztendő, ennyi ideig áztatom a sikeres dagasztáshoz.

Áztatás után már van tartása a hordónak. Feszesen tartják az abroncsok, nem lötyögnek a dongák. Bátran mozgathatom, forgathatom, táncoltathatom a szerkezet átrendeződésének veszélye nélkül. Lesikálom a külsőt, kiforrázom a belsőt, majd feltöltöm hideg vízzel, mert a dagasztás nem ért véget. Ezeknek az összeaszott hordóknak több kell három napnál.
A vízóráról nyert értékek alapján a látszatra egyforma hordók 118.5 és 110.5 literesek, a harmadik 121.8 liter űrtartalmú. Most néhány nap várakozás következik, hogy világossá váljon, alkalmasak-e bortárolásra. Ha rendesen dagadnak a dongák, akkor az egyikbe habozás nélkül átfejtem a tartályos lucifer küvé egy részét. Esetleg a másikba is, mert a sátáni tételből telik bele.

A kurta esztendő mellett eszembe jutott a szintén a mesékből ismert "jótett helyébe jót várj" mondás. Megint osztálytalálkozóra készülünk, s ennek kapcsán hosszasan beszélgettem a szervezővel, akitől a tavalyi hordókat vásároltam. Kemény üzletasszony, megkérte az árát az ócska hordóknak, én meg egy enyhe alku után fizettem.
Most arról panaszkodik, hogy kivágatta diófáját, amit úgy hagytak az udvarán a szakemberek, hogy nem tudja megmozdítani a rönköket. Megint bizonyosságot kaptam arról, hogy a világegyetemben egyensúly uralkodik. Ha annak idején tőle is ajándékba kapom a hordókat, akkor most magamra ölteném a munkásancúgot, fognám a láncfűrészt, felkerekednék, és feldarabolnám a kivágott fáját. Szívességből, mert így viszonozhatnám a potya hordókat. Ehhez képest sokkal kényelmesebb együttérzően hallgatnom panaszát, és egy tapodtat sem mozdulni. Van előnye a tisztán üzleti viszonynak is.

Időközben elkészültek az ászokfa helyett összeállított emelvények, ezért az ideiglenes áztatóhelyről végleges helyükre telepítettem át a hordókat. Már nem a szivárgás megszüntetése a cél, hanem a szomjas dongák itatása azért, hogy a későbbiekben keveset fogyasszanak a hordókban tárolandó borból. Bőven elég lesz majd a párolgás miatti apadás pótlásáról gondoskodni, az is sokat visz el.
Honnan tudhatom, hogy mikor telítődik a hordók anyaga? Ehhez naponta, ugyanabban az időpontban mérem az utántöltéshez fogyasztott víz mennyiségét. Az 500-as vonalig töltöm a mérőhengert, és az utántöltésekhez szükséges adagokkal csökkenő szintek értékeit jegyzem fel mindhárom hordónál, ezekből számolom ki a hiányzó mennyiségeket. Pontosabb értékeket kapok ahhoz képest, mintha a hordókba töltött mennyiségeket külön-külön mérném, mert így nem adódik össze a leolvasások pontatlansága.
Segít az adatok kiértékelésében a grafikus ábrázolás. Rá sem kell nézni a számokra, elég a görbe alakulását figyelni. Amikor ez párhuzamossá válik az x-tengellyel, akkor állandósul az apadás mértéke. Ezt az állapotot elérve jöhet egy kiadós mosás, forrázás, hideg vizes öblítés, majd szárítás. Aztán vizsgálati célzattal meggyújtok egy-egy kénlapot a kicsurgatott faedényekben, mert az a tapasztalatom, hogy beteg hordóban nem ég végig.

A táblázat milliliterben mutatja a naponta hordókba töltött vízmennyiségeket. A méréssorozat kezdete előtt egy hétig áztak, ezért nem indul vészes értékekkel az adatsor. Ez is a harmadára csökkent a végére, amikor mindegyik hordónál napi 40 ml értéknél állapodott meg az apadás, és ez már nem a dongákat duzzasztotta, hanem a fa pórusain keresztül zajló párolgás következménye. Egy évre vonatkoztatva ez 14-15 liter veszteséget jelentene vízből, de az a gyanúm, hogy borból kevesebb lesz a pótlandó mennyiség. Onnan ez a tippem, hogy a bort alkotó vegyületek jóval nagyobb molekulái lassabban jutnak keresztül a hordó anyagán a kis méretű vízmolekulák áramlási sebességéhez viszonyítva. Mit mondana erre Vörösmarty? Majd meglássuk…

Egy erőteljes belső mosás és forrázás után néhány nap csurgatás következett, majd meggyújtott kénlapokat lógattam a hordókba. Mind végigégett, és előtte szaglásra sem éreztem rosszat, tehát ezekbe egyszer még bor is kerülhet.
Ezzel véget ért az idei év hordómentő megmozdulása, aminek folyományaként a pincét át kellett rendeznem. Most kevésbé szellős, viszont hemzsegnek benne a bortároló edények. Jöhet a szüret, erjedhet a must, mert lesz hová tenni a borokat.

Tovább fokozza a bőséget, hogy a napokban érkezett egy hordómatuzsálem, amiben előző gazdája chardonnay-vel kevert zöld veltelinit tartott. Végre egy fehérboros hordó is bővíti a tárolóhely-kapacitást. Üröm az örömben, hogy ez már nem fér a pincébe, máshol kell neki helyet keresni.