Frauenkirche
Fiatal éveimet az egykori Szovjetunió csatlósállamaként működő, a szocialista táborban a legvidámabb barakk jelzővel kitüntetett Magyarországon töltöttem. Itt cseperedtem fel, itt szocializálódtam, tanultam, növekedtem. Testtömegem gyarapodásával összhangban duzzadt bennem a torkig vagyok hangulattal rokon elegem van érzés. A szokásos fiatalkori elégedetlenségen túl jelentkeztek nálam más kedélyromboló hatások is, például nem működött az otthon, édes otthon életérzés. Kedves szüleim elég sokat veszekedtek, s közbe-közbe teljes egyetértésben szívták cigarettáikat a konyhában. Zárt térben pöfékelni akkoriban nem számított gátlástalan viselekedésnek, a nemdohányzók érdekei teljesen háttérbe szorultak, fel sem merültek szempontként. Így van ez, ha a felnőttek túlnyomó többsége bagózik, mert akkor a kisebbségben maradók a szó szoros értelmében megszívják. Családom felnőtt tagjai a társadalomba beilleszkedő, átlagos dohányosként szívták-fújták mindenhol. Az autóban is, ahol nekem rendszerint a hátsó ülésen jutott hely, és ahol egész úton fejfájás és hányinger tombolt bennem. Ha le is húzták az ablakot elöl, a fejüket nem dugták ki, tehát azt a kurva füstöt mégiscsak bent eregették. Jutott belőle nekem is bőven. Kiülhetett a képemre az undor, mert rendszeresen hallgattam a szemrehányást, hogy "más gyerek örülne, ha elvinnék autókázni". Én aztán piszkosul nem örültem, és a bagófüst mellett néha további kellemetlen hatások ingereltek, amik rendesen tönkrevágták az autózás élményét. Viszonyunk azáltal vált kiegyensúlyozottá, hogy ők sem találtak bennem sok örömöt. Elbaszott gyerek voltam.
Anyám tanácsára nem gimnáziumba, hanem szakközépiskolába jelentkeztem. Rossz irányba indultam el az akadémiai tagság felé, de az érettségi mellé elektroműszerész szakmunkásbizonyítványt is szereztem, hogy aztán soha ne dolgozzak ebben a szakmában. Viszont arra jó volt, hogy 18 évesen, szakmai fejlődésem érdekében, a népek barátságának erősítésére, és a proletár nemzetköziség jegyében külföldi munkára jelentkezhettem egy azóta megszűnt országba, az NDK-ba. Ez a fejlett szocializmust építő ország úgy lett a múlté, hogy gyakorlatilag kilóra megvette szomszédja, a rothadó kapitalizmus világrendjéhez tartozó, ma már szintén nem létező NSZK. Ebből a két területi egységből gyúrták össze a Németországként ismert államot, aminek így része lett a szász tartomány (Sachsen), s ennek fővárosa Drezda, ahová 1979. október 17-én megérkeztem.
Átgurulva az NDK határán, az első megállónál egy óriásplakát uralta látványban gyönyörködhettem a vonat ablakából bámészkodva. Rajta rövid, német nyelvű szöveg,
amit ösztönösen lejegyeztem, mert ki akartam deríteni jelentését. Nem bonyolult, de nyelvtudásom akkori szintjén szótárra volt szükségem: "Glückliche Zukunft, erfülltes Leben - das ist Sozialismus!".
NDK-s kalandom idején rengeteg hasonló plakáttal találkoztam, és serényen gyűjtöttem róluk a rendszerhű szövegeket. Ha túl hosszú volt, akkor leszálltam a villamosról, visszagyalogoltam, és úgy olvastam végig.
Ilyenek voltak, mint "die VEB Elben-Chemiker verpflichten sich den Herstellungsplan zu erfüllen", meg "30 Jahre DDR – 3 Jahrzehnte schöpfericher Arbeit für das Wohl und zum Nutzen des Menschen",
aztán meg "es lebe die deutsch-sowjetische Freundschaft!" stb.
A tokos állami vezetés (a "tokos" magyarázatát lásd lejjebb) roppant komolyan vette ezeknek a buzdító szövegeknek sulykolását.
Elbújhat mellette a mai magyar kormányzat teljes népbutítási struktúrája KESMA-val, Publimonttal, Megafonnal, köztévével, MTI-vel és nemzeti konzultációval.
Az lesz majd valami, ha eljutnak arra a szintre, ahogy az NDK-ban a szocializmus győzelmét hirdették, és akkor a TEK még mindig nem kapott olyan jogköröket, mint amilyennel a Stasi, "a párt pajzsa és kardja" rendelkezett.
A leglátványosabban elhelyezett propagandaszöveg Drezda központi helyén (Pirnaischer Platz), a város legmagasabb lakóépületének homlokzatán hirdette a mindenek felett álló eszmét. A nem öles, hanem annál nagyobb, kb. 2 méter magas betűkből kirakott szöveg sötétben világítva a város széléről is olvasható volt. 1980-ban történt, amikor a neonreklámra mutatva azt találtam mondani akkori tokos haverjaimnak a nyílt utcán, hogy villogtatva izgalmasabb lenne, különben meg mindegy, mert mekkora égés lesz a kudarc után leszedni onnan. Azok a szerencsétlen, Stasi által sakkban tartott tokosok behúzták nyakukat, néztek jobbra-balra, hogy hallotta-e valaki rajtuk kívül, és szájuk elé tett mutatóujjal rémülten pisszegtek. Aztán 1987-ben az akkori polgármester jó érzékkel leszedette a szocializmus idejétmúlt hirdetményét.
Szakmai fejlődésem teljesen háttérbe szorult új állásomban, mert egyszerű betanított munkára fogtak egy "népi tulajdonban lévő üzemben", a VEB Robotron-Meßelektronik nevű vállalatnál. Jól átvertek az itthoni toborzók, bár járhattam volna rosszabbul is, ha elveszik az útlevelemet, és fogságban tartanak, mint ahogy azt a szexrabszolgákkal tenni szokták. Hajnalban keltem, hatra jártam. Két villamos, átszállás, reggeli tömegnyomor. Munkahelyemen transzformátorok vasmagját alakítottam ki vékony lemezekből. Napi nyolc órában, enyhe lelkesedéssel, mert hiába jeleztem, hogy ennél többre lennék képes. A végtelenül unalmas és lélekromboló munka iránti buzgóság helyén tátongó űrt nyelvtanulással töltöttem ki. Szótárt tartottam a fiókomban, és azonnal előkaptam, amint valami újat hallottam. Egyszer például ezt óbégatták a körülöttem dolgozó, német anyanyelvű munkatársaim: "erdbében, erdbében". Így tanultam meg a földrengés német megfelelőjét (Erdbeben, das). Egy évet húztam le ezen a helyen, és már kezdett jól alakulni sorsom, amikor magas fokú önérzettől vezérelve, ifjonti hevülettel felmondtam.
Nem sokkal előtte neveztek ki a transzformátor impregnáló részleg vezetőjévé a korábbinál jóval magasabb fizetéssel, német beosztottal.
Viszonylag kényelmes, de felelősséggel járó munka, nagy kár keletkezhet a technológiai fegyelem megsértésével. Nagyon figyeltem, lelkiismeretesen végeztem dolgomat, minden elkészült határidőre, jó minőségben, hibátlanul.
Korábban teljesítménybérben dolgoztam, amit egyszerűen mértek: legyártottam-e a munkadarabokat normaidőn belül? Ha igen, akkor rendes fizetést kaptam, ha elmaradtam a normától, akkor csökkentették a béremet.
Tiszta sor, elfogadható.
Eleinte stabilan hoztam a 45-50%-os teljesítményt, amit idővel ügyesedve, majd egyszerű adminisztrációs trükkel tornásztam fel magasabb értékre.
Trükk? Sokféle trafó készült az üzemben. Kisméretűek 10 perc körüli normaidővel, a nagyobbakra meg akár fél órát is adtak.
Minden elvégzett munkára kiszámolták a hatékonyságot a darabszámból, a normából és a ráfordított időből, aminek eredménye egy százalékos érték lett.
Aztán hónap végén vették ezeknek a százalékoknak a számtani közepét, és ez adta ki az átlagos teljesítményt.
Ez a kőbalta egyszerűségű teljesítményértékelő algoritmus arra ösztökélt, hogy a 30 perces normaidejű nagy trafókat 80% körülire hozzam ki (a munkalapra a dolgozó írta fel a ráfordított időt).
Az így nyert darabonkénti 7-8 percekből gazdálkodva remekül feljavíthattam a 10 perces normaidejű, kisméretű trafók gyártási teljesítményét.
Ha csak 2-3 perceket vontam le a kis trafók tényleges elkészítési idejéből, azzal 30-40%-kal jobb teljesítményt mutattam ki.
Arra kellett ügyelnem, hogy a számtani közép ne haladja meg a 100%-ot, mert azt megalapozottan vonhatták volna kétségbe.
Van magyarázat a gyatra termelékenységre, amit művi úton kellett feljavítanom a munkalapok adatainak meghamisításával.
Úgy kerültem németek közé, hogy a nyelvtudásom kimerült a játszótéren tanult "gúten tág, gatya tág" viccelődésben, amit a kiutazás előtti kéthetes gyorstalpalón acélosítottak meg fontos szavakkal: essen, trinken, schlafen.
Ezzel a tudással? Fenéket. Ezzel a hiányossággal érkeztem, tehát volt mit pótolni.
Nem járt a kezem a gyakori szótározás közben, mert eleinte rengeteg ismeretlen szó hangzott el a bennszülött munkatársaktól, én meg igyekeztem megérteni őket.
Nem tudom szétszakítani magam. Vagy a trafókkal foglakozok, vagy nyelvet tanulok intenzíven. Utóbbinak adtam nagyobb prioritást.
Szerény munkateljesítményem után éhbért kaptam, de eközben a nyelvtudásom szépen gyarapodott.
Megtérült az igyekezet, mert a részlegvezetői kinevezésemet ennek köszönhettem.
Sokat jártam át a tekercselőműhelybe, mert felfedeztem ott egy lányt, aki északról került a környékre, és nem szászul beszélt.
Hochdeutsch jött ki belőle, amit a helyiektől nem várhattam el. Megsértődtek, amikor ilyet kértem tőlük.
"Ich bin ein Sachse, ich spreche Sächsisch" – ez volt a reakció, amikor érthetőbb kiejtésért kuncsorogtam.
Már egész jól beszéltem a németet, amikor odalépett hozzám egy nő az utcán, és csak a hangsúlyból sejtettem, hogy kérdez.
Nem értettem semmit. He? A nő elhadarja mégegyszer. Felhúzom vállamat, kifelé fordítom tenyeremet. Nemzetközi válasz.
A nő odébbállt, én meg erősen azon voltam, hogy utólag megértsem a rövid, és feltételezhetően egyszerű kérdést.
Sokat segített, hogy egy villamosmegállóban történt az eset, mert így rövid töprengés után sikerült arra következtetnem, hogy az iránt érdeklődött,
hogy elment-e már a 13-as villamos? Egyszerű szavak, nem bonyolult kérdés, amennyiben németül teszik fel.
Zwanzig. Nein, fünfzig. Ezek is egyszerű szavak. Hogyan mondja ezeket egy szász? Cváncs. Né, fufcs – kiejtés szerint írva.
Nagy áldás volt nekem a tekercselős lány, de akkor is hátrányt szenvedett a trafólemezelés, amikor vele diskuráltam, és tökéletes kiejtésével kápráztatott el.
Akár egy rádióbemondó. A kedvemért néha beszélt a származásának megfelelő Plattdeutsch nyelven is.
Szerintem ez nem dialektus, hanem a némettel rokon nyelv, akár a holland vagy a svéd.
Munkáltatóink igazán kitettek magukért, mert szabadidős rendezvényeket szerveztek a magyar vendégmunkásoknak, nem is akármilyeneket.
1980 tavaszán ott ültem a hallgatóság első sorában, amikor a Rádiókabaré nyilvános felvételét a Zwingerből közvetítették.
A műsor nem csupán a helyszín miatt volt különleges.
A szerzők a Drezdában dolgozó magyarok mindennapjaiból témát merítve dolgozták ki viccesnek szánt gondolataikat, és ki lett volna ennek legértőbb közönsége, ha nem az érintettek?
Bohó fiatalokként önfeledten röhögtünk az ócska poénokon, magunkat különlegesnek, kiválasztottnak és kivételezettnek érezve.
Szürreális élménnyé varázsolta az estét az a körülmény, hogy noha a hamisítatlan német nyelvi környezetért költöztem Toklandia egyik messzi városába,
most mégis itt ripacskodik előttem néhány lépésre Verebes István, Sas József, Bárdy György, Kern András és a többiek – magyarul.
Kirándulást is szerveztek a kinti magyaroknak tolmács kísérettel.
Visszafelé melléültem a buszon, és arra panaszkodtam, hogy a bányászati múzeumban alig értettem valamit a tárlatvezetésből.
Megnyugtatott, hogy ő is így van ezzel, és a velünk utazó németektől tudja, hogy őket is zavarba ejtette a helyi dialektus.
Tanulság? Ha németet tanulsz, ne szászokhoz menj gyakorolni.
Új munkakörömben nem normaidő szerinti elvárásokat támasztottak.
A nagyfőnök pontozta erős szubjektivitással az alá beosztottak teljesítményét. Ekkor vágott pofán a maximálisan adható 20 pontból kapott szerény 15, ami kihat a javadalmazásra.
Élénken érdeklődtem lepontozásom miértje felől, és különös választ kaptam. Amit csinálok, az jó, sőt, kifogástalan. Akkor?
Az a baj, hogy hiányzik belőlem a szocialista igyekezet, mert gyakran és látványosan nem termelő tevékenységgel foglalkozok – mondja a nagyfőnök.
Értetlenkedek egy kicsit, hiszen a kemencék hőfokszabályzása automata, nem kell folyamatosan mellettük állni. Ügyelni kell a helyes beállításra, utána működik magától, csak ki kell várni az előírt időtartamot.
Ezalatt békésen olvasgatok az "irodámban", a műhelynek egy üvegezett falakkal leválasztott részében.
Nem elektronika, nem szakirodalom, leginkább nyelvkönyvek (megtanulok írni gót betűkkel, és műszak után rengeteg időmet töltöm a régi Sächsische Landesbibliothek
– ma SLUB – olvasótermében, a nyelvkönyvekkel teli polc mellett).
Kulimunkára meg ott van a segéderő, bolond leszek helyette dolgozni, hogy heves munkavégzés látszatát keltsem a főnökségben.
Kihúzom Günterből az elvárást, amit teljesítve megkaphatom a 20 pontot. Üljek vissza a régi munkaasztalomhoz a holtidők alatt, és lemezeljek vasmagokat, mert abban nagy gyakorlatot szereztem.
Ja. Egyik főnökömet sem láttam példát mutatni, ez a speciális elvárás nyilván csak rám vonatkozik. Hát lófaszt! Ebből nem esztek.
Elképzelem a következő párbeszédet a bíróság folyosóján, de ilyen a valóságban nem zajlik.
– Herr Schmidt! Egy szóra, ha lehetne.
– Mondja fiam – fordul a frissen kinevezett bíró felé az elnök.
– Rengeteg ügyet viszek, az ítéleteim másodfokon is megállják helyüket, mégsem kaptam prémiumot.
– Kedves kolléga, ön nem felel meg egy bizonyos elvárásnak.
– Mi lenne az?
– Maga nem elég szorgalmas.
– Hogyhogy?
– Tudja, nemrég hómunkásokat kellett hívnom, hogy elhányják a havat a járdáról.
– Nekem ehhez mi közöm?
– Lemehetett volna maga is havat lapátolni, ha kellően szorgalmas.
Bizonyos esetekben határt kell szabni a túlzó igényeknek.
Fogtam a rongyossá forgatott szótárt, és ekkor tanultam meg a Kündigung főnevet és a kündigen igét az összes múltidejű alakjával egyetemben.
Aztán hirtelen alkalmaztam a gyakorlatban, és felmondtam.
Hibáznak olykor a precíz németek is. Jött Günter megnyúlt képpel, és egy kimutatással, ami szerint van még 18 nap szabadságom.
Novembert írunk, és a munkavállalók szokványos viselkedését követve nyáron kivettem az összeset, de nincs értelme vitatkozni.
Ha azt mondja, akkor úgy van – elfogadom a nyilvántartás szerinti értéket helyesnek. Az igazságtalan értékelés miatt csökkentett illetményemért bőven kárpótol az így kapott ajándék.
Kellemesen telik az utolsó időszak. Végre van időm önfeledten, nem kapkodva, nem hétvégére korlátozva felderíteni a környéket. Meissen, Erzgebirge, Sächsische Schweiz és nem hagytam ki az óvárost sem.
Emlékszem, ahogy a Frauenkirche romjai mellett nyugatnémet (akkor még volt ilyen) turisták elegyednek szóba velem, és kérnek útbaigazítást, de nem tudok segíteni.
– Tut mir leid, ich bin nicht von hier.
– Sind Sie von drüben?
– Nein. Ich komme aus Ungarn.
– Wahnsinn!
A "von drüben" ebben a környezetben gyakran hallott kifejezés. Az "odaátról" NDK viszonylatban az NSZK-t jelentette, a berlini tokosoknak meg Nyugat-Berlint.
Volt még egy misztikus kifejezés, a "für Export". Ezt meghallva mindent félredobtak, minden ajtó kinyílt, és haptákba vágta magát az öszes tokos, mert az exportra szánt termékek mindennel szemben előnyt élveztek.
Honnan kapták a keletnémetek a tokos elnevezést?
A leegyszerűsített etimológia szerint be voltak tokosodva, de ez nagyon fantáziátlan eredeztetés.
Ebédidőben a dolgozók az üzemi konyha mellett működő étkező, a Speisesaal felé bandukolnak.
Ha ebből nem derülne ki szándékuk, akkor a kezükben vagy hónuk alatt szorongatott evőeszköztartó tasakból lehet arra következtetni, hogy táplálkozni indultak.
Aki igazán vagány, az begyűri ezt a műanyag tasakot a farzsebébe a nyeles fésű mellé, és onnan lóg ki látványosan.
Így hordva minden második lépésnél derékon csapja tulajdonosát, mert annál jóval kijjebb lóg, mint ahogy praktikusan zsebben hordható lenne.
Parádés jelenség. Különösen a színes, virágmintás példányok vonják magukra a figyelmet.
Gyönyörű darab. Tartalma a Besteck (kés, kanál, villa), amit ebéd után egy láncon lógó kefével elmosogatnak a csapnál, és visszateszik a tokba.
Mert ezt az evőeszköz tartó tasakot hívjuk toknak, és aki ilyennel rendelkezik, az a tokos.
Mindig van olyan gyanúm, hogy a felületes mosogatás után marad egy kis szutyok a cuccon.
Ráadásul elmarad a törölgetés, nedvesen teszik el. Brrr.
A keletnémet terminológia szerint az itteni lakosok nem németek, hanem NDK-állampolgárok.
Egy átlagos DDR-Bürger ilyen tokkal jár ebédelni, de láttam asszimilálódott magyarokat is rászokni a használatára.
A kinti magyarok nem csak a népesség egyedeit hívják tokosnak, hanem mindent, ami NDK-s.
Az evőeszközök tárolásán túl lehetnek további funkciói a toknak. Például helyfoglaláshoz is használják.
Már csak egy szabad asztal van, négy székkel. Mi történik akkor, ha ennél többen lépnek az ebédlőbe?
Észlelve a szűk keresztmetszetet, az aspiránsok előkapják tokjaikat, és az asztal irányába hajítják.
Aki későn kapcsol, vagy nem az asztal lapjára érkezik a tokja, az eleve kiesik a versenyből, a helyezéseket pedig a tokok koppanásának sorrendje határozza meg.
Az első négy tok tulajdonosa az asztalhoz érve elégedetten leül, a későn koppanók meg lógó orral elveszik tokjaikat, és várni kényszerülnek.
Kialakult még egy érdekes rituálé az étkezőben. Rendszeresen beálltam a sorba az automata kávégéphez, amiből 1 márkáért folyt ki egy adag.
Hiába volt ez híg lötty típusú tokos kávé, nekem ettől is erős szívdobogásom támadt, ezért szokásommá vált csökkentett mennyiséget vételezni.
Félig töltöttem a bögrét tejjel, és a maradék helyre csurgattam annyi kávét, amennyi belefért. A felesleg a rácsos cseppfogó tálcára folyt, mert az adagolás nem állt le a bögre elvételekor.
Felfigyeltek erre a jelenségre szemfüles tokosok, és ettől kezdve mindennapos cirkusszá vált, amekkora tülekedés támadt mögöttem, ahogy elindultam a kávégép felé.
Egymást lökdösve, taszigálva, cselezve próbáltak jó pozíciót szerezni addig a pontig, ahol már libasor alakult ki a pult előtt.
A vérmesebbje a cipőmet letaposva iparkodott közvetlenül mögém kerülni.
A pofátlanabbja bögréjével lökte el az enyémet a kifolyó alól, amikor megtelni látta, a szelídebbje megvárta, amíg magamtól elhúzom, hogy az övét gyorsan odatolva, abba folyjon a potya adag.
Ment egy darabig ez a műsor, aztán felhagytam a kávéval.
Ma már nem tudnám adni az echte németet, mert gyakorlási lehetőség nélkül a nyelvtudásom erősen megkopott, de az emlékeim még élnek.
Egyszer meglátogattak kedves szüleim. Kihasználták a lehetőséget, hogy van, aki kalauzolja őket, és nem tévednek el egy idegen országban.
Mert ők bizony hozták a szokásos magyar formát, akik hagyományosan nem beszélnek idegennyelveket.
Gyermekkorom idején így voltam ezzel én is, de ki kellett törnöm abból a tömlöcből, amiben a csak magyarul tudók sínylődnek.
Remek nyelv a miénk, mert kiválóan alkalmas bármilyen gondolat kifejezésére, csakhogy ezt rajtunk kívül nem érti senki, ami súlyos gond forrása lehet a világ többi részén.
Ez a nehézség csak a Föld nevű bolygón terheli a magyarokat, mert például a Marson nem, mióta kiderült, hogy a marslakók több nyelven beszélnek. Angolul erős akcentussal, magyarul pedig anyanyelvi szinten.
Miért a németet választottam, és miért nem a bárhol használható angolt?
Több elfogadható magyarázat van erre. Az egyik úgy szól, hogy a nyaranta a világ minden részébe kirajzó német turisták kedvéért (rendesen költenek) a vendéglátók elsőrendű érdeke szót érteni velük
(beszéltem már chilei fickóval is németül).
Egy másik ok a kultúra. Fogalmakban a magyarnál gazdagabb, más téren szegényesebb nyelv, ami a káromkodásra adott lehetőségeket vizsgálva is lemérhető.
Ha megkérsz egy német anyanyelvűt, hogy valamiről mondjon nagyon elmarasztaló véleményt, akkor egy darabig szótlanul hergeli magát, és amikor már kapkodva veszi a levegőt, és vérben forog a szeme, akkor mindig ugyanaz tör ki belőle: Scheiße!
Nincsenek fokozatok, nincs árnyalás, nincs széles választéka a káromkodásnak.
Következő ok a célszerűség. A szomszédos országok egyikében sem beszélik az angolt, és piros útlevéllel korlátozottak voltak az utazási irányok.
Kiskoromban nem volt esélyem nyugati országokba látogatni, nemhogy hosszabb időt tölteni ezekben. Ahhoz, hogy Londonban egyszerű tányérmosóként tanuljam az angolt, leginkább disszidálnom kellett volna, ami akkoriban veszélyes műveletnek számított.
Utolsó senkiként éltem az életemet, nekem a keleti blokkhoz tartozó hajdani NDK volt a legnyugatibb elérhető ország, ahol történetesen németül beszéltek.
Volt olyan érzésem, hogy túlkorosként elkéstem a nyelvtanulással, és ebben a helyzetben csak kényszer hatására érhetek el eredményt.
Az pedig elég nagy kényszerítő erő, ha körülöttem senki nem beszél magyarul, mégis meg akarom értetni magam. 13 hónapos intenzív, napi 24 órás nyelvtanfolyam a tokosoknál.
Ezt az új nyelvet inkább megszoktam, mint megtanultam.
Ez eddig kutya közönséges történet. Ki ne élt volna át hasonló kalandokat fiatalkorában? Hogyan lesz ez ide való? Mitől lesz ez örömteli?
Érintőlegesen, példaként utaltam már a drezdai Frauenkirche történetére egy korábbi írásomban, ahol a szilárd hit mellett a tudás, tapasztalat és szorgalom fontossága került szóba.
Azt fogom most bemutatni, hogy néhány ember elszánt vágyakozása hogyan vezet sikerre egy olyan helyzetben, amitől a kényelmes többség visszariad, ha nem fejvesztve menekül.
A Frauenkirche helyreállítása csodálni való, egyben lelkesítő példája annak, mi módon kell hozzáállni lehetetlennek tűnő, de tiszta fejjel átlátható, tervezhető, megoldható feladatokhoz.
Attól válik ez a történet igazán figyelemre méltóvá, hogy az események Németország keleti részén zajlanak, a szegényebb, elmaradottabb vidéken. Lenne mit tanulni tőlük.
⚠️A folytatásban találkozol dátumokkal, méretekkel és egyéb adatokkal. Annak higgy, amit ellenőrzöl.
Az megvan, hogy a második világháború végén Erős Ágost városát szarrá bombázták a szövetségesek?
Állítólag a Coventryben végzett német pusztítást torolták meg így az angolok, amit ugyancsak állítólag Hitler rendelt el bosszúból München korábbi bombázása miatt.
Vendetta.
Hirosimában rádioaktív sugárzás kísérte a rombolást, Drezdában tűzorkán. A rettenetes bombázás nyomán romba dőlt a város addigi látképét meghatározó egyik legfontosabb épület, a Frauenkirche.
Helyén évtizedekig csak romhalmaz maradt, mert az NDK időkben sem tehetség, sem koncepció nem volt arra, hogy érdemi változás történjen a romokkal.
1966-ban az akkori keletnémet vezetés egy tollvonással lerázta magáról a romok eltüntetésével járó gondot, amikor műemlékké nyilvánította a törmelékhegyet (Trümmerberg).
Foglalkoztak az üggyel, nem söpörték szőnyeg alá.
Papírfosás, aktatologatás. Az alkotó cselekvés, a termelés hiánya.
Általában jellemző a hivatalok működésére az adminisztratív megoldások keresése. Naphosszat ülni az asztal mögött, aláírni és pecsételni – újabban billentyűket nyomkodni és a számítógép kijelzőjét bámulni.
Tipikus példája a hivatali működésnek a bírósági végrehajtó tevékenysége, aki levelezéssel intézi az ügyet. Letiltja az adós fizetéséből a tartozást, inkasszót nyújt be a számlavezető bankhoz, gépjármű törzskönyvet foglal, ingatlanra végrehajtási jogot jegyeztet be, és a végén esetleg lebonyolít egy árverést.
Ki sem mozdul az irodájából. Foglalhatna ingóságokat is, de ezt az esetek többségében kihagyják (fárasztó, macerás).
Legnagyobb gyerekem anyukájának kevés jó tulajdonságára figyeltem fel, de az adminisztrátor szitokszóvá emelése tőle származik.
Különös szerencse, hogy az NDK korabeli hatóságaiban még a romok eltakarítására sem volt elég elszántság és akarat.
1962-ben felvetődött egy közpark létrehozásának ötlete a rom helyén, ami a lakosság tiltakozása és a munkálatokhoz szükséges pénz hiánya miatt meghiúsult.
Ahogy a nyugatiak is sejtették, hogy Bonn csak ideiglenes főváros (különben Kölnbe vagy éppen Münchenbe is költözhetett volna a kormányzat),
úgy Drezdában is gyanítottak valamit, hogy egyszer beérik a lehetőség a rekonstrukcióra, amihez jól jönnek a maradványok.
A lebombázott épület az NDK-s időkben egy rohadt nagy szemétdomb formáját mutatva pompázott a barokk építészeti együttesénél fogva világhírű európai nagyváros, a szász tartomány fővárosának kellős közepén. Aki nem járt ott annak idején, és nem látta saját szemével, annak úgy írhatom le érzékletesen, hogy olyasmi tárult elénk monumentális mértékben, amit egy átlagos ortodox cigány család putrijának udvarán is látni. Az 1945-ben romba dőlt templom Georg Bähr tervei alapján és irányítása mellett 1726-tól épült 17 éven át a korabeli kezdetleges eszközökkel, módszerekkel. Ehhez képest szégyenletes, hogy helyreállításához az NDK fennállásának 41 éve nem volt elegendő, igazából hozzá sem láttak. A Frauenkirche újjáépítése érdekében tett első komolyan vehető megmozdulás majdnem egybeesik Erich Honecker lemondásával, és a berlini Fal spontán lerombolásának kezdetével.
A templom újjáépítésének története hemzseg a látványos és izgalmas műveletektől, amiknek mozzanatait nálam tehetségesebbek képesek lennének olyan érzékletesen leírni, hogy magad elé képzelhetnéd. Tehetség híján mozgóképes anyagokkal szemléltetem a leírtakat, amit ebben a speciális moziban kínálok a szürke szöveg illusztrációjaként.
1989 novemberében jött el az ideje annak, hogy a templom helyreállításáért tenni akaró drezdai polgárok kemény magja összegyűljön, és megtegyék az első lépést egy civil kezdeményezés irányába. Megnyerték az ügynek az építészetért szenvedélyesen rajongó Ludwig Güttler trombitavirtuózt, aki fáradhatatlan támogatója és elnöke lett a templom újjáépítését szorgalmazó társaságnak. Ruf aus Dresden címmel felhívást tettek közzé, ami eljutott a világ minden részére. Egy építkezéshez ugyanaz kell, mint a háborúhoz. Pénz, pénz, pénz és tervek. Szerencsés módon a régi tervek rendelkezésre állnak, ellenben pénznek egyelőre híján vannak.
Számtalan kezdeményezés fulladt már közönybe, de a Frauenkirche újjáépítésének lehetősége megmozgatta az embereket.
Eleinte csekély számban álltak az ügy mellé, mert már kevesen éltek azok közül, akik látták a templomot teljes pompájában 1945 előtt.
A később születettek eddig is megvoltak nélküle, ezután is meglesznek valahogy, ezért az újjáépítés társadalmi támogatottsága kezdetben 10% alatt maradt.
Mégis elegendő mértékben gyűltek a pénzbeli támogatások ahhoz, hogy 1993-ban megkezdődhessenek a kétkezi munkálatok.
Karl-Ludwig Hoch (a felhívás szövegének szerzője) egyike volt azoknak a drezdaiaknak, akik 1989-ben összeültek egy asztal körül, és hangot adtak a templom újjáépítése iránti vágyuknak.
Az elején álmodozásnak tűnő tevékenységüket később úgy jellemezte, hogy az asztalnál hópelyhek ültek, akikből hógolyó lett, ami a világméretű támogatásnak köszönhetően lavinává duzzadt. Szép hasonlat.
Wie viele Kirchen findet man in Dresden? – teszem fel a kérdést a keresőgépnek (magyarul még nem tud az AI).
A Google a népesség vallási irányzatok szerinti megoszlásáról, és néhány ismertebb templomról hablatyol, ami nem válasz a kérdésre. Ülj le fiam, egyes. Kiábrándító.
A Bing válasza ugyanerre: 65.
Erre voltam kíváncsi. Mindkét válasz a Dresden Reiseinfo weboldalának egyazon szakaszából származik, de míg a Bing ebből a lényeget emeli ki, addig a szerencsétlen Google az érdektelen mondatokat ollózza ki válaszként.
A Microsoft 10 milliárd dollárt fektetett az OpenAI-ba – megérte.
(Frissítés: időközben a Google is fejlődhetett, mert most jó választ ad.)
Minek felépíteni még egyet ebben a templomoktól hemzsegő városban? Miért volt ez olyan fontos, hogy ezért valóban minden követ megmozgattak?
Kétségtelenül egyszerűbb lett volna meghagyni a romhalmazt "műemléknek". A helyreállítási munkák szervezése helyett járhattak volna focimeccsekre ordítozni, köpködhettek volna szotyolát, hazafelé pedig bunyózhattak volna a vendégcsapat szurkolóival.
Ehelyett ezek az élhetetlen német polgárok újfent felépítették a templomot a romokból Georg Bähr 18. századi tervei alapján, korabeli módszerekkel, ugyanabból a homokkőből.
Persze nem ész nélkül követték a régi terveket. Beépítettek olyan megoldásokat, amiket Bähr is szívesen alkalmazott volna, csakhogy az ő idejében ezek nem álltak rendelkezésre.
Ilyen például a kőből falazott kupola súlyát egyenletesen elosztó acélgyűrű, ami megakadályozza, hogy a tekintélyes tömegből fakadó irgalmatlan erők szétnyomják a teherhordó pilléreket és falakat.
Bähr eredetileg rézlemezzel borított, ácsolt faszerkezetből épített volna könnyű kupolát, amit az 1685-ös városi tűzvész után hozott építési rendeletre tekintettel nem hagytak jóvá.
Tűzvédelmi szempontok mellett a pénzhiány is beleszólt az elképzelésbe, mert a drága rézkupolát sokkal olcsóbban helyettesítette a kő.
Így született a homokkőből kivitelezett változat terve. A 18. században felhúzott templom nem omlott össze a kőkupola súlya alatt (12 ezer tonna!), de az épület szerkezete károkat szenvedett, repedések jelentek meg a falakon és a pilléreken.
Elbflorenz, észak Firenzéje, az Elba melletti Firenze – Frauenkirche nélkül nem méltó a város ezekre a hangzatos címekre.
A felborult képi egyensúly helyreállításához szükség van a templom sziluettjére,
amit ezek a derék német polgárok, mérnökök és iparosok újból megteremtettek, egyházi méltóságok 2005-ben a "béke legyen veletek" mottójával felszenteltek (az altemplomot 1996 augusztusa óta használják).
A nem mindennapi építkezés mozzanatairól remek összefoglalót állítottak össze:
Berichte vom Wiederaufbau der Frauenkirche zu Dresden.
Ősidőktől fogva nagy élmény az embernek építeni valamit, aztán felmászni rá, és szétnézni.
Égbeszökő alakjával, 91 méteres magasságával ez a templom felfogható toronynak. Olyannyira, hogy 67 méteres magasságban kilátóteraszt is építettek rá, ahonnan a nagyközönség a messzeségbe tekinthet, miután lépcsőkön és meredek létrákon megmászta az odavezető utat.
Ismerős a Street View szolgáltatásnál használt technológia? Ugyanezzel a módszerrel készültek felvételek a templomról és környékéről, aminek lejátszása közben 360°-os panoráma áll rendelkezésre – alaposan körülnézhetsz és ráközelíthetsz az érdekes részletekre
(ehhez húzd el a képet a kívánt irányba lejátszás közben).
Újabb érv a templomépítés mellett az orgona. Szabad ég alatt elázik és tönkremegy a hangszer, ráadásul a hőingadozás miatt állandóan elhangolódna.
Csupán ezeket a szempontokat figyelembe véve is indokolt fedelet húzni fölé, de ha az akusztikára is adnak, akkor egy templomban van a legjobb helye.
Az orgona önmagában megér egy misét, amit nem kell szó szerint érteni, hiszen ateisták is látogatnak templomokat olykor, kizárólag rendezvényhelyszínként tekintve isten házára.
A templomi orgona a legizgalmasabb, legösszetettebb hangszer, aminek megépítése nemhogy teljes embert, de teljes csapatot kíván.
Bonyolultsága összevethető a gőzmozdonyéval, és abban is hasonlítanak, hogy a régi időkben mindkét eszközön kéttagú személyzet szolgált.
A mozdonyon a masiniszta és a fűtő, míg az orgonista mellett szükség volt valakire, aki a fújtatót működteti.
Gépesített világunkban az orgonista egyedül is boldogul, de néha jól jön a segítség a kotta lapozásához és a regiszterek késedelem nélküli átállításához.
Ügyes orgonaépítők alkalmaznak fejlett technológiát a hangszer működtetéséhez, például pneumatikus, elektromos, elektronikus eszközöket.
Ezek révén a regiszter-összeállítás gombnyomásra megváltoztatható, nincs szükség segéderőre. Sok újdonsággal együtt ez a lehetőség is Amerikából származik, és a "setter piston" (németül Setzer) alkalmazásával az orgonista játék közben képes változtatni a diszpozíción
– könnyen, gyorsan, kapkodás nélkül.
Ezeket a műveleteket nem látja a közönség, de manapság az orgonisták exhibicionizmusa számos YouTube videoban kitüremkedik. Kiskoromban az orgonajáték eredménye kizárólag hangzóanyag formájában, leginkább bakelit lemezeken vagy a rádióból terjedt,
s ezeket hallgatva nem tárultak fel az előadás mögöttes technikai részletei. A következő felvételen az orgonista idejébe belefér a lapozás, és a regiszterek átállítása gombnyomásra.
Itt a lábmunkáját figyelheted meg, ahogy a korábban lezárt redőnyt nyitja, majd a pedálsor fölött elhelyezett pisztonok egyikét nyomogatja, amivel előre beállított diszpozíciók között váltogat.
Templomokban nem jellemző a géprombolás. A tudomány és az ipar fejlődésével nem jelentek meg állásukat és jövedelmüket féltő segédek, nem verték szét az újításokat, amikor már nem volt szükség munkájukra.
Ma ott tartunk, hogy orgonistára sincs szükség feltétlenül, mert egy korszerű templomi orgonából nem hiányzik a MIDI sem.
Látom a jövőt, amiben megcsappan a perselypénz és az állami támogatás: a plébános a zsebében hordott távirányítóval vezérli az orgonát a liturgiába ágyazott szerepének megfelelően.
Ha egyszer nem tudsz mit kezdeni a rengeteg szabadidőddel, akkor jót szórakozhatsz azon, ahogy a következő műsorban annak a felfedezésnek mozzanatait rögzítik, amikor rábukkannak egy templomi orgona MIDI csatlakozójára.
Rádugnak egy laptopot, és ami ezután jön, nyomon követhető a felvételről.
Mechanikus traktúra? Barker-emelő? Olyanok ezek, akár a házi kenyér – a többségnek bolti jut, adalékanyagokkal.
Az orgonisták is szenvednek a korszerű, elektronikus vagy pneumatikus játszóasztaltól, ami alkalmas hangok megszólaltatására, de zenélni a mechanikus orgonákkal érdemes.
Igazán jó kombinációt a fejlett technológiával programozható elektronikus regiszterállítás, és a szeleprendszert mechanikusan működtető billentyűzet traktúra ad.
A hangszer bonyolultsága ott kezdődik, hogy templomot kell építeni hozzá. Ha ez megvan, akkor jöhetnek ácsok, asztalosok, akik a beépítéséhez szükséges orgonaszekrényt készítik.
Nem maradhat el a karzatra vezető lépcső sem, aminek eredeti darabjait sikerült nagy számban, és viszonylagos épségben kiválogatni a törmelékből.
Ennek nagy a jelentősége, mert így azokon a lépcsőkön juthatunk fel, amiken annak idején maga Bach is közlekedett.
Matthias Grünert, a drezdai Frauenkirche kántora mesél a régi időkről, amikor Bach 1736-ban, az akkor elkészült Silbermann orgonán koncertezett.
Így azok az orgonisták, akik manapság felgyalogolnak a hangszerhez, Bach nyomdokain lépdelhetnek. Van ennél hatásosabb inspiráció barokk művek előadásához?
A felújításnál nem törekedtek az eredeti Silbermann orgona hangzásának helyreállítására. Egy bizonyos strasbourgi Daniel Kern kapta a megbízást,
akinek műhelye sokoldalúbb hangszert épített: nem csak barokk orgonadarabok szólaltathatók meg rajta hitelesen.
A koronavírusos időkben elmaradtak a templomi koncertek, ekkor kezdett bele a kántor az "Orgelgrüße" sorozaba, amivel az érdeklődők az interneten keresztül juthattak hozzá rendszeres koncertélményhez.
Ennek a sorozatnak utolsó darabja 2020 novemberéből a "Wachet auf, ruft uns die Stimme".
Fiatalos lendülettel adja elő, s ehhez képes érdemes meghallgatni egy "öreg róka" előadásában is.
A Frauenkirche helyreállított állapotában is mementó. Megrendítően gyönyörűséges, lenyűgözően kolosszális templom, ami világi eseményeknek is helyet ad – a legszebb épületek közé tartozó barokk csoda. A bombázás után állva maradt falak, az újra felhasznált kövek égetten, üszkösen képezik részét az épületnek. Így is emlékeztet a háború pusztítására, de emelkedettebb minőségben ahhoz képest, mint ahogy azt az egyszervolt kommunista NDK-ban egy szemétkupac formájában látták jónak bemutatni. Nem fukarkodtak az aranyozással a belső tér pazar díszítésénél. Ezzel szöges ellentétben csorbán hagyták a romok közül kibányászott oltár sérült darabjait.
Annyi idő eltelt már az épület romba dőlése óta, hogy a munka kezdeti szakaszát méltán nevezhetjük régészeti feltárásnak, ezért nem túlzás a munkát régészeti helyreállításnak (archäologische Rekonstruktion) nevezni. Az épségben maradt köveket katalogizálták, és a szerencsésen fennmaradt korabeli tervek, valamint régi fényképek alapján beazonosították, hogy az eredeti helyükre kerülhessenek vissza. Minden egyes építőkövet megjelöltek, lefényképezték, rögzítették a fellelés helyét, és szakemberek vizsgálták meg az újrafelhasználhatóságát. Úgy és olyan anyagból építkeztek, mint Bähr idejében, de fejlettebb szerszámokkal, és számítógépes támogatással, ami nélkül aligha lett volna elképzelhető a sikeres kivitelezés. Minden építőkőnek háromdimenziós modell mutatta a helyét, statikai szerepét. A romokat látva senki nem gondolná, hogy a pincét és az alapokat is beleértve az épület 40%-nál magasabb arányban maradt épségben. Ehhez kellett visszaragasztani a hiányzó darabokat.
Már zajlanak az építési munkák, de még mindig többen kételkednek a sikerben annál, mint amennyien hisznek benne. A kisebbség tagjaként Günter Blobel, a molekuláris sejtbiológia úttörője, 1999-ben frissen elnyert Nobel-díjával támogatja az építkezést. Nem hallottam róla korábban, de megismerve úgy látom, hogy irigylésre méltó élete lehetett ennek a jó svádájú, német gyökerű manusnak.
Nem annyira kutatómunkájának eredménye nyűgöz le, mint inkább a felesége.
Laura Maioglio, akinek faterja 1906-ban New Yorkban megnyitotta a Barbetta éttermet.
Művészféle lehet (megfordult a firenzei egyetemen is), aztán örökösként átvette az éttermet, és családi gyökerei révén van némi fogalma az olasz ételekről, borokról.
Jó partinak mondanám, de ha nem akarok itthon balhét, akkor azt kell nyilatkoznom, hogy kedvesemmel jobban jártam.
Hetvenes éveit taposó néniként figyeltem fel rá az újjáépített templom felszentelésének ünnepségén forgatott felvételeken, ahol a meghívottak között megjelenik a manhattani étteremtulajdonos.
Kisgyerekem az ilyenekre mondja: "látszik rajta, hogy ő valaki". Ezen az eseményen persze nem nagy kunszt ezt megállapítani, mert itt jóformán mindenki "valaki", hiszen a templomban összegyűlt vendégsereg javát az újjáépítést legbőkezűbben támogatók közül hívták meg.
Megjelennek a potentátok is. Horst Köhler, Duke of Kent, feltűnik a hivatali idejének utolsó napjait töltő Gerhard Schröder,
majd Angela Merkelt látjuk, aki három hét múlva váltja a fickót a kancellári poszton.
Sokan voltak kíváncsiak az ünnepségre, kb. 60 ezren tolongtak a templom előtti téren – egy vérbeli politikus ilyen helyeken mutogatja magát.
Temérdek munkát megtakaríthattak volna az építők, ha egy protestáns felekezet templomán dolgoznak.
Elmaradt volna a rengeteg díszítés, stukkó, szobrok, puttók, glória, gazdagon aranyozott felületek.
Csupán a falakra (száraz vakolatra) festett képeken bő két évig dolgoztak festőművészek. Festettek a kupolára is. Erre a homorú felületre a torzítás miatt nem egyszerű olyan alakokat rajzolni, amik lentről mutatnak jól.
Egy szokványos építkezés menetét nagyban befolyásolja az időjárás, de ennél kizárták ennek a kiszámíthatatlan körülménynek a munkálatokat késleltetni képes hatását.
Egy 54x54 méteres, 300 tonnás, az építmény magasságának növekedéséhez igazítható tetőt húztak az építkezés fölé (Wetterschutzdach), ami lehetővé tette a munkát bármilyen időjárási körülmények között.
Nagyon komolyan vették a kitűzött határidőt, mégsem sikerült tartani a tervet: 1 évvel a tervezett befejezés előtt végeztek az építkezéssel.
Hans Joachim Bauer dokumentációja kitér a védőtető kialakítására, üzemeltetésére és műszaki paramétereire is (a tetőt hidraulika emeli egyre feljebb, ahogy nő az épület magassága).
Rengeteg izgalmas mozzanatát lehet kiemelni ennek az építkezésnek. Ilyenek a nagy terhek emelésével járó, szájtáti emberek figyelmétől kísért műveletek, mert ki ne lenne kíváncsi egy ilyen eseményre? Sikerül? Lezuhan? Mekkora kárt okoz? A többség remélhetőleg a sikernek szurkol.
Előkerül a régi kereszt a romok alól.
Rossz állapotban van, új készül helyette. A korábban háborúban álló felek megbékélésének jegyében az új kereszt egy londoni mester műhelyéből érkezik. Mit ad isten? Ennek az angolnak az apja a Drezdát bombázó pilóták egyike volt a háborúban.Schmetterling. Súly: 95 tonna.
Az egyik lépcsőtorony teteje. 40 méter magasból lezuhanva valahogy egyben maradt, egészben bányászták ki a törmelék alól.2004. június 22: beemelik a kupola csúcsának tetejét. Jó idő volt, nagy látványosság, a kényelmesebb érdeklődők az Elba szemközti partjának zöldellő árterén piknikeznek.
Harang emelés.
Az elveszett harangok pótlására újak készültek. Nem egyszerű a harangöntők élete. Hétből hatot újra kellett önteni, mert megbuktak a hangpróbán. Tudtad, hogy a harangoknak nevet adnak? Jeremia, Josua, Johannes, Philippus, David és Hanna be lettek olvasztva, és vékonyabb kivitelben születtek újjá.
A Frauenkirche nyolc harangjából az egyik nagyon régi. Martin Hilliger műhelyében öntötték 1518-ban, eredetileg a nosseni ciszterci kolostor megrendelésére. A Maria nevű, kalandos utat bejárt harang egy falusi templomból (Dittmannsdorf) került vissza Drezdába. Hangja nem harmonizál az újonnan öntött harangokkal, ezért évente csak egyszer, február 13-án este kongatják meg a bombázásra emlékezve.Többször megjelenik a történetben egy kő, ami a törmelékkupacból kiemelve a 4304-es azonosítót kapja. Régi fényképeken beazonosítják eredeti helyét, és kijavítva ugyanott helyezik el az újjáépítésnél. Ugyanígy járnak el még kb. 3800 darab régi, a törmelékből kibányászott, és használhatónak ítélt kővel.
Találtam egy 3 órát meghaladó időtartamú dokumentumfilmet a YouTube-on, ami felöleli az újjáépítés 1993 és 2005 közötti történéseit. Meglehetősen hosszú anyag, nem ajánlom egyszerre végignézni. A mi mozinkban lehetőséged van az egyes években végzett munkákat összefoglaló részek elejére ugrani. Ezt biztosítja a következő tartalomjegyzék, amiben az évente halmozódó adományösszegek mellett az építmény magasságának növekedését is feltüntetem.
adományok (millió) |
magasság (méter) |
|
---|---|---|
1993 | 7 (DEM) | |
1994 | 11 (DEM) | |
1995/96 | 62 (DEM) | |
1997 | 83 (DEM) | 16 |
1998 | 96 (DEM) | 20 |
1999 | 108 (DEM) | 24 |
2000 | 128 (DEM) | 30 |
2001 | 143 (DEM) | 42 |
2002 | 80 (EUR) | 51 |
2003 | 91 (EUR) | 77 |
2004 | 98 (EUR) | 91 |
2005 | 100 (EUR) | 91 |
(Frissítés. Bekövetkezett az, ami a YouTube anyagokra hivatkozó tartalomnál benne van a pakliban. Eltűnt a 3 órás video, helyette csupán egy tájékoztatás fogadja az érdeklődőt. 39 YT-linket kellett kiszednem a történetből – a legizgalmasabb építési mozzanatok mozgóképes megjelenése vált hozzáférhetetlenné. Megette a fene. A javát pótoltam más forrásokból, de például a 95 tonnás, kijavított Schmetterling beemelése, és a 4304-es kő beépítése hiányzik.)
Butaság lenne szélsőséges példák alapján beskatulyázni bárkit, mégis kikívánkozik belőlem a következő gondolatsor azzal a kiegészítéssel, hogy tisztelet a kivételnek.
Jogász és marketinges. Mindkettőt kártékony foglalkozásként tartom számon, ezért művelőik ártalmasak.
Velük kapcsolatba, hatásuk alá vagy bűvkörükbe kerülve jó eséllyel szegényebb leszel. A jogász paragrafusokkal operálva veszi el pénzedet,
a maketinges meg eléri, hogy olyasmire költsd, amire jószántadból egy fityinget sem költenél. "Steine von Gestern für die Frauenkirche von Morgen" – a múlt kövei a jövő templomáért.
Ezzel a meggyőző reklámszöveggel értékesítettek 1991 és 2005 között több kiadásban, összesen 475 ezer karórát, amiknek árából a templom újjáépítésére szerveződött alapítvány is gazdagodott (csak ebből a forrásból közel 6 millió € jött össze).
Aztán rátettek egy lapáttal az újjáépült szakrális intézmény felszentelésére időzített "Weihe-Uhr" 10 ezer darabjával (79 €/db), és egyre több bőrt húznak le róla.
Az óra nagy siker, azóta is folyamatosan kapható. Sorozatonként általában 25 ezerre korlátozott példányszám mellett napjainkban a 26. kiadást érte meg.
Szerencsések a drezdaiak azzal, hogy kiszellőzött a dohos, áporodott NDK levegő, mert hirtelen igazi német szelek fújtak.
Elég csak a Trabant márkájú gépjárműre gondolni, amit évtizedeken keresztül gyártottak jószerivel változtatás nélkül.
Kellettek ezek az új szelek ahhoz, hogy valóban megmozdulhassanak templomuk újjáépítése felé.
Kártékonyságban megelőzi a jogászt és a marketingest a politikus. Aki korpa közé keveredik, ördöggel cimborál, és soha nem alhat nyugodtan.
A fegyelmezett német politikusok nem lopták el az ötletet a civil kezdeményezéstől, nem akartak az élére állni, nem szerveztek baráti vállalkozókat túlárazott építési munkák kivitelezésére,
és nem ültették sem magukat, sem rokonaikat, sem ismerőseiket az alapítvány kuratóriumába.
Nem duzzadt a végtelenségig az újjáépítés költségvetése, és a tervezettnél hamarabb elkészült.
Szigorúan szakmai és gazdasági szempontok alapján születtek döntések. Az adományokból összegyűjtött 100 millió €-t állami, egyházi, tartományi és városi forrásokból egészítették ki, és különös módon nem saját pecsenyéjüket sütögették.
Sötét gondolatok ezek, de nem alaptalanul. Magyarországon alapértelmezés szerint kitépik az ötletet a civil kezdeményezések kezéből.
Ízlelgessük egy kicsit: "három év sikeres működtetés után hozta úgy a politikai széljárás változása,
hogy nem hagyták tovább a mi kezünkben létezni, és ezért meg kellett tőle válni".
Hasonló helyzetben találták magukat az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó pécsi civilek is akkor, amikor nyertes pályázatuk nyomán megjelent az ügy mellett a nagy lóvé.
Hirtelen ott termettek politikusok, akik sikeresen kiszorították az ügy intézéséből, és természetesen az elnyert pénzügyi források feletti rendelkezésből is a hatalmi játszmákban rutintalan civileket.
Majdnem "politikusként tevékenykedő" került ide. Gyorsan javítottam, és így már politikusként kártékonykodó emberekről írok, akik marketinges jogászba oltva haladják meg a kritikus tömeget,
és tevékenységükkel iszonyatos pusztítást végeznek. Jelenleg egy ilyen típusú egyedekből verbuválódott csoport (kormányzat) gyakorolja a hatalmat, és úgy fest, hogy az állam nevében, gebinesként vállalkoznak Magyarországgal.
Nem példa nélküli egy jelentős kárt szenvedett, híres templom újjáépítése. Néhány éve, 2019-ben leégett a párizsi Notre-Dame tetőszerkezete.
Megsemmisült. Nem bombák, nem is természeti csapás okozta a kárt, hanem a szokásos emberi balfaszság. Ilyen baleset nem történhet meg a Frauenkirche tetőszerkezetével, mert az ugye kőből épült.
Nem véletlenül, hanem szánt szándékkal, mert hiába tervezte Bähr gyúlékony faszerkezettel fedni az építményt, a korabeli építési szabályok gátolták ebben.
Mások hibáiból érdemes okulni, de aki igazán balfasz, az a sajátjából sem tanul. A franciák fogadkoznak, hogy 2024-ben a Notre-Dame ismét teljes pompájában fog állni.
Ezres nagyságrendben vágnak ki tölgyeket, mert a francia kormány úgy döntött, hogy az eredetivel azonos másolata készül a leégett szerkezetnek.
Politikusok. Miért pofáznak bele? Miért pont 5 évet adnak a helyreállításra? Mert ennyi ujjat számolnak kezükön.
Kíváncsi vagyok, vajon az ólomfedést is helyreállítják-e, ami a tűz idején mérgező porként terült szét a városon.
Jó téma, de ebbe most nem fogok belemélyedni.
Nem csak politikusok vettek részt a döntésben. Beleugattak ebbe Greta Thunberg követői, a magukat újabban az úttesthez ragasztó, forgalmat akadályozó klímaaktivisták is.
Szerintük egy betonból újjáépített tetőszerkezet gyártása során 310 tonna CO2 kerülne a légkörbe.
Acél felhasználásával ez az érték 498 tonnára kúszna, míg a fából épített tető mindössze 126 tonnával terhelné a környezetet.
Ejha, ezt jól kiszámoták! További előnye a faszerkezetnek, hogy rengeteg, a levegőből kivont szenet tartalmaz, tehát bizonyos tekintetben karbon negatív hatású a beépítése.
Ja. A növények vitathatatlanul jól végzik dolgukat. Feldolgozzák a CO2-t, az oxigén a légkörbe kerül, a szén pedig beépül a fába. Ettől ég olyan jól.
A drezdaiak a világ legnagyobb összerakós játékának (puzzle) nevezték a romhalmazból kiválogatott kövek eredeti helyre illesztését.
Most ugyanezt játszák Párizsban, csak jóval kisebb méretben, mert ebben a templomban csupán a plafon omlott le.
Ritkán fordul elő a Frauenkirche újjáépítéséhez hasonló környezetformáló beavatkozás. Valóban nem gyakori, mert inkább az a viselkedés jellemző, hogy a régi épületeket lebontják, és újakat emelnek helyükön. Korszerű technológiával és anyagokból, leginkább vasbetonból. A régi pesti Nemzeti Színház túlélte a legutóbbi világháborút, nem bombázták le, viszont 1965-ben felrobbantották. Nem terroristák, hanem szakemberek, bontási célzattal, az épület (vitatott) statikai romlására hivatkozva. Úgy volt, hogy építenek a helyére újat, aminek támogatására gyűjtést szerveztek. 1983 táján én is beadtam 100 forintot (20 gombóc fagyit adtak ezért akkoriban). Nem meggyőződéssel, hanem kényszer hatására, és volt olyan érzésem, hogy a beosztottaktól a gyűjtés örve alatt kizsarolt pénz valójában főnökünket gazdagítja. Itt is érvényesült a kommunista vircsaft, akár az NDK-ban, mert nem épült semmiféle színház egészen 2000-ig, de akkor is más helyszínen, más tervek alapján. Az adományainkat nyilván ellopták, de a felrobbantott színház romjait legalább eltakarították, és nem nyilvánították műemlékké, mint a Frauenkirche maradékát a tokos adminisztrátorok. A helyén nem épült semmi, de a Blaha Lujza tér legutóbbi rendezésekor úgy fektették az új burkolatot, hogy abban egy vékony csík jelöli az egykori színház alaprajzát. Ez is valami.
Bontottak más épületet is a közelmúltban, ami nagy figyelmet kapott. Eltüntették a Népstadiont, és a helyén felépítettek egy újat, a Puskás Arénát.
Nem volt szükség gyűjtésre, nem kellett takarékoskodni, se észszerűen gazdálkodni, se eszesen tervezni, hiszen egy focibolond miniszterelnöke van az országnak, akinek szívügye volt ez az építkezés.
Egy füves focipálya, körülötte 67 ezer műanyag szék félig-meddig szabad ég alatti elhelyezését biztosító placcal.
Előregyártott vasbeton szerkezetekből és helyben gyártott betonból készült – termelékeny eljárás. Se stukkó, se szárnyas angyalkák, semmi cicoma.
Különös, hogy egy stadionból hiányzik a futópálya, de ez így lett tervezve, tehát atlétikai versenyek rendezésére nem alkalmas – kizárólag a futballnak szentélye.
Két év alatt megépült, 190 milliárd forintba került (árajánlat szintjén, mert a tényleges költséget nem tudhatjuk), ami korabeli árfolyamon kereken 600 millió €. Ennyiből bőven háromszor kijön az egyedi szépségű, mívesen faragott homokkőből, cirádás barokk stílusban emelt Frauenkirche 12 évig tartó újjáépítésére költött 180 millió €.
Naivan azt hihetném, hogy megszolgálják a gondoskodást, a kivételes bánásmódot, de a focista nem az a fajta.
Az új stadion nyitómérkőzésén a magyar válogatott 2-1-re kikapott az uruguayi vendégcsapattól, ami mégsem olyan csúfos, mint a hollandok ellen néhány évvel korábban elszenvedett 8-1 arányú vereség,
vagy a 3-0-ás bukaresti zakó.
2024 februárjában azt olvasom a hírekben, hogy már 4.5 millió forint az átlagos focistafizetés,
míg a KSH tájékoztatójában 451 ezer forintos nettó átlagkereset mutatnak ki a körön kívüliekre, a nem focistákra vonatkoztatva.
Ebből lemérhető az átlagos dolgozó társadalmi hierarchiában elfoglalt helye, fontossága a magyar kormányzat szemszögéből. Hogy jön a focihoz a kormányzat?
Egy józan társadalomban sehogy, de a miénk nem olyan.
Erről mindenki azt gondol, amit akar, nekem is van róla elfogulatlan, tárgyilagos véleményem.
Az elmúlt hetekben a köztársasági elnök viselt dolgai miatt forrongott a magyar közélet.
Lemondott a két lábon járó penna, aki szerint a pedofilmosdatónak adott kegyelem megosztó.
Ő jelképezné a nemzet egységét? Ezzel a véleménnyel? Novák Katalin elnöksége akkora robajjal dőlt romba, hogy az összemérhető a drezdai templom háborús pusztulásával.
Lényeges különbség, hogy a templom újjáépült, míg ennek az orbáni kegyből elnökké lett libának, Balog páter egykori titkárnőjének korábban sem jelentős tekintélye teljesen szertefoszlott.