Sok tanárnak sok az alja
Nem rendelkezhetünk napkitörések, szökőár, földrengés vagy az időjárás alakulásáról. Elszenvedjük, és alkalmazkodunk a hatásokhoz.
Minek ezt tetézni azzal, hogy saját hatáskörünkbe tartozó feladatainkat elhanyagolva, tovább rontunk a helyzeten?
A szokványos észjárású józan többség a gyerekeinek, az utódainak gondozását tartja mindennél előbbre való feladatnak,
de nem képes idejét korlátlanul családjára szánni, mert helyt kell állnia munkahelyén. Sebaj, hiszen társadalomban élünk.
Tanítók, tanárok, nevelők, dadusok foglalkoznak porontyainkkal, amíg húzzuk az igát.
Jól működő rendszerben cseperednek gyerekeink. Iskoláikat kijárva nagy tudású, több nyelven beszélő, sikeres felnőttekké válnak – a jég hátán is megélnek.
Mindenki jól végzi dolgát, mindenki boldog és elégedett. Ha így éled meg sorsodat, akkor ez nem Magyarországon történik veled.
Ellenünk dolgozó körülményeket felsorolva kezdődik az előző szakasz, amit magyar viszonyokhoz igazodva kiegészítek jeges áradással, hibát hibára halmozó kormányzattal,
kártékony és pökhendi politikusokkal, hitvány intézményrendszerrel. Lépésekre vagyunk a működésképtelen államtól, a teljes csődtől.
Nem tud mit kezdeni ezekkel az egyszerű polgár, csak sodródik az árral.
Messiást vár a nép, azt a feladatot szánva neki, hogy takarítson a Parlamentben, a közintézményekben, tegye rendbe az országot
– mintha ezzel minden megoldódna. Hát nem. Az elvadult kert sem virul ki azonnal a hozzáértő kertész érkezésével.
Csodát vár a nép, de csodák nincsenek. Véleményem szerint saját családomért elsődlegesen én vagyok felelős.
Nagyon cigány viselkedés lenne az állam vagy bárki más segítségéért kiáltani, hogy legyenek kedvesek engem felzárkóztatni.
Ha életképes vagy, akkor megoldod, ha nem, akkor elbuksz, és a gyerekeid jó eséllyel jobbágyok lesznek.
Ne hidd, hogy egy hivatalnok rátermettebb, ügyesebb vagy okosabb, és nálad jobban képviselné érdekeidet. Kizárt. Ő akkor is megkapja a fizetését, ha egész nap a körmét reszeli.
Legyen rendben a papírmunka, a többi lényegtelen.
Tanár vagy? Akkor most el foglak keseríteni, mert nincs jó véleményem a fajtádról.
Már akkor ismert volt egy nagyon lealacsonyító vélekedés a tanárokról, amikor még nem volt ennyire elnőiesedve a pálya, mint napjainkban.
Ez pedig úgy szólt, hogy legolcsóbban a tanárképzőn szerezhetsz diplomát, azon belül is a testnevelés-technika szakpárosítással.
Az olcsó itt a legkevesebb befektetést jelenti, ami alatt érthetsz időt, fáradságot, tanulást, képességeket, de mindegy is, hogy mit értünk alatta,
mert a tanárság manapság nem azt a színvonalat képviseli, amivel elégedettek lehetnénk.
Pontosítanom kell, mielőtt felbőszült tanárok meglincselnének. A magyarországi tanintézményekben tanítók jó részére vonatkozik a kellemetlen kritika,
ami alól a tanításra, nevelésre valóban képes kisebbség bátran vonja ki magát, esetleg kérje ki magának ezt a minősítést.
Mert vannak kivételek, néhányukat ismerem is. Honnan?
Nálam jobban kevesen ismerik a magyar alsó- és középfokú intézményekben uralkodó állapotokat.
Felneveltem két gyereket óvodáskoruktól, minden ügyüket magam intéztem, az összes tanárral és vezetőséggel nekem volt dolgom, gyakran küzdelmem.
Csak általános iskolából ötöt fogyasztottunk városon belül, középiskolából mindössze hármat országszerte, mert a nagyobbik eleve jó helyre került,
míg az öccse először egy helyi gimnáziumban próbálkozott, aztán ő is kollégista lett.
Hol van már az a világ, amikor nem csak a tanárnak, de a tanítónak is tekintélye volt a közösségben?
Amikor még a világ megváltása és jobbá tétele volt a kezdő pedagógusok elsődleges célja?
Az a világ elmúlt. Leginkább a két és fél hónap nyári szabadság, és a heti 18-19 tanóra megtartásával járó könnyed életvitel teszi vonzóvá ezt a foglalkozást.
Aztán jött a KILK, a heti 40 óra, adminisztrációs terhek és a státusztörvény.
Semmi jót nem gondolhatok azokról a tanárokról, akik elfogadták új jogállásukat, és önként hajtották fejüket igába.
Ma egy magára valamit adó férfiember nem áll tanárnak, mert ebből nem tudja eltartani családját, tehát más szakmát választ.
Ez magyarázza a tanártársadalom felhígulását, a nőnemű tanárok elszaporodását.
Gyerekeim jártak olyan suliba is, ahol még a szokásosan férfi feladatnak számító portaszolgálatot és a testnevelő tanári állást is nők töltötték be.
Egyedül az informatikatanár volt férfiból. Tragédia.
Hogyan derítheted ki egy infós tanárról, hogy érti-e a dolgát?
Már jó ideje a Windows határozza meg a személyi számítógépek világát, és ez idő szerint az asztali gépeknek háromnegyedén ez fut.
Legnagyobb eséllyel ezzel találkozunk, ezt használva uraljuk gépeinket. A tanárok is csak emberek,
ők is a Windows-t ismerik leginkább, tehát az első zavarbaejtő kérdések így hangzanak:
– Emlékszik az OS X-re? Ismeri a Linuxot? Használt már BSD-t?
Az Androiddal nem tudunk nagyot durrantani, mert a gesztusokkal vezérelt készüléket különösebb hozzáértés nélkül lehet működtetni, de a Windows világában gyorsan felmérhető a hozzáértés foka. Különféle programok indításával oldhatunk meg feladatokat,
és ezeket a programokat le is kell állítani a feladat végeztével. Kérdezd meg a tanárt, hogy milyen lehetőségeket ismer erre.
Egyszer régen a számítógépes programok leállításának 11-féle módját tanítottam meg gyerekeimnek, ha vitájuk támadna az oktatóval hozzáértés kérdésében.
Úgy emlékszem, hogy a tanárok általában megrekedtek 4-5 lehetséges módszernél, és ezzel jelentősen alulmaradtak – le kellett szállniuk a magas lóról.
Programok befejezésének módozatait halmozni csupán fitogtatása az elméleti tudásnak. Sok haszna nincs, hiszen ezek közül egy is elég a boldoguláshoz.
Van a tudás felmérésének egy sokkal gyakorlatiasabb módja. Tudod irányítani a számítógépedet mutató eszköz (pointing device: mouse, touchpad, trackpoint, trackball stb.)
nélkül?
Írástudatlanok is képesek az egér használatával rámutatni erre-arra a képernyőn, és az egérgombok nyomogatása sem művészet.
Nem nagy tudomány ezzel az eszközzel vezérelni a számítógép működését – kisóvodások is megoldják a feladatot.
Egér használata nélkül (elromolhat), puszta billentyűnyomkodással uralni a helyzetet. Aki képes erre, az már ezzel a tudományával is kiemelkedik az amatőrök mezőnyéből.
Aki billentyűzet hiányában (az is elromolhat) tud szöveget írni, az különösen tájékozott.
Mit teszel akkor, ha nem működik sem billentyűzet, sem egér, sem monitor? Ha igazán profi vagy, akkor ebben a helyzetben is találsz fortélyt.
Linuxot vagy BSD-t futtató számítógépekhez csatlakozhatsz egy másik gépről akár RS-232 porton is (/dev/tty*) vagy hálózati kapcsolaton keresztül (ssh), és egy terminállal birtokba veheted a döglődő masinát.
Bizonyos feltételek teljesülésekor Windows környezetben is működhet hasonló megoldás, de ott nem ez az alaphelyzet.
Feltalálja magát a gyereked tanára ilyen körülmények között? Ha igen, akkor jó kezekben van a kölök, pedig a számítógép programozása még szóba sem került.
Ez az írás eredetileg a rémtörténetek témacsoporton belül kapott helyet, aminek elindítására régi,
általános iskolai események felidézésekor éreztem késztetést. Jöjjön azonnal! címel született az első,
amit a Házirend követett, és Az angoltanár bosszúja zárta a sort.
Az a közös ezekben a történetekben, hogy egytől egyig ostoba tanítónénik és igazgatónénik viselt dolgairól szólnak.
Olyan helyzetekről, amikbe sem te, sem a gyereked nem akartok kerülni, mi mégis a saját bőrünkön tapasztaltuk.
Van még a tarsolyban, de nem akarok emléket állítani annak az alsós osztályfőnöknek, akinek nyomán az egész osztály az "elkell menni"
példát másolta le a tábláról. Becsületére legyen mondva, hogy a hibával szembesítve félretette önérzetét, és másnap kijavíttatta a füzetekben.
Miféle színvonalat képvisel az, aki ilyen trehányul tanít? Hogyan szennyezhetik ilyenek a tanári gárdát?
Ez első iskolánkban történt, ahol fegyelmezetten megvártuk a tanév végét, és a következőt máshol kezdtük.
Idővel a helyzet egyre fokozódott, és már évközi menekülésekre is sor került.
A különböző címek alatt elmesélt, személyesen megélt rémtörténetek rávilágítanak a magyar iskolák mindennapjait meghatározó légkörre.
Ezekben az intézményekben szinte háttérbe szorul a tudás és a tapasztalat átadása, mint ahogy nem ágyaznak meg a gyermek önálló gondolatainak sem.
Első helyen a feltétlen engedelmességet követelik, amiből felnőtt korban lojalitás lesz.
A félelem és a meghunyászkodás kultúráját nevelik a fiatalságba. Ne keresd a bajt, húzd meg magad.
Kinek jó ez? A vezetőségnek. Ilyen polgárság mellett a hatalom kényelmesen megtartható.
A saját sorsáért felelősséget érző, önállóan cselekedni képes polgár veszélyt jelent a jelenlegi kormányzatra.
Megjelent a rettegés kultúrája a felsőoktatásban is. Most éppen MCC-s diákok majréznak amiatt,
hogy meggondolatlanul együtt mutatkoznak Magyar Péterrel egy fotón.
Önfeledten, vidáman, mosolyogva. Utóbb megtudták, hogy ez megengedhetetlen.
Nem ezért tömik őket kaviárral sokcsillagos szállodákban.
Ki is adtak hirtelen egy nyilatkozatot, amiben elhatárolódnak mindenkitől, maguktól, és persze Magyar Pétertől is.
Ezen a szinten már nem kiabálással vagy intők beírásával fenyegetőzik a tanár. Itt most a zsíros ösztöndíjak megvonásának réme lebeg a janicsárképző megtévedt hallgatói felett.
Nem csak elvi síkon jelentkeznek súlyos gondok az oktatásban. Több száz iskolában nem tartanak tornaórákat tornaterem híján,
de most az oktatást felügyelő Belügyminisztérium megtalálta a megoldást. Bevezetik az elméleti testnevelést,
és a tornaórákon például sporttörténetről tartanak előadásokat. Erre mondta valaki, akit jó humorral áldott meg a sors,
hogy ahol nincs étkeztetés, ott olvassák fel a szakácskönyvet – probléma megoldva.
Abban a világban, ahol a méz melaszból készül, és túró nélküli Turó Rudival hülyítik a vásárlót, nos, ebben a világban ne csodálkozz, ha a tanárból pont a szükséges tudás hiányzik. Van erre magyarázat. Azok is megkapják a végzettségüket igazoló diplomáikat, akik éppenhogy átcsúsznak vizsgáikon. Úgy, mint ahogy végzett orvosok között is akad olyan, aki C-vitamin felírásán kívül másra nem alkalmas, és az ügyetlen kőműves is építhet girbe-gurba falat. Ez a nyitja a jelenségnek, hogy bizony tanárok is lehetnek tálentum híján. Nem okoznak gondot, ha megtalálják helyüket napközis tanárként, iskolaigazgatóként vagy jó hangú énektanárként, mert ezekben a pozíciókban megszerethetjük őket, le sem lepleződnek.
Nem vagyunk egyformák. Ahány ember, annyiféle. A különbségek a képességekben is megmutatkoznak,
s ennek népességbeli eloszlását rendszerint a fenti Gauss-görbe ábrázolja. Magukért beszélnek az egyre szerényebb értéket mutató szélsőségek, és az átlagos értéket jelölő csúcs.
A polgárok nem csak ebből a görbéből látják, hanem a gyakorlatban is tapasztalják, hogy jó szakemberrel ritkán futnak össze, mert kevés van belőlük
– ők konvergálnak a görbe jobb oldalán az x tengelyhez. Jó tanárból is kevés van. Mit kell tennie a szülőnek ahhoz,
hogy jó szakemberre bízhassa gyerekei oktatását? Az átlagember módszere a csodavárás és a szakadatlan keresgélés, aminek eredményessége a szerencsén is múlik.
Ezt a módszert gyakoroltuk az első nyolc évben, aminek fentebb említett érdekes epizódjait a rémtörténetek között találod.
Aztán az oktatási rendszer középfokára hágva szintet lépett aggodalmam is. Nem vagyok elég okos, tőlem nem tanulhatnak eleget, ezért az OKTV eredményekből is lemérhetően rangos, jóhírű iskolába kell járniuk, tudós tanárokkal kell találkozniuk.
Meséltem már egy korábbi történetben, hogy milyen iskolákba kerültek.
Nem állami fenntartású gimnáziumok, hanem alapítványi iskolák, ahol van lóvé megfizetni igazi tanárokat, és a szertárakból sem hiányzik semmi. Persze, hogy van lóvé, hiszen legombolják a szülőkről a tandíjat,
megkapják a fejpénzt az államtól, és mindenféle szponzorok támogatják őket. Engem néha az EON támogatott, amikor hosszasan várt a vaskos gázszámla kiegyenlítésére –
ennyit hitelezett az időszerű tandíj összegére. Kalandos időszakot éltem ekkoriban, ami anyagi vonatkozásait tekintve nem volt minden szakaszában diadalmenet,
de a hazai lehetőségek között lavírozva egyszer csak megérkeztünk azokhoz a tanárokhoz, akikre úgy bízhattam kölkeimet, hogy nem kellett aggódva tövig rágnom körmeimet.
Micsoda mázli, hogy van ezeknek a gyerekeknek anyjuk is, akitől havi rendszerességgel érkezik a tartásdíj.
Számítok is rá, megvan a helye, ennyivel kevesebbet kell összelapátolni. Derült égből villámcsapás, hogy amikor a kisebbiket felveszik a stockholmi KTH-ra kétéves mesterképzésre,
pont ezzel egyidejűleg perel be az asszony, hogy nem akar tartásdíjat fizetni.
A gyermek 25 évesnél fiatalabb, nappali tagozatos, és folyamatosan végzi tanulmányait. Nincs több törvényi feltétele a tartásdíj fizetésének, ezért nem tudom hová tenni az ügyet.
Azt hihetném, hogy a bíróság kapásból elutasítja a keresetet, hiszen a gyermek nem vált érdemtelenné, különösen jó kapcsolatot ápol az anyjával,
és a takarékos svéd életvitel költségei magyar pénztárcából fizetve az eget verik: 12-13 ezer svéd korona havonta, csak a legszükségesebb kiadásokra.
Egy kis ízelítő a női észjárásból. Azt állítja az asszony, hogy nem tudott sem a szándékról, sem a sikeres jelentkezésről, és dehogy perelt volna, ha tud a gyermek továbbtanulásáról.
Nyilvánvaló hazugság, hiszen jóban vannak, és ha nem elsőként, akkor másodikként értesült a felvételi vizsga sikeréről.
Immáron dokumentum igazolja a gyermek jogviszonyát a KTH-val – nem csalás, nem ámítás.
Ha kiderül egy keresetről, hogy alaptalan, akkor vissza lehet vonni, mielőtt ezt a bíróság ítéletben állapítja meg.
Szerinted visszavonta az asszony? Fenéket. Küzdött tovább, mint disznó a jégen.
A szerény összegű tartásdíjjal eddig is a könnyebbik végét fogta meg, a terhek java rám hárult.
Viszontkeresettel élek, amiben a svéd költségek felét kérem megítélni tartásdíjként, hiszen két szülője van a gyermeknek,
miért ne tegyék hozzá egyenlő arányban részüket?
Logikusnak és igazságosnak tűnő felvetés, de a jogalkalmazásnak semmi köze e fogalmakhoz. Más világ.
Ebben a világban az enyhén elfogult, és persze nőnemű bíró bírsággal fenyeget, majd kizavar a saját ügyem tárgyalásáról, ezért a folyosón kell várnom addig, amíg ők bent pusmognak.
Ilyet sem tapasztaltam még, de most ez is megvolt. Véget ért a tárgyalás titkos szakasza, visszamehetek.
Nem találtak olyan törvényes lehetőséget, amivel az asszony vágya kielégíthető. Keresetét elutasítják,
a tartásdíjat továbbra is levonják béréből. Mire volt jó ez a szégyenteljes viselkedés? Soha nem fogjuk megtudni.
Fiaim oktatásának felső fokát elérve kimerültek a hazai lehetőségek. Hiába kényszerítették időközben alapítványi formába a magyar egyetemek javát,
a modellváltás sem javított a rangsorban elfoglalt helyükön – hátul kullognak. A jó képességű tanárok elmenekültek az önkény elől, vagy kirúgták őket,
és ezzel az oktatás színvonala inkább zuhant, mintsem stagnálna.
Le a kalappal azok előtt, akik itthon maradva boldogulnak, és jó szakemberré válnak úgy, hogy ehhez szinte minden hiányzik.
Nem mindenki születik aszkétának, fakírnak vagy busmannak. A kényes többség igényt tart bizonyos szolgáltatásokra,
és miért ne keressen olyan helyet, ahol rendesen kiszolgálják?
Minőségi szolgáltatásra, különösen minőségi oktatásra nem szabad sajnálni a fizetséget.
Az oktatási rendszer, ezen belül a tanárok felett basáskodó politikai-, törvényhozó-, és végrehajtó hatalom szinte minden napra szolgáltat egy vérlázító hírt. Arról szól a legújabb, hogy nem fizetik ki a pedagógusoknak járó jubileumi jutalmakat. Törvény szerint jár, de jogi csűrés-csavarással most mégse. Rajtuk is spórol egy kicsit a kormány, ez is mehet a repülőtérbe. Rabló-marketinges, politikus jogászok kártékony hada uralkodik az országon, elkergetésük csak előnyökkel járna.
Aki nem tudja, az tanítja?
Ideje lenne körülnéznem saját házam táján, hogy nálam vajon minden rendben működik-e, valóban finomak-e boraim, mert már megint kritikus hangulatban vagyok,
csakhogy bíráló hajlamom nem magammal szemben érvényesül.
Most éppen azt firtatom, hogy van-e szakmájából fakadóan használható gyakorlati tudása annak, aki békeidőben katonáskodik? Igazi tapasztalata nincs, hiszen csak biztonságos, eltervezett hadgyakorlatokon vesz részt,
ahol nem találkozik igazi ellenséggel, valódi harci helyzettel. Vajon mihez érthetnek ezek a vaktölténnyel puffogtató, szerencsétlen operettkatonák?
Hamarosan a magyar oktatási rendszerben csillanthatják meg tudásukat az 55 év feletti honvédek.
Működik a törvénygyár: 2024. június 11-én fogadták el a státusztörvény módosítását, aminek alapján obsitos katonatiszteket vezényelhetnek tankerületekhez.
Ha van megfelelő végzettsége, ha nincs, mert a "tankerületi központ a vezényeltet köteles fogadni".
Mire tippelsz? Ezzel a kormányzati beavatkozással acélosodik a tanári állomány, vagy tovább hígul?
Kérdésként tettem fel, de rendszerint kijelentésként fogalmazzák meg a vélekedést, hogy "aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja".
Van ebben igazság? Nincs, mert a tanításhoz szükséges konyítani valamit az adott szakterülethez.
Abban van igazság, hogy aki mesterfokon érti szakmáját, az jobban jár, ha szolgáltatásban vagy termelésben hasznosítja tudását,
mert azzal magasabb jövedelmet ér el. Ki az a bolond, aki szívesen elszegényedik azért, hogy tanárként tengesse életét?
Ezt a kérdést talán nem is értik tisztességesen működő társadalmakban, ahol megbecsült foglalkozás a tanáré.
Ellenben Magyarországon jelenleg olyannyira helyénvaló, hogy a válasz is benne van.