Házirend
Bizonyos időközönként új általános iskolát kerestem gyerekeimnek. Néha azért, mert megelégeltük a sanyarú körülményeket, máskor meg azért, mert valami jobbra vágytunk, de az is megesett, hogy egyszerre jelentkezett mindkét ok. Egy új intézménybe kerülve a házirend megismerése volt az ifjak első dolga, amit rendszerint a portástól vagy a tanáriból szereztek meg. Végigolvasták, és javaslatom szerint a benne foglaltakhoz tartották magukat. Azt ígértem nekik, hogy ha betartják a szabályokat, akkor nem eshet bajuk. Ők pedig eleinte hittek nekem. Egészen addig, amíg a következő helyzetben nem találták magukat.
Nagyobbik gyerekem méltatlankodva mesélte hazafelé, hogy nagyszünetben akarata ellenére kilökdösték az udvarra,
ahová azért nem szívesen ment volna ki önként, mert nagyon hideg volt. A felsőtagozatos ügyeletesek erőfölényben voltak, és a harsány hanghatásokkal kísért dulakodást észlelve előkerült egy ügyeletes tanárnéni is.
Gyermekem megkönnyebülve fogadta a helyzet kedvező változását, mert ugyan a házirendre hivatkozva parancsolták ki a hidegbe, de szerinte rosszul idézték azt.
"A tanulók nagyszünetben kötelesek az udvaron tartózkodni" – erre hivatkoztak.
A tanárnéni megjelenésével lehetőség nyílt magasabb szinten folytatni az egyezkedést, ezért az eljárás alá vont tanuló pontosította a házirend hiányosan idézett passzusát, és ügyének kedvező elbírálásában reménykedett.
Szerinte ugyanis a hivatkozott szakasz így szól pontosan: "A tanulók jó idő esetén nagyszünetben kötelesek az udvaron tartózkodni".
A "jó idő esetén" kiegészítés enyhíti a szabályt, újabb feltétel teljesüléséhez köti a rendelkezés érvényét.
Nem definiálták a "jó idő" fogalmát, ezzel ennek értelmezését rábízták. Ő úgy ítélte meg, hogy -13 ℃-os hőmérséklet mellett nem beszélhetünk jó időről, ellenben a "fogcsikorgató hideg" kifejezés helytálló.
A tanárnéni végig sem hallgatta, hanem a "kimész, ha mondom" szöveggel nyomatékot adva hatalmának, pontot tett az ügy végére, és gyorsan becsapta a gyerek mögött az udvarra vezető ajtót – nehogy már bejöjjön az a farkasordító hideg.
Tanárnéni a nagyszünet hátralévő részét önfeledt cigarettázással töltötte egy fűtött helyiségben, ahonnan többedmagával az ablakon keresztül felügyelték az udvaron vacogó gyereksereget.
Rendbe kell tenni ezt az ügyet, mert a házirend, összességében a szabályok tisztelete, és a végrehajtó hatalomba vetett bizalom forog kockán.
Az ügyeletes tanárnéni nyilván nincs a helyzet magaslatán, ezért az intézményen belüli legfelsőbb szintet, az igazgatónénit céloztam meg beadványommal.
Ismertettem a nagyszünetben történt esetet, felhívtam figyelmét az anomáliára, és hangot adtam annak az észlelésemnek, hogy a tanárok nem ismerik kellő pontossággal a házirendet.
Javasoltam az ügyeletesek eligazítását, a viták elkerülésére pedig a házirend kiegészítését fogalommagyarázattal, amiben kitérnek a jó idő értelmezésére is.
Tájékoztattam arról, hogy a -13 ℃-os hőmérsékletet nem hasra ütve állapítottuk meg, hanem az Országos Meteorológiai Szolgálat adatbázisából, a nagyszünet időszakában mért értékek városunkra vonatkozó rubrikájából vettem.
Érzelmekre hatva olyasmivel zártam soraimat, hogy jó érzésű ember ilyen hidegben a kutyáját sem kergeti ki, nemhogy a rábízott tanulóifjúságot.
A hatalmi dölyf nem csak az utálatos politikusok szintjén jelentkezik. Jelen van az egy általános iskola igazgatónénijének magasságában is.
Levelemre pongyolán fogalmazott, pökhendi, el- és rendreutasító választ kaptam. Rosszul értékelem a helyzetet, mert az intézményben mindenki jól végzi a dolgát, bezzeg az én gyerekemmel sok probléma, vitás helyzet adódik.
Múltkor sem volt hajlandó leülni az órán, ami példátlan eset, és nem is volt olyan hideg az udvaron, mert odasütött a Nap.
Az iskola vezetését bízzam rá, és inkább azzal foglakozzak, hogy ráncba szedem komisz kölkömet.
Felvetésemmel, javaslataimmal érdemben nem foglalkozott, mivel a tényeket nem cáfolhatta.
A házirendben valóban szerepelt a "jó idő esetén" szöveg, és a hőmérő tényleg -13 ℃-t mutatott az eset idején.
Ellenőriztem mindkét adatot, bár a házirendet nem lett volna szükséges, mert bátran hagyatkozhattam volna gyerekem emlékezetére.
Ritka jó eszű szerzet, de sosem tartozott a példás szorgalmú tanulók közé. Büszkén meséli egyszer, hogy:
– Apa! Kaptam egy ötöst irodalomórán.
– Miből?
– Verset mondtam.
– Nehéz volt megtanulni?
– Nem. Ketten elmondták előttem, aztán jelentkeztem, hogy ezt én is tudom.
Szorgalmi feladatnak adta ki a tanár a verstanulást, egy ötös osztályzat elnyerésével kecsegtetve a szorgalmasabbját.
Ehhez persze oda kell húzni a széket az asztalhoz, elővenni a könyvet, odalapozni, és legalább egyszer elolvasni.
Bárki beláthatja, hogy van ennek a gyereknek jobb dolga is, bolond lesz ezzel fárasztani magát, és a drága idejét sem szívesen pazarolná ilyesmire.
Neki elég volt annyi, hogy két stréber megtanulta, és felmondta az órán.
Ez egy nagyon kellemes kis történet, de nyilván másképp alakul, ha kötelező megtanulni a verset, és őt szólítják elsőként számonkérésre.
Az igazgatónéni válaszának helyretételébe már nem álltam bele. Nem ellenőriztem, hogy aznap felhős volt-e az ég. Nem mutattam ki elméleti síkon, hogy a kérdéses időszakban a környező magas épületek beárnyékolják az udvart, hiszen télvíz idején a napsugarak beesési szöge 19° fok körül alakul délben, előtte és utána alacsonyabb.
Nem mértem távolságokat, nem vettem elő szögfüggvényeket, mert a jelenség szabad szemmel is észlelhető, ha veszi a fáradságot, és kinéz az ablakon, de ezt nem várhatom el egy komoly intézményvezetőtől.
Nem is vártam el semmit a továbbiakban. Gyerekeim a téli szünet után máshol folytatták általános iskolai tanulmányaikat.
Miért nem voltam körültekintőbb, elővigyázatosabb, óvatosabb, amikor ezt az idiótáktól hemzsegő intézményt választottam?
Bizonyos tekintetben az voltam, de az emberi tényezők előzetes vizsgálata helyett joggal feltételezhettem, hogy igazi pedagógusokkal találkozunk.
Erre a feltételezésre egészen addig építhetek, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, de ehhez ki kell próbálni. Olyan ez, akár a házasság előtti együttlakás, meg egy ágyban alvás, hogy ha beválik, akkor egybekelünk, különben szakítunk.
Nem irigylem azokat a gyerekeket, akiket szüleik arra kényszerítenek, hogy rosszul felfogott tisztességből egy iskolában húzzák ki a 8 évet, mert "ki kell bírni".
Az elején jó ötletnek tűnt ebbe az ének-zene tagozatos általános iskolába iratni a kölköket, mert hatékonyabbnak ígérkezett a zenei nevelésük, de amikor a kórusvezető kulcscsomóval dobálta a gyengébb képességű énekeseket, akkor már rosszat sejtettünk.
Állítólag egyszer szék is repült. Ezt a hírt fenntartással kell fogadni, amennyiben nem láttam a saját szememmel, mindenesetre a kóruspróbákon uralkodó hangulatról árulkodik akkor is, ha nem igaz.
Egy bárgyú közmondás azzal a gondolattal igyekszik megnyugtatni a veszteseket, hogy "minden rosszban van valami jó".
Ezzel nem lehet feltétlenül egyetérteni, de a fejleményekből kimutatható ennek a vigasznak az igazsága.
Egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy megszégyenülten elkullogunk az egyre-másra bosszantó ostobaságokkal előrukkoló intézményből.
Ellenkezőleg. Kisgyerekem sporttagozatos iskolába került, aminek volt olyan előnye, hogy a tanítási időre eső versenyekre simán elengedték, sőt (előző iskolánkban ez igazolatlan hiányzásnak minősült).
Kisebbfajta karriert futott be az új helyen: jó tanuló, jó sportoló díj a suliban, kiváló sportoló díj a várostól, és még az iskola egyik toborzókiadványának címlapján is helyet kapott
(igazából a hátlapra rakták a fotóját, de a címlap jobban hangzik).
Jól járt a bátyja is az iskolaváltással, mert ezen a ponton szétváltak, és nem ugyanazon intézményben folytatták az általános iskolát.
Lusta, de jó eszű nagyfiam a Miasszonyunk Női Kanonokrend fenntartásában működő Árpád-házi Szent Margit Katolikus Általános és Zeneiskolába került.
Ennek az iskolának nem csak arra az érdekességére figyeltem fel, hogy az egyik folyosóról közvetlen átjárás nyílik a Zárdatemplomba, hanem a férfi tanárok feltűnően magas száma is szembeötlő volt.
Szokványos iskolaépületekhez rendszerint tornacsarnokot ragasztanak, ennek meg saját, külön bejáratú temploma van.
Az intézmény időközben a Ciszterci Rendhez került, mert az idős apácák utánpótlása híján rendjük kihalt.
Fontos szerepe volt ennek az iskolának abban, hogy az én kíváncsi gyerekem a világi tudományok mellett megismerhette a katolikus liturgiát.
Ha ez nincs, akkor esélytelenül indul a gimnáziumi felvételin, viszont így simán bekerült.
Itt kell abbahagynom, mert ennek a rémtörténetek közé sorolt írásnak témája átcsapott sikertörténetbe, amivel az "aki mer, az nyer" közmondás érvényét is igazolhatjuk.