Apahiány

Még nem tartunk ott, hogy elvesztem Pesten, de nevelkedésemnek ebben a korai szakaszában is több jel mutat arra, hogy apámra nem számíthatok, nem bízhatok benne, és nem lesz felhőtlen viszonyunk. Már egészen kicsi gyerekkoromban sokféleképpen adott bizonyosságot arról, hogy minden és mindenki fontosabb nálam. Féltestvéremmel a rokonoknál nyaraltunk, amikor apánk is ott töltött néhány napot, és alig vártuk, hogy megmutassa nekünk a régi tanyát. Kilométereket bandukoltunk a Holt-Körös árterületét szegélyező gáton – egy darabig úgy tűnt, nem feleslegesen.
Remek kilátás nyílt a környékre, de abból a magasságból, ahonnan én szemléltem a világot, csak a gémeskút tetejét láttam a lakatlan, isten háta mögötti tanyából. Megálltunk a gáton, nem mentünk közelebb. Onnan pedig hiába mutogatta apám, hogy az ott a góré meg a tyúkudvar, nem tudtam megfelelő látványt kapcsolni az idegenvezetéshez, és ezt jeleztem is. Mit csinált erre az én drága jó apám? Felkapta a nálam néhány évvel idősebb, jó egy fejjel magasabb nővéremet, és a nyakába ültette. Joggal hihettem, hogy én is sorra kerülök, de ez csak ábránd maradt. Engem nem vett fel, számomra a kirándulás a fárasztó gyalogláson túl nem hozta meg a várt élményt, mert jóformán semmit nem láttam szülei régi tanyájából. Nagy csalódás volt ez nekem, és nem csupán a látnivalók elmaradása miatt. Visszafelé mesélt még sanyarú ifjúkoráról, a szegénységről, hogy csak egy cipőjük volt, ezért télen hol ő, hol bátyja ment iskolába. Nem hatódtam meg ezen a szívfacsaróan szomorú történeten, mert saját pillanatnyi nyomorúságom jobban aggasztott. Ők ketten kézenfogva sétáltak előttem, én meg egy kicsit lemaradva, egy kicsit mellőzve, egy kicsit búslakodva haladtam nyomukban.

Gyermekkoromat a fontossági sorrendben is hátul kullogva éltem, de nagyon jó természetű, szinte mulyaságba hajlóan birka türelmű és elfogadó gyerekként ezt akkor még nem vetettem apám szemére. Harmincas éveim derekán járhattam, amikor első alkalommal szembesítettem azzal, hogy nem vagyok, és soha nem is voltam elégedett sem a túlzottan önérzetes viselkedésével, sem az apai szerepkörben nyújtott teljesítményével. Akkor bizony emelt hangon fejére olvastam vele kapcsolatos korábbi sérelmeimet, és egy családi vonatkozású heves vita közepette, az iránta érzett tisztelet teljes hiányát nem véka alá rejtve, végre elküldtem őt a bús picsába. Ekkor szakadt el a cérna. Előbb kellett volna. Sokkal előbb, és nem nálam, hanem anyámnak kellett volna jó ütemben elválnia tőle, mert akkor még lett volna esélye egy rendes faszival összejönni.

Apám viselkedése tipikus példája annak, amikor a méltóság iránti felfokozott vágy nagyon nincs összhangban a képességekkel. Annyira, hogy a magas szintre emelt önérzet már a hiányzó tehetség pótlását szolgálja. Súlyos gondok forrása ez a jellemhiba, mert az érdemek nélkül megkövetelt tisztelet nem helyettesít sem szakértelmet, sem igyekezetet, sem egyéb jó tulajdonságot vagy készséget.
Nem egy velem együtt cseperedő gyerek mutogatta nagy örömmel a környéken vásárolt telken épülő családi házat, amit a szolgálati lakás szűkösségéből kitörni készülő apukája épített. Tető még nem volt rajta, de már akkor majd' elsárgultam az irigységtől, mikor az egyik játszótéri pajtásom a gyerekszobának tervezett helyiség égnek meredő, vakolatlan falait mutogatta épülő házukban. Ez a gyerek nem csak a lakásban vagy az utcán szaladgálhat. Ott van az udvar, a kert. Ennek a gyereknek majd lehet kutyája, macskája, és kedvére fúrhat, faraghat, kalapálhat az apukája műhelyében.
Van olyan homályos emlékem kiskoromból, hogy a WC-tartályból gőz csap ki. Ez úgy volt lehetséges, hogy a fürdőszobai bojlerben felforrt a víz, a biztonsági szelep meg nem működött. A bojlerben tárolt víz túlfűtése benne volt a pakliban, mert a melegítés be- és kikapcsolása évtizedeken át kézivezérléssel működött, a kismegszakítót kapcsolóként használva. Nem rendeltetésszerű használata ez ennek az elektromos eszköznek, és csak a bojler cseréjével rendeződött az áldatlan állapot – ekkor már régóta nem laktam szüleimnél. Apám a földművelésen túl semmihez sem értő, de tönkretenni bármit képes emberként statisztikailag férfinak számított, noha funkcionálisan egy nullát tett ki. Évtizedeken keresztül nem volt képes hőfokszabályzót szerelni a bojlerbe, és vízkőtleníteni sem láttam soha. Anyám a fürdőszobába járt mosogatni, mert a konyhai csap eldugult. Apám halála után megjelentem egy svédfogóval meg néhány kisebb szerszámmal. Leszereltem, kitisztítottam, visszaraktam. Alig tartott tovább annál, mint ahogy leírom, és láss csodát! A konyhai mosogató visszanyerte eredeti funkcióját.
Akárhogy erőlködök, nem jut eszembe apámról olyan helyzet, amiben rátermettségét bizonyította volna a háztartásban. Viszont sok olyan emlékem van, amikor érdeklődő gyerekként közvetlen közelről figyelem bénázását. A vak is látja, mit kéne tenni, hová kéne nyúni, de nem szólhatok bele, inkább ott hagyom. Így veszem elejét annak az ordenáré ordítozásnak és perpatvarnak, ami jó szándékú figyelmeztetésem nyomán pattanna ki. Nincs szükségem újból végighallgatni a litániát, hogy ne ártsam bele magam felnőttek dolgába, ne akarjam megszégyeníteni, ne képzeljem, hogy jobban értek hozzá.
Egyszer levitt a garázsba, és megmutatta, hogyan kell autót szerelni. Nem volt semmi baja a gépjárműnek, ez a foglalkozás csupán oktatásomat szolgálta volna. Valakitől kapott egy rozsdás hézagmérőt, és ezzel piszkált bele a kispolszki gyújtásmegszakítójába. Kifejezetten demonstrációs célzattal, hiszen a beállítás tökéletes volt, az autó rendben működött – amíg ez a félkegyelmű hozzá nem nyúlt. A művelet után az addig kifogástalan autó nem indult, hozzáértő autószerelőt kellett hívni.
Egy fordulatos történet végére érve minden szereplő megkapja méltó büntetését. Így esett apámmal is, amikor jól bevált receptje szerint idegen tollakkal ékeskedett volna. Az én "tollaimmal", ami igazából a szomszédé volt, és erre meglehetősen kínos, többszörösen szégyellnivaló körülmények között derült fény. Az elsődleges szégyen az enyém, mert én csentem el a szomszéd értékes, ezüstből készült, festett porcelánbetétes fedelű tubákos szelencéjét. Míves darab, nagyon tetszett. Gyanúm szerint önként nem adták volna, ezért egy óvatlan pillanatban lenyúltam. Mentségemre szolgál, hogy az elkövetés idején kiskorú voltam. Ellenben apám felnőtt emberként kapta elő zsebéből – ennél a szomszédnál vendékeskedve – , nem kis dicsekvéssel, és még annál is nagyobb büszkeséggel mutogatva. Nézd ezt a finom kidolgozást, milyen pontosan záródik a fedele stb. Nézett is nagyot a szomszéd.
Ennek a rövid epizódnak nem az volna az érdekessége, hogy kiskoromban tolvajként is kipróbáltam magam. Rá kellett döbbennem, hogy ez nem csak kutat a cuccaim között, de meg is lovasítja az értékeimet. Nahát ilyet!

Említettem már, hogy észlelésem szerint minden és mindenki fontosabb volt saját családjánál. Nagyobbacska gyerek voltam, amikor rendszeresen, helyette és előre szégyelltem magam azért, mert kéretlenül megígért mindenkinek mindent. "Majd én elintézem, bízd csak rám" – hallottam unos-untalan a teljesen alaptalan ígéreteit. Semmi esély nem volt ezek betartására, hiszen másnapra mindent elfelejtett. Ha meg számon tartotta volna ígéreteit, akkor vagy kellő hatalom híján, vagy hozzáértés, ha úgy tetszik kompetencia hiányában maradt volna el ezek teljesítése.
Aki tisztában van a keleti blokk részeként működő, a szocialista berendezkedésű egykori Magyarországon uralkodó hiánygazdálkodással, annak nem kell magyaráznom, hogy a régi rendszerben a telefon kiváltságnak számított. Az akkori távközlési monopóliumot kézben tartó Magyar Postán belül nem üzleti alapon működött ez az ágazat. Ma már hihetetlennek tűnik, de csak protekcióval, "befolyás gyakorlásával" lehetett elintézni, hogy valahová behúzzák a drótot, és letegyék az asztalra az áhított telefonkészüléket. Na meg természetesen korrupcióval, ennek-annak juttatva ezt-azt.
Szüleim hetedik emeleti szolgálati lakásában, egy félszobában töltöttem le a rám kiszabott gyerekkori éveket. Volt fedél a fejem fölött, nem fáztam, kaptam enni, de telefonálni a sarki fülkébe jártam, mert otthon nem állt rendelkezésre ez a vívmány. Ugyan mit tud elintézni az, aki egy nyamvadt telefont sem érdemel a rendszertől? Nem képes kijárni magának, de még a módját sem ismeri annak, hogy kinek kell adni valami értékes piát, és kinek kell a zsebébe nyomni néhány nagy címletű bankjegyet, hogy gyorsabban őröljenek azok a malmok. Némiképp ellensúlyoztam ezt a gyerekkori nyomort azzal, hogy felnőttként, a múlt század 90-es éveinek elején – ha nem is foglaltam el egy teljes hasábot a telefonkönyvben, de – három címen, négy szám virított a nevem mellett (köztük egy FAX). Akkor még nem sejthettem, hogy a telefonvonalak jelentősége hirtelen és nagymértékben csökkenni fog, mert néhány év múlva a rádiótelefon nem drága luxusnak számít, hanem ott lesz mindenkinek a zsebében. Az egyik legnagyobb találmány a kerék óta. Ma már nincs vonalas telefonom, pedig egykoron végigjártam az összes fokozatot – az ISDN-ig jutottam. FAX-ot sem használok jó ideje, mert azt meg remekül kiváltotta az email.

Anyám elbeszéléséből ismerem azt a történetet, amikor valamennyi spórolás után összejött a piszok drága, sóvárogva vágyott legdögösebb, az elöl és oldalt kilátást biztosító "sport" babakocsi ára. Ebben az időben a százas bankó volt a legmagasabb címlet, ebből nyomott férje kezébe anyám 9 darabot, s erről a mozdulatról utólag megállapítható, hogy felelőtlenség volt. Apám hosszasan kimaradt, és babakocsi nélkül, de tök részegen tért haza. Elverte az összes pénzt, ami igazán nagy teljesítménynek számított abban az időben, amikor egy üveg sört boltban és söntésben néhány forintért mértek. Pár órára nagy embernek mutathatta magát a babakocsim árából, és aznap feltételezhetően boldog és boldogtalan az ő kontójára ivott a kocsmában, mert italmérésben ennyi pénznek egyedül nem lehetett sikerrel nyakára hágni.
Ez a kóros "nagy és tehetős embernek mutatkozni" vágy végigkísérte apám életútját. Saját kútfőből, saját jövedelméből nem volt képes kiteljesedni ebben a műfajban, ezért családjának kárára mutatta meg a nagyvilágnak, hogy mekkora gavallér ő. Egyszer a sarki virágárusnak adott kölcsön nagyobb összeget, pedig lett volna annak jobb helye is a családi kiadások finanszírozásában. Csak hát otthon mi nem csodáltuk volna azért, ha ebből jobban megy nekünk, a tehetséges virágárus meg ügyesen körbeudvarolta, és úgy hízelgett neki, hogy hájjal sem kenegethették volna jobban. Ez kell az ilyen faszkalapoknak. Ez a lóvé is ugrott, pedig ennyiből akkoriban kisebb lakást vagy rosszabb környéken házas ingatlant is lehetett vásárolni. Ha csak ennyi lenne a vétke valakinek, nem kerítenék ekkora feneket az ügynek, hiszen a pénz arra való, hogy elköltsék. Azt meg nem lehet felróni senkinek, hogy nem adott neki annyi észt a jóisten, amivel képes felmérni a költés várható hasznát, esetleg az ebből fakadó veszteséget. Ott kezdődik az igazi gond és kín, amikor valaki a családjától, a saját gyerekétől veszi el a lehetőségeket. Erre nincs mentség.

Ilyen különös habitus mellett nem csoda, hogy szüleimnek nem tellett szolgálati lakásuk megvásárlására akkor, amikor ez lehetővé vált. Apám hozzáállását az előrelátás szokásos hiánya is alakította, mert úgy nyilatkozott, hogy minek neki saját tulajdonú lakás, ha bérlakásban lakhat havi 400 forintért. Csodával határosan sikerült meggyőzni arról, hogy a bérleti díjak jelentős emelkedésére lehet számítani, továbbá kitehetik a szűrét, ha valaki más vásárolja meg a kéglit a feje fölül. Kegyet gyakorolt. Engedélyezte, hogy megvásároljam azt a lakást, amiben akkor 30 éve laktak (most 60 éve annak, hogy beköltöztek). Apámnak nem volt tehetsége, hogy kifizesse a lakás vételárát, de annyi zsiványság szorult belé, hogy ragaszkodjon a haszonélvezethez. Nehogy utcára tegyem – hangoztatta attól kezdve a közismert frázist úton-útfélen. Élete végéig ingyen lakott a lakásomban, de ezt a szüleim felé tett önzetlen gesztusomat is képes volt megfordítani azzal, ahogy fűnek-fának hetvenkedett jogi ismereteivel, amivel megmutatta, hogy őt nem fogják az utcára tenni. Nem ám! – hiszen ő nem most jött le a falvédőről. Nagy keserűség ez egy magamfajta, jó szándékú gyereknek. Nem mindennapi érzés szembesülni azzal, hogy mi mindent gondolnak és feltételeznek rólam, noha nem adtam rá okot.
Ebben az életszakaszunkban még nem mérgesedett el a helyzet annyira, hogy tiszteletlenül kellett volna viselkednem vele. Fájától szerencsésen messze esett almaként továbbra is türelmesen viseltem azt a lélekromboló helyzetet, hogy nem lehetek büszke apámra, de szégyellhetem magamat miatta. Jóval később alakult ki az a szokásom, hogy rendszeresen elküldjem a picsába, amivel egy kicsit megkésve ugyan, de megkapta ledorongoló visszajelzésemet borzasztóan kártékony és kellemetlen viselkedéséről. Viszonyunk inkább rossz volt, mint semleges, de találkozásainkat ekkor még nem kísérték hangos szóváltások. A borús viszony ellenére mindig volt bennem törekvés meghálálni azt, hogy ha nem is túl sok érdemet gyűjtve, de felneveltek.
Már (enyhén) tehetős vállalkozóként vásároltam egy nyaralót (hétvégi ház?) azzal a szándékkal, hogy amikor nyugdíjba mennek, jobb környezetben töltsék idejüket a hetedik emeleti létezéshez képest. Lakóház, pince, présház, szőlő, gyömölcsös. Cseresznye, kajszi, alma, meggy, birs. Egy földi Paradicsom, egy Kánaán – messzire nyíló kilátással.

Anyámnak baja volt egy vakolatlan falfelülettel, ezért egy héten keresztül, minden reggel kivittem a birtokra egy kőművest, aki klinkertéglával burkolta a kifogásolt falat. Ha lúd, legyen kövér. Aztán kiderült, hogy délután nagyon erősen tűzi a Nap a nyugati tájolású teraszt. Hívtam egy szakembert, aki felszerelt egy pompás árnyékoló szerkezetet. Nem értek hozzá, nem tudom miből készült (NASA űrtechnika?), de felszerelése után az ingatlan értéke 20%-kal nőtt. Mindent megtettem, hogy szüleim jól érezzék magukat.
Idilli történetnek indul, de ezzel is csak további lépéseket tettem a pokol felé. Igen, mert jó szándékból van bennem bőven, és ennyi elég is ahhoz, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Apám parasztcsaládból származik, nem is hazudtolta meg gyökereit. Nem volt neki való a szőlész-borász tevékenység, mert ebben nem a puszta földtúrásra épül az eredmény. A pincében megjelenik a kémia, ami hiányzik a paraszti kultúrából. Sebaj, apám azzal kezdte, amihez értett. Azonnal bevetette a szőlősorok közét konyhakerti növényekkel, és boldogan termelt paradicsomot, paprikát, uborkát, kaprot, amivel tönkretette a szőlőt. Évről évre csökkent a terméshozam. Mára kivágtuk mind, csak füvet kell nyírni a területen. Egy borospince valóban nem parasztoknak való. Apám nem engedett a rögeszméjéből, hogy a pincében megjelenő és irtandó fekete penész bizony "nemes penész". Ráhagytam. A falak feketék, az üres hordók kívül-belül penészesek, a dongák kiszáradtak, abroncsok leestek, az üvegballonokból egy sem maradt épségben, a szőlőprés dongáit a szú ette meg. Télen nyitva hagyta a présház ablakát és a pinceajtót, hogy macskáinak szabad bejárása legyen. Össze is szartak mindent. Azzal sem okozott volna nagyobb kárt, ha felgyújtja az egészet.
Anyám arra kezdett panaszkodni, hogy drága férje rendszeresen ide cipeli haverjait, ivócimboráit, és vajon mit csinálnak? Hát dorbézolnak. Szerencsétlen anyám így kiszorult a jóból, és eredeti szándékommal sem egyezett az ingatlan hasznosítása. Aztán mit hallok? Rendszeres vendégeinek saját tulajdonaként mutatja be a helyet (azok a bizonyos idegen tollak, már megint). Arról mélyen hallgat, hogy van neki egy kurva rendes fia, aki hozzátesz valamit szülei jólétéhez idős korukban. Ezeket a jelenségeket tapasztalva mit tehet ilyenkor egy rendes gyerek? Támogattam anyámat abban, hogy hozzá kerüljenek a kulcsok, és ettől kezdve ő a birtokos, ő rendelkezik a használat módjáról. Ennél az ingatlannál semmi nem indokolta haszonélvezeti jog alapítását apám javára. Nagy hiba lett volna. Szegény ördög kulcsok nélkül maradt, kénytelen volt meghunyászkodni, jó viszonyt kialakítani feleségével, mert az ő jóindulatán állt vagy bukott, hogy bebocsátást nyer-e. Valahogy összecsiszolódtak, mert annyira megtetszett nekik ez az életforma, hogy tavasszal kiköltöztek ide, és őszig minden évben kint laktak a birtokon.

Aztán életem jelentős fordulatot vett. Gyereknevelés vagy vállalkozás? Cégemtől megváltam, és a kimentett vagyonelemek közül ezt az ingatlant jótékonyan anyám nevére írattam, hogy "neki is legyen valamilye". Hiba volt, mert ezzel egy újabb rémtörténetnek ágyaztam meg. Semlegessé konszolidálódott viszonyunk megengedte, hogy családommal néha meglátogassuk a nagyszülőket a birtokon, és egy ilyen alkalommal pattant ki az újabb botrány.
Szüleim befogadtak egy kóbor kutyát, és ez a jószág somfordált az asztal körül a vasárnapi ebédnél. Egy jól idomított kutya távol tartja magát az ember étkétől, és a neki dobott koncra vár. Nem ilyennel volt dolgunk. Az izgága dög már éppen belenyalt volna fiam tányérjába, amikor fölpattantam, és erélyesen rászóltam, hogy takarodjon. Nyilván nem ért magyarul az állat, de a fenyegető mozdulattal kísért kiabálás megtette hatását, és elsomfordált. Aztán hirtelen apám is elkezdett ordítozni, de nem a kutyával, hanem velem.
– Mit képzelsz? Hogy bánsz ezzel az állattal?
– ?
– Családtag, nem kergetheted el innen.
– Micsoda? Ez egy kóbor kutya, valószínűleg férges. Nem egészséges, ha belekóstól a tányérunkba.
– Az én asztalomnál akkor sem beszélhetsz így ezzel a kutyával!
– A te asztalod? Mi a tiéd itt?
– Tisztában vagyok a jogaimmal. Házastársként az enyém is.
Végem van. Megfogtak. Meneküljünk. Ez az én apám, megint kijött belőle a haszonleső, jogászkodó kretén.
– Tudod mit? Basszad meg az ótvar műanyag asztalodat! Rakhattál volna ide valami masszív tölgy bútort is, te szerencsétlen!
– Nem beszélhetsz így velem!
– Nem a fenét nem. A gyerekeim előbbrevalók a szaros kutyádnál, te idióta!
Nem tartott sokáig épületes beszélgetésünk. Gyerekeimtől elnézést kértem, amiért tanúi voltak ennek, mert nem a legjobb példával szolgáltam arról, hogyan beszéljünk apánkkal. Menjünk! – vezényeltem családomat, és otthagytuk nem csak a csúfos eset helyszínét, de a tányérjainkban gőzölgő vasárnapi ebéd javát is. Így alakult ki egyensúly a világegyetemben már megint, mert én ugyan elkergettem a kutyát, de szüleim a végén csak odaborították neki a szokásosnál jóval bőségesebb maradékot.

Évek múltán, még egy alkalommal találkoztam apámmal, és az is magán viselte elátkozott családomnak minden jellegzetességét. Telefonáltak a kórházból, hogy haza kéne vinni. Vihette volna mentő, hívhattak volna taxit, de nem. Menjek én. Mentem. Odagördültem az épület elé, ahol apám nehézkesen beszállt, és elindultunk hazafelé.
– Ha kérhetnék valamit – szólalt meg az út vége felé.
– Mi lenne az?
– Ha mehetnénk a baromfibolt felé. Vennék csirkefejet a macskáknak.
A végét járta már az öreg, és én naivan azt hittem, hogy az unokáival találkozna még egyszer. Hát nem. Megint tévedtem, de alapvetően nem csalódtam benne most sem. Elsők a macskák, utánuk jöhet minden más. Hazafuvaroztam, és többé nem láttam. A temetésére sem mentem el. Aztán posztumusz disznóságaival visszanyúlt a sírból, amivel mintegy megerősítette azt a bizonyosságot, ami egész életében sütött viselkedéséről. Nem ismertük félre.

⚠️Vigyázat! Ebben a szakaszban legalább 10-szer fordul elő a "volna" szó.⚠️

• Jó lett volna, ha valaki még óvodáskoromban megtanít úszni. 16 évesen, saját elhatározásomból iratkoztam be egy úszótanfolyamra, ami elég viccesen alakult, mert az első foglalkozáson derült ki, hogy óvodásokkal kerültem egy csoportba. Őket időben odavitte az apukájuk.

• Nem volt, aki arra ösztökél, hogy erős legyek és kitartó. Ezért maradtam satnya, gyenge, erőtlen. Nehéz így érvényesülni.

• Mai napig az egyik legnagyobb bánatom, hogy semmilyen hangszeren nem játszom, nem értek a zenéhez, nem ismerem az alapfogalmakat. Ezen segített volna, ha valaki kiskoromban elvisz zeneiskolába. Két-három egymást követő hang alapján felismerek zeneműveket, akár tehetséges is lehettem volna.

• Figyelhetett volna valaki arra, hogy milyen irányultságú az érdeklődésem. Ha nincs nagypapám, meg nagybátyám, náluk satupad és szerszámok, akkor könnyen lehet, hogy ma semmihez sem értek, csak a távirányítóhoz. Észrevehették volna szüleim, hogy ha zongora közelébe kerülök, akkor alig lehet elrángatni mellőle.

• 18 évesen elégeltem meg, hogy nem beszélek egy idegennyelvet sem. Tettem róla, a helyzet sikeresen változott, de sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha valaki kisgyermekként uszít nyelvtanulásra.

• Nem ártott volna, ha valaki idejekorán megtanítja nekem a kutyafittyet. A szabályokat, a helyes viselkedést, hogyan kerülhetem el a bajt, mire ügyeljek.

• Ha visszamehetnék a múltba, akkor azt javasolnám szüleimnek, hogy vegyék komolyan az ellenőrzést, a felügyeletet, a személyes jelenlétet fontosabb műveleteknél, és ne bízzanak vakon a gyermekben. Kiskoromban soha nem mostam fogat. Csak folyattam a vizet, és köpködtem nagyjából annyi ideig, ameddig egy fogmosás tart. Ennek ellenére a fogazatom mégis irigylésre méltóan jó állapotban van, és valószínűleg kifogástalan lenne, ha akkoriban nem hanyagolom el a fogápolást.

• Nagyon csíptem volna, ha gyerekként valakinek én vagyok a legfontosabb. Meghálálhattam volna azzal, hogy jó teljesítményt nyújtok. Ambíció és támogató légkör híján nem jártam felsőbb iskolákba, nem szereztem elmélyült tudást, hiányzik a széles látókör.

• Alapvetően elégedett vagyok a sorsommal, de nagyon bánom a rengeteg fiatalkori lehetőség kihagyását, amire egy rendes családban a gondviselő szokta felhívni az oktalan gyermek figyelmét.

• Szívesen lennék a saját gyerekem, noha számíthatnék szigorra, maflásokra és egyéb fenyítésekre. Korábban is volt ilyen véleményem, és ez egyre erősödik azzal, hogy látom, mivé lettek, hová jutottak saját gyerekeim.

• Igaztalan lenne azt állítanom, hogy apámtól semmit nem tanultam. Tőle tanultam a módszert, amivel hatékonyan törölhetem szárazra a kezemet textiltörölközővel. Ma is eszerint végzem a műveletet, mert valóban hatékony. Más hasznos tudásra nem emlékszem, amit tőle tanultam volna, és nem feledékenységem okán. Viszont rengeteg emlékem van arról, amikor elrontott valamit, és ezekből a példákból megtanulhattam, hogyan nem érdemes valamihez hozzányúlni. Iszonyatosan pocsék, jóízlésű ember számára ihatatlan borokat csinált, rendszerint mennyiségi szemlélettől vezérelve. Ez sem követendő példa.